Amikor hívtam a kübekházi polgármesteri hivatalt, egy gyerekhang szólt a telefonba. Azt hittem, rossz számot tárcsáztam, de hamar rájöttem, hogy jó helyen járok, amikor a kislány felszólított, hogy várjak az önkormányzat kezelő nénijének jelentkezéséig.
Ahogy beérünk a Szeged központjától tizenhat kilométerre fekvő, 1843-ban alapított faluba, pont olyan jókedvre derülök a látványtól, mint az automata csiripelő hangjától. Gyönyörű virágok, szépen felújított régi házak, magyar és uniós zászlók mellett a falu lobogói szegélyezik a rövid utat a főtérig. Mindent könnyen meg lehet találni a körülbelül 1600 fős, egykor svábok és magyarok lakta településen, jobban ki van táblázva, mint egy nagyváros. Fogorvos egyenesen, hivatal balra, iskola jobbra.
Menet közben Józsi bácsi kerekezik az autónk mellett, épp munkába tart. Amikor megkérdezzük, mit szól a polgármester plakátjához, csak annyit mond: őt sosem bántotta az a pár menekült, akit a földeken látott kóborolni, istenfélő emberként pedig a gyűlölet ellen van, így támogatja „a Robi” nézeteit.
Mielőtt bemennénk a hivatalba, egy kicsit elidőzünk a főtéren. Gloriett, dísztó és azon átvezető kis híd, szökőkút mellett nagy virágoskert fogad minket. Nem mindennapi látvány egy aprócska faluban.
Az önkormányzat bejáratában a sajtóból már ismert plakát áll.
– Ez nem került hárommilliárdba – mutat nevetve a papírcetlire dr. Molnár Róbert polgármester. – Nagyon irritál, hogy óriásplakátokról hergelik és hadba állítják egymással a társadalmat. Ha már üzenet, az szóljon az emberekről és ne az emberek ellen. A plakáton szereplő Sumákot itt mindenki ismeri, ahol tud, segít. Rokkantnyugdíjas, megtestesíti a magyar kisembert. Piroska közmunkás, itt dolgozik nálunk. Nagyon szorgalmas asszony, egyedül él, férjet keresünk neki. A plakáttal azt akartuk sugallni, hogy a kisemberek nagy problémáival kellene végre a kormánynak foglalkoznia. Az olyan kicsikkel, mint Sumák és Piroska, no meg azokkal, akik a pocsék szociális és egészségügyi ellátás, a munkanélküliség elszenvedői ebben az országban, illetve azokkal a százezrekkel, akik a reménytelenség és a jövőnélküliség elől külföldre menekültek. Csak erről nem beszélünk, ezen nem gondolkodunk, mert mindent elural a félelmet keltő kampány – mondja a falu vezetője.
Ha már így belecsaptunk a téma közepébe, nekiszegezem az egyértelmű megállapítást, miszerint a kérdés azért nem ennyire egyszerű. A polgármester rögtön tisztázza, hogy ő nem elviccelni kíván egy súlyos problémát. Mint mondja, tisztában van vele, hogy a beözönlő tömeg rejt magában veszélyt, ezért a kormánynak és az Európai Uniónak egymással összefogva és nem egymás ellenében komolyan kell a kérdéssel foglalkoznia.
– Európa eszköztelen lett, a tagállamok közötti megosztottság is hátráltatja a megoldást. Én csak azt nem hiszem, hogy gyűlölettel vagy egyes esetekben hazugsággal bármit is meg lehet oldani. A hazugságra, a gyűlöletre, az erkölcstelenségre és a korrupcióra nem lehet egy ország jövőjét építeni, mert nem kérdés, hogy előbb-utóbb az összeomlik, és az áldozatai megint csak a kicsik és a védtelenek lesznek – teszi hozzá kissé feldúltan. – Azt gondolom, hogy ez a kampány egy politikai eszköz. Addig, amíg van közös ellenség, jelen esetben a menekültek, az emberek mesterséges leblokkoltatásukban nem foglalkoznak azzal, mi van a saját kertjükben, mert az ellenségre kell nekik is koncentrálniuk – véli Molnár.
Miközben beljebb kerülünk a régi képekkel, festményekkel berendezett hivatalba, a polgármester arról mesél, miként költözött be a félelem a családok mindennapjaiba. Az önkormányzat gyerekeknek és nyugdíjasoknak is számos nyári programot szervez. Az egyiken, egy határ menti biciklitúrán egy kisfiú azért nem akart részt venni, mert félt, hogy „ott lesznek a migránsok”. A gyerek végül elment, de az úton rettegve a szalmabálák mögé szaladt, hogy megnézze, biztosan nincsenek ott az idegenek.
