Sarkozy: paprikajancsi és papírkutya

Ígérhet-e mást Sarkozy, mint vért, verítéket és könnyeket? A legnehezebb ellenfél saját táborában vár rá.

Frappáns francia rajz kering a közösségi térben. A skicc ugyanazt a jelenetet ábrázolja 1966-ból és 2016-ból, néhány, nem elhanyagolható különbséggel. A bal oldali, békebeli képen egy nő fedetlen mellel áll a tengerparton, egy régi vágású, funes-i figurájú rendőr pöröl vele vicces kerek sapkájában, arra szólítva fel a hölgyet, hogy öltözzön fel. Aztán elzúgott a szexuális forradalom és sok minden más is a párizsi utcákon és a nizzai plázsokon, ötven év múltán burkiniba öltözött nő és felfegyverzett rohamrendőr között zajlik a vita. Ám a felszólítás ma már úgy hangzik: vetkőzzön, Madame!

Biztonság mindenekelőtt – ez ma az új jelszó Európában, kérdés, tényleg a burkinis nőktől kell-e megvédeni a Riviéra népét, avagy nincs szó többről, mint szimbolikus küzdelemről. Vagyis arról, hogy a szekularizált kontinensen nincs helye a nők elnyomásának (nagy ruhákba csavarásának), és különben is: a kormányok urai a helyzetnek, odacsapnak, rendelkeznek, tematizálják a közbeszédet. Aztán adódik az újabb kérdés: ezek az asszonyok valóban le akarják dobni a csadort vagy a strandra tervezett burkinit? És a lakosság többsége valóban elhiszi a hagyományos pártrendszerből érkező bal- és jobboldali kormányoknak, hogy látszatintézkedéseik bármit is érnek?

Megannyi kérdés, amelyeket alighanem sehol máshol nem tesznek fel többször, mint Franciaországban.

Míg tart az olimpia, hallgatnak a fegyverek. Nicolas Sarkozy, tiszteletben tartva a régi szabályt, a sportesemény zárónapja után jelentette be, hogy elindítja kampányát, és harcba száll, hogy ismét ő lehessen az állam feje. Illetve először is azért, hogy a tucatnyi jelölt közül a jobboldal őt küldje 2017-ben a döntő ütközetre, az elnökválasztásra. A 2015. márciusi, a jobboldal számára sikert hozó helyhatósági megmérettetés óta tényként kezelte mindenki Sarkozy visszatérését a politikába, csak a startpisztoly eldördülésére kellett mostanáig várni.

Az elmúlt egy-két év rendkívüli kihívások elé állította Franciaországot, három brutális terrortámadás történt, egy papnak elvágták a torkát. Diáktüntetések, a munkajogok tervezett nyirbálása miatt tartott sztrájkok és erőszakba torkollott megmozdulások zajlottak szinte egymást érve. A foci-Eb-ről nem is beszélve. A legújabb kori francia történelemben a fordulópontot mégsem 2015–2016 hozta el egyértelműen, a mostani időszak drámája inkább következménye, kicsúcsosodása mindannak, ami eddig válságjelként mutatkozott. Ha már fordulópont: érdemes visszatekinteni az időben 2005-ig, a nagy külvárosi zavargások idejéig – amely időszak Sarkozy személyét illetően is fontos periódus.

Ha azt a kérdést tennénk fel, vajon levonta-e Franciaország az akkori eseményekből a tanulságot, viszonylag könnyen rávághatnánk, hogy nem, illetve alig. A már-már polgárháborús állapotoknak annak idején a helyszínen lehettünk tanúi, számos tűzesetet, csetepatét láttunk közelről, elég volt ehhez a szirénázó rendőröket vagy tűzoltókat követni a saint-denis-i és aulnay-sous-bois-i éjszakában. Előfordult, hogy a zavargásban részt vevők kiszúrtak, autóikkal üldözni kezdtek minket, szerencsénkre egyszer sem fordultunk zsákutcába. Csak emlékeztetőül: a mintegy három héten át zajló bűncselekmény-sorozatban százharminc hatósági személy sérült meg, közel kilencezer autó égett ki, összesen mintegy kétszázmillió eurónyi kár keletkezett. A történtek előzménye, hogy az igazoltató rendőrök elől menekülve két észak-afrikai származású fiatal egy trafóházban próbált rejtekhelyet találni, ám ott halálos áramütés érte őket.

Az országon belüli gazdasági és főleg civilizációs szakadékok azóta csak mélyültek, a társadalom még több szereplője vált sérültté. A 2012 óta elnöklő Francois Hollande mindig is kerülte a markáns állásfoglalást, s az elmúlt öt évben egyértelművé vált: nem ő lesz az az államférfi, aki fordít egyet a történelem kerekén. Ez nem csoda: a szocialista párton belüli előremasírozásakor is inkább a nála sokáig jóval kedveltebb és karakteresebb Ségolene Royal (akkori) élettársaként ismerték, semmint saját jogán.

