Csaló őssejtsebész ránthatja mélybe a Nobel-díjat

„A pápa fog összeadni minket!” – Egy kórosan hazudozó őssejtsebész bűnei.

Nincs annál nagyobb tisztesség egy svéd tudós számára, mint ha beválasztják a Nobel-díjat odaítélő bizottság tagjai közé. Annál nagyobb szégyent pedig elképzelni sem nagyon lehet (nem is történt sok ilyen eset az elmúlt évszázadban), ha kiteszik a szűrét ebből a bizottságból. Pedig most két kutatóval is ez történt. Harriet Wallberg és Anders Hamsten, mielőtt Nobel-bizottsági tagok lettek, a nagy tekintélyű Karolinska Intézet igazgatói voltak. Hibájuk (vagy inkább megbocsáthatatlan bűnük) pedig az volt, hogy hagyták: az orvosi kutatások korábbi „rocksztárja”, ma már inkább fő gonosza, Paolo Macchiarini megvezesse őket.

Persze öt-hat évvel ezelőtt valóban nehéz lehetett ellenállni az olaszos temperamentumú Macchiarini bűvkörének és a média által köréje épített kultusznak. Ő volt ugyanis az első sebész, aki több beteg szervezetébe olyan szervet (konkrétan légcsövet) ültetett be, amelyet részben a páciens saját őssejtjeiből növesztettek a laboratóriumban. Könnyű belátni, hogy milyen áttörő jelentősége van ennek az újításnak: ha bárki számára saját sejtjeiből lehetne beültethető szerveket készíteni, érdektelenné válna a transzplantáció két nagy rákfenéje, a donorszervek hiánya és a kilökődés kockázata.

Összesen nyolc páciensen végezte el Macchiarini korszakalkotónak tekintett operációját. Műanyagból készült vagy donortól származó légcsőre telepítettek őssejteket, amelyeket a pácienstől szereztek be, majd az így kompatibilissé tett szervet beültették a beteg szervezetébe. A nyolc betegből hatan meghaltak, és a két életben maradt személy is súlyos komplikációkkal szembesült. A sebész azonban sokáig betegeinek lesújtó túlélési arányát is ki tudta magyarázni, a Karolinska Intézet belső vizsgálata még tavaly is felmentette az orvost az ellene felhozott vádak alól. Azóta rövidlátásuk miatt az intézet teljes igazgatósága eltűnt a süllyesztőben.Túl szép volt ez így, hogy igaz legyen – gondolhatjuk nagy bölcsen a későbbi történések tudatában. De akkor és ott tényleg minden Macchiariniről szólt. A sajtó, a legnagyobb lapok, egyetemek, tudományos társaságok mind a lábai előtt hevertek. Önéletrajza maga volt az álom, hiszen olyan referenciákkal volt tele, amelyeknél kívánni sem tudna jobbat egyetlen tudományos munkaadó sem. Pedig ha kicsit utánanéztek volna e referenciáknak, sok bajtól kímélhették volna meg magukat – és betegeiket.

Hiába mentette fel először munkaadója Macchiarinit, a szakmai közösség akkor már meg volt győződve arról, hogy közönséges csaló. Önéletrajzában számos olyan korábbi munkahely, eredmény szerepel, amelyekből egy szó sem volt igaz. Ezen a ponton könnyűszerrel lebuktatható lett volna. Ehhez nem kellett volna más, mint hogy a Karolinska Intézetből valaki felhívja a világ legnívósabb egyetemeit (melyek neve ott sorakozott a curriculum vitaeben), és rákérdezzen, ismerik-e Macchiarinit. Ők pedig azt válaszolták volna, hogy még sosem látták. De senki sem tette meg ezt, mert hinni akartak az olasz csodasebészben.

Aztán persze később már egymást érték a vádak arról, hogy súlyos szakmai hibákat, sőt szabálytalanságokat követett el. Tudományos cikkeiben felnagyította, megszépítette sikereit, megmásította az eredményeket, mindezt azért, hogy eljárása működőképesnek tűnjön. A bombasztikus tanulmányok segítségével elnyerte kollégái és betegei bizalmát, akik így asszisztáltak teljesen megalapozatlan praktikáihoz. Pácienseit szükségtelen veszélynek tette ki, és emiatt halt meg többségük. A svéd ügyészség most gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolja.

Ez az a kép Macchiariniről, amelyet úgy egy éve már minden szakmabeli ismer. De milyen ember is valójában az olasz sebész, miért hitte azt egy percig is, hogy mindezek a disznóságok az idők végezetéig rejtve maradhatnak? Erről a legtöbben csak találgattak, mígnem a Vanity Fair magazin nemrégiben terjedelmes riportot közölt a sebész viselt dolgairól. Az írásban a szakmai hazugságok és kudarcok csak a hátteret adják, a cselekmény fő szálát egy volt amerikai tévés producer, Benita Alexander személyes tragédiája jelenti.