Molnár Róbertnek három gyermeke van. Azt mondja, mint hívő ember igyekszik szeretetre, mások elfogadására és a mások felé való önzetlen szolgálatra tanítani őket, de előfordult, hogy kislánya a vonaton migránsnak nevezte a számára idegen kinézetű, más nyelven beszélő fiatalokat. Apja kijavította, hogy tanulók, akik Budapestre tartanak. – Ezért nagyon veszélyes a kampány, amelyet a kormány folytat, és amelynek pusztán hatalmi célja van. A lelkekben okozott károkért egyszer felelnie kell. Isten előtt az ideiglenes megbízatással tételesen el kell majd nekik is számolniuk, és ott nem lehet majd az itt még egyelőre sikeres kormánykommunikációval előrukkolni. A kormánynak személyválogatás nélkül szolgálnia kellene, nem birkákká tenni a népet. A huszonhat éves magyar társadalomnak felnőttnek kellene lennie, mégis gyerekek szintjén akarnak tartani bennünket a rendszerváltás utáni kormányok is. Miért? Mert közömbös emberből nem lesz forradalmár – magyarázza a polgármester, aki közelről is ismeri a nagypolitikát.
Molnár Róbert Kübekházán nőtt fel, és gyerekkorában, amikor mások pilóták, rendőrök akartak lenni, ő politikus. A rendszerváltás előtt, első munkahelyén a szegedi tejipari vállalatnál középkáderként kezdett dolgozni, majd jogi egyetemet végzett. Közben eljárt pártrendezvényekre, és mint falusi gyereknek nagyon megtetszett neki a Független Kisgazdapárt üzenete. Már fiatalon a párt Csongrád megyei sajtófőnöke lett, így került az országos vérkeringésbe. – 1990-ben meghívtuk Torgyán Józsefet Kübekházára, így ismerkedtünk meg. Amikor elindult a párt elnökválasztási kampányában, majd megnyerte, kinevezett szervezési osztályvezetővé. Nagyon bírtam a humorát, és azonosultam a kisemberek melletti akkori őszinte elkötelezettségével – emlékszik vissza a polgármester.
Molnár Róbert 1998-tól országgyűlési képviselő és parlamenti jegyző lett. Ekkor vette észre, hogy rengeteg „percember” jelent meg a kormányt alkotó kisgazdapárt háza táján, akiknek a célja az volt, hogy megszedjék magukat. – Tudja, a győztesnek mindig sok barátja van – összegzi félmosollyal a tapasztalatait. Molnár ebben már nem akart részt venni, többször jelezte nemtetszését a pártelnöknek és a frakcióvezetésnek is, ám mindhiába. – Fekete fenekűként ültem a frakcióban. A párt vezetői egy elnökségi jegyzőkönyv meghamisítására akartak rávenni, amit nem vállaltam. Ebből aztán hatalmas botrány kerekedett. Az lett a vége, hogy kirúgtak a pártból, a frakcióból, és függetlenként kellett folytatnom a képviselői munkámat. Szájer József frakcióvezető invitálására másodmagammal átültem a Fidesz-frakcióba. Ekkor jobban beleláttam a kormányzat boszorkánykonyhájába, amely aztán teljesen összetörte bennem „a politikáról mint a közjó szolgálatáról” gondolt ideáimat.
2002 májusában véget ért a ciklus. Molnár a ciklus végeztével munkanélküli lett, felesége is pont ez idő tájt vesztette el állását. Sok régi „barát” elfordult tőlük, húszezer forintból éltek öt hónapon keresztül. Nem a pénz hiánya fájt neki a legjobban, hanem az, hogy úgy érezte, szertefoszlottak az álmai. Lelkileg nagyon mélyre került. Sokáig nem talált munkát, „bukott országgyűlési képviselő senkinek nem kellett”, így visszaköltöztek feleségével a szülőfalujába.
Eljött 2002 ősze, és Molnár Róbert elindult a kübekházi polgármester-választáson, amelyet meg is nyert. Új, fiatalos képviselő-testület állt fel, amelynek tagjai fizikailag is részt vesznek a munkában mind a mai napig, hisz a falu már negyedik ciklus óta kizárólag őket szavazza vissza. Molnár szerint a fiatalos váltásra nagy szükség volt, mert romokban állt a falu, szinte mindent felújítottak, éjt nappallá téve dolgoztak.