A határozottság és a kreativitás most, a migránsválság idején is hiányzott. Igaz ugyan, hogy a kvótarendszernek nem feltétlen híve a baloldali kormány, de harmincezer fő befogadását mégiscsak vállalták. Ez humanitárius szempontból értékelendő, ám aligha felelős lépés annak tudatában, hogy Párizs közben képtelen volt kijelölni az integráció új útjait, elhitetni a lakossággal, hogy a régi idők hibáit nem követik el újra. A migráció és a terrorizmus fogalmának összekapcsolásától hosszú időn át ódzkodott az európai bal- és balliberális oldal, bár azt Hollande a nyár közepén végre legalább kimondta, hogy „egész Franciaországot az iszlám terrorizmus fenyegeti”.

Sarkozy jó ideje puhánysággal vádolja a baloldalt és annak vezetőjét, rendre azt érzékelteti – nem is ok nélkül –, hogy riválisait megbénította az országot ért erőszak. Nem titok, a volt elnök kemény szavaival a szélsőjobb felé is nyit, pontosabban próbál szavazókat elhalászni Marine Le Pentől, akinek azonban nem kell akkora vereségtől tartania, mint édesapjának 2002-ben – aki akkor 82:18 arányban kapott ki Jacques Chiractól. (Utóbbi mellé álltak a második fordulóban Lionel Jospin szocialista jelölt támogatói is, hogy így gátolják meg a szélsőjobb megerősödését.)

Kétezer-ötben Sarkozy, akkor még belügyminiszterként, kivívta a jogvédők és a baloldal haragját, amikor a zavargásokban részt vevőket csőcseléknek nevezte – pedig végső soron nem tett mást, mint mert egy nem is túl kemény szót használni azokra a külvárosi elemekre, akik egyéb barbár tettek mellett rágyújtották a helyi buszt az utasokra. Köztük egy épphogy csak megmenekülő mozgáskorlátozottra.

Franciaországban, szemben például az Egyesült Államokkal, nem írnak le egy politikust azért, mert egyszer alulmaradt a választáson. Az elemzők kommentárjai szerint Sarkozyt nem is korábbi vereségével szembesíti majd a kampány további szakaszában a közvélemény, és nem is a Nemzeti Front egyértelmű elnökjelöltje, Marine Le Pen vagy maga Hollande a legfőbb ellenfele. (Már ha utóbbi egyáltalán elindul.) Sokkal kínosabb lehet számára a 2012-es kampányfinanszírozási botrány és az a tény, hogy kiesett a „jobboldal első embere” szerepből. (Sarkozyt bíróság elé állítaná a párizsi ügyészség, mivel többet költöttek a megengedettnél – igaz, a kiadások felett egy külsős cég rendelkezett, elvben nem maga a jelölt.) A felmérések azt mutatják, továbbra is egykori külügyminisztere, a hetvenegy éves veterán, Alain Juppé esélyei a legjobbak. Utóbbi – Bordeaux jelenlegi polgármestere – a nyugodt erő képviselője, a remény fogalmát állítja politikája középpontjába, maga által is elismerten kompromisszumokat keres a nem szélsőséges megoldások között. Sarkozy szerint ezek félmegoldások. Juppé augusztus végén 55:45 arányban vezetett a volt államfő előtt, igaz, a különbség csökkent, mióta Sarko is begyújtotta a rakétákat. Kétségtelen, a félelmek és a válsághelyzet – ne adj’ isten egy újabb merénylet – politikailag utóbbinak kedveznek.

Máskülönben maradnak a szintúgy égető és a szakszervezetek által magas hőfokon tartott témák – a munkavállalók elbocsátási feltételeinek lazítása és a munkaidő növelése –, amelyeket a kormány épp a tíz százalék körüli munkanélküliség csökkentése érdekében vezetne be.

A meccs a baloldalon sem lefutott: miközben Hollande elnök népszerűségi mutatója a különböző felmérések szerint 12 és 16 százalék között mozog, színre lépett korábbi gazdasági minisztere, a fiatal és népszerű Emmanuel Macron, aki a jelöltállítási folyamatban borsot törhet egykori főnöke orra alá. Kérdés persze, hogy a régi vágású szocik mit szólnak piacbarát politikájához.

Gyakran mondják, némileg igazságtalanul, hogy a franciáknak soha semmi sem jó, csak a petrezselymes csiga, és az elmúlt nehéz hónapok valóban széles körű kiábrándultságot eredményeztek a teljes palettán. Hiába utálják sokan Hollande-ot, a lakosság több mint fele szerint a republikánus oldal sem képes nála jobb jelöltet állítani.

Ami pedig a szimbolikussá vált és a kampányt is meghatározó burkinivitát illeti, jelenleg kusza a szabályozás, ezen Sarkozy alkotmánymódosítással szeretne változtatni – a tiltás érdekében. Szerinte az az alapvető kérdés, hogy „a társadalom alkalmazkodik-e a joghoz, vagy pedig a jogot kell adaptálni a társadalomhoz”. Mint fogalmazott, a burkini „a szélsőséges, politikai iszlám provokációja, ami a köztársaság ellenállási képességét teszi próbára”. Meglehet, az élet ennél kicsit bonyolultabb. A valódi biztonsági intézkedések pedig úgysem a strandon, hanem a hírszerzés mezején történnek, a színfalak mögött. Addig jó, ameddig ott is maradnak.