Alexandert azzal bízta meg az NBC tévétársaság, hogy készítsen dokumentumfilmet az akkor még körülrajongott sebészről. Macchiarini volt kollégái, akik a riportműsorban megszólaltak, szinte egyöntetűen áradoztak az orvosról. Elmondták, hogy ő a modern reneszánsz ember, hat nyelven beszél, otthon van a tudományokban és a művészetekben. A riportalany és a tévés egyre több időt töltött kettesben, és Alexander lassan belebolondult a sebészbe. Kapcsolatukat az sem hátráltatta, hogy a riport apropója, a kanadai koreai kislány, Hannah Warren, akinek éppen légcsövet ültetett be Macchiarini, a műtét után három hónappal a komplikációk következtében elhunyt.

Macchiarini regénybe illő hősszerelmesként viselkedett Alexanderrel. Velencébe röpítette, vörös rózsát és velencei kristály fülbevalót vásárolt neki, és persze gondolázni vitte a Sóhajok hídja alá. A Ponte dell’Accademián pedig szerelemlakatot helyeztek el. A következő hónapokban a tévés egyre inkább belebonyolódott a románcba, gyakran elröpült Amerikából Stockholmba szerelméhez. Macchiarini nagyon gáláns volt, a nő soha nem fizetett semmiért egy fillért sem. Mindez anélkül is etikátlan volt, hogy Macchiarini állításai mennyire állják meg a helyüket, hiszen a producer éppen egy elvileg objektív riportfilmet forgatott a sebészről. És úgy elég nehéz objektívnek maradni, ha a filmkészítő a riportalannyal rendszeresen egy ágyban ébred.

Közben a sebész hazájában, Olaszországban mintha kezdett volna megrendülni Macchiarini nimbusza. Többen megkérdőjelezték eredményeit, őt magát törtető, etikátlan, sőt szociopata személyiségként írták le. Macchiarini a külföldi médiában még ezt is saját javára fordította. Azt hangoztatta, hogy a megkövesedett, az innovációt üldöző, retrográd olasz tudományos közeg áldozata, és rosszakarói csak irigyek világraszóló sikereire. Aztán két éve karácsonykor bejelentette Alexandernek, hogy elvált a feleségétől, akivel 1986 óta volt házas, így már semmi akadálya annak, hogy összeházasodjanak. De rögtön a lánykérés után titkolózni kezdett, és közölte, hogy azonnal el kell utaznia.

És innentől kezdve válik szürreálissá a történet, amely varázslatos példája annak, hogy egy szerelmes nő (vagy akár férfi) mi mindent képes elhinni kedvesének. Macchiarini ugyanis, miután Alexander egyre csak faggatózott, „beismerte” a nőnek, hogy ő az orvosok legtitkosabb csoportjának tagja, akik a világ vezetőit kezelik. Nagy nehezen elmondta, hogy páciensei között ott vannak a Clintonok, Akihito japán császár, Putyin, Obama, Ferenc pápa. Utóbbival a sebész szerint olyan szoros volt a kapcsolata, hogy egyenesen ő volt a pápa személyi orvosa, és a szentatya abba is beleegyezett, hogy ő fogja összeadni a párt a Castel Gandolfó-i pápai rezidencián. Mindez alig volt hihető – és persze az utolsó szóig hazugság volt –, hiszen mindketten elváltak (pontosabban a férfi nem, de ezt a nő akkor nem tudta), és Alexander nem is katolikus, hanem episzkopális. De a nő hinni akart és hitt is.

Ahogy közeledett az esküvő, Alexander boldogsága úgy emelkedett szinte elképzelhetetlen magasságokba – hogy utána egy pillanat alatt a porba hulljon. A legünnepeltebb divattervezőkkel készíttetett esküvői ruhát (hármat is), Michelin-csillagos éttermet bíztak meg a vacsora biztosításával, és exkluzív meghívókat csináltattak Macchiarini állítólagos betegeinek és barátainak. A pápa állítólag még azt is megengedte volna, hogy a személyes hintóját használják. Mindenki ott lett volna az esküvőn, aki valamit is számít a világban, Putyintól Nicolas Sarkozyig. Az esküvőn Andrea Bocelli énekelt volna.

Aztán Alexander kapott egy ímélt, benne egyetlen linkkel. Az idézett cikk arról szólt, hogy a pápa egész júliusban (az esküvő idején) Dél-Amerikában tartózkodik. Ezután felgyorsultak az események. Bár Macchiarini továbbra is mindent tagadott, a nő felbérelt egy magándetektívet, aki feltárta, hogy a sebésznek egy szava sem volt igaz, a férfi vélhetően beteges hazudozó. Hazugság volt a válása is, hiszen korábbi feleségével továbbra is házasok maradtak. Alexandert az ügy miatt (hiszen megsértette az újságírói etikát) kirúgták a tévétől, de valószínűleg szégyenében magától is elbujdokolt volna a világ elől. Tizenkilenc országba kellett ímélt küldenie, lemondandó az esküvőt. A legtöbb vendég ekkor már megvette a repülőjegyet és az évszázad esküvőjéhez illő méregdrága ruhát.

Mindez persze csak érdektelen közjáték Macchiarini orvosként elkövetett bűneihez képest, hiszen legalább hat ember halálát okozta. Az eset azonban jól mutatja, hogy gondolhatjuk magunkat bármily racionálisnak, sőt szkeptikusnak, ha hinni akarunk a csodában, szinte semmi sem nyithatja fel időben a szemünket. Legyünk a Nobel-bizottság megbecsült tudós tagjai vagy egyszerű szerelmesek.