A már-már ámokfutásként végzett sok önkormányzati munka egy kicsit segített a depresszióján, azonban házassága válságba került. Meglepetésünkre Molnár a magánélete részleteibe is beavat bennünket. – 2003 karácsonyán a feleségem bejelentette, hogy válni szeretne. Ekkor fordultam Isten felé. Az egyik éjszaka összetörve borultam le a nappalink padlójára, és őszinte bűnbánattal hívtam segítségül Istent: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” Sokszor mindent el kell veszítenie az embernek, vagy mindennek össze kell omlania az életében, hogy megtalálja az igazi utat – véli Molnár. Sok sírás, fájdalom, Isten, a felesége és sok ember előtt való megalázkodás után rendeződött a kapcsolatuk, és a gyerekeikkel ma is boldogok.
Molnár Róbert valamit jól csinálhat, mert 2002 óta folyamatosan újraválasztják. Miközben kint fotózzuk plakátjával, többen is elsétálnak mellettünk. Egy, a falu végében lakó hölgy mosolyog a plakátra, azt mondja, hogy bár egyetért a kampánnyal, nem mondja, hogy nem fél. Többször látta, ahogy a földekről szedik össze a menekülteket a rendőrök, ilyenkor összerezzen.
Őt még sosem támadták meg, nem érte atrocitás, nem nyúltak a dolgaihoz. Nem úgy, mint a faluba Tiszaszigetről átjáró egyik munkavállalóját, de őt is otthon, nem Kübekházán. – Azért azt nem kívánom senkinek, a felesége sírva hívja fel este, hogy jöjjön haza, félti a saját és a gyereke életét, mert az arra járó menekültek a kilinccsel babrálnak. Végül nem jutottak be, de azért ez nagyon ijesztő volt – mondta. – Bár nem vitték még el semminket, a szomszédoktól sem, azért a régi szokásunktól eltérően már mindent zárunk.
Manőverút – tizenegy óra munka hatezerért
Tiszasziget a békés Kübekházával ellentétben pont beleesik abba a migrációs útvonalba, amelybe Röszke és Ásotthalom is. Kübeki – ahogy a helyiek hívják – tartózkodásunk alatt egyetlen menekülttel sem találkozunk, amikor elindulunk a hármashatár-kőhöz a magyar–szerb–román határ felé.
Világvége-hangulatunk lesz, olyan kietlen a táj. Egyedül a kerítés és egy-két magaslati őrhely emelkedik ki. Ahogy odaérünk, látjuk, hogy két-három munkagép üzemel, készül a kavicsokból álló manőverút és a harmadik védvonal.
Három fiatalember közeledik felénk, szatyor a kezükben, nem tudjuk eldönteni, hogy helyiek vagy menekültek. Hamar kiderül, hogy munkások, akik Érdről és Debrecenből érkeztek az építkezésre. Nem árulják el – azt mondják, nem tudják –, mely alvállalkozó alvállalkozója küldte őket ki, de azt igen, hogy hatezer forintot kapnak tizenegy órára. Morognak is miatta.
Amíg felvételeket készítünk a közelgő viharban, egyetlen menekülttel sem találkozunk. Az egyenruhások megengedik, hogy a munkagépeket és a kerítést fotózzuk, de azt már nem, hogy a magaslesre felmenjünk. Annak sem túlzottan örülnek, amikor a lábuk és a bódéjuk beleesik a felvételbe.
– Hagyják abba, vagy telefonálunk a központba – mondják, ezért inkább úgy döntünk, hogy továbbhaladunk, láttunk mindent, amit egyelőre látni lehetett.
Utunkra a polgármester is elkísér, többször el szokott látogatni a határra. Molnár Róbert hangsúlyozza, hogy nem külpolitikai szakértő, de úgy véli, a problémát a gyökerénél, az anyaországokban lehetne nemzetközi összefogásban és csakis irgalmasan megoldani, hisz emberi életekről, sorsokról van szó.
Addig is, amíg a helyzet rendeződik, ha rendeződik, ő levélben nyugtatta meg a falu lakóit, és személyesen is beszélget az emberekkel, hogy a pszichikai hadviseléssel felérő kampány által gerjesztett félelmet oldja bennük. Mint mondja, az ő Bibliájába az van írva, hogy a „jövő a béke embereié”. Mellesleg az önkormányzat nem engedi, hogy bárki kárt tegyen a tulajdonukban. – Itt száz évig magyar és német együtt tudta építeni a dohánytermesztésre alapított falut. Békében éltek, amíg a nagypolitika bele nem szólt a dolgukba. A kübeki sváboknak azért kellett elhagyniuk otthonukat pont 70 évvel ezelőtt, mert a gonosz politika kollektíven náciknak bélyegezte a helyi németeket. Amikor a kübeki svábok megérkeztek Németországba, azt mondták róluk: megérkeztek a magyar cigányok. Ezért kérek az emberektől egy kis empátiát és irgalmat. Borzasztó dolog otthontalannak lenni.
