A közéleti kabaré a színházba költözött

Tasnádi Istvánnak nemrég készült el a nyolc­vanas évek Magyarországán játszódó Memo című tévéfilmje.

– Mostani filmje egy olyan memóriazavarban szenvedő emberről szól, akinek már az anyaméhtől kezdve minden emléke rögzül, és mindegyikre emlékszik is. Érezhető ebben a gondolatban az az alkotói vágy, hogy egy szerző számára mekkora ellenség lehet a felejtés, illetve a fakuló emlékek?
– Ez nem volt kifejezett szándék. Az inkább vonzott a témában, hogy nem egy napi közéleti témát dolgozok fel. Bár a Memo története is alkalmas arra, hogy tágabb összefüggésben beszéljen arról, ami körülvesz minket, de a nyolcvanas években – kamaszkorom idején – játszódik, ezért nem állásfoglalásra, hanem emlékezésre készteti a nézőt. Így a film direkt politizálás nélkül beszélhet arról, hogy mi a félmúltunk, és hogy abból mit zártunk le, és mit hoztunk át magunkkal. A színház esetében ezzel szemben manapság egyre inkább az az elvárás, hogy direkt és azonnali módon reagáljon az átmenetire. Megszoktam, hogy egy kortárs színháznak feladata, hogy élesen és provokatívan reflektáljon arra, ami körülöttünk történik. Mostanában jobban érdekelnek azok a kihívások, mikor nem feltétlenül az az elvárás, hogy publicisztikai hevülettel reagáljunk a valóságra.

– Pedig sokáig markáns közéleti témákat dolgozott fel. Említette egyszer, hogy 2006-ban hirtelen könnygázas hangulatban vitték ki a színházat az utcára. Ezért is lépett el később a gyerek- és ifjúsági ügyek, valamint utóbb a tévésorozatok felé. Nem hiányoznak a politikusabb témák?
– Nyáron csináltunk egy előadást, hasonló módon, mint ahogy annak idején a Krétakörben vagy a Bárkában dolgoztunk. Ez volt a Majdnem 20 (Kiképzés). Az volt az apropója, hogy idén húszéves lenne a Bárka Színház, ha tavaly nem szántották volna be. Ott például éreztem azt a közéleti indulatot, amely még bevitt egy ilyen helyzetbe. De ma már kétszer is meggondolom, hogy színészekkel, rendezőkkel adott helyzetben megküzdjek-e azért, amit én szeretnék. Ez természetesen sokkal macerásabb, mint a négy fal között megírni egy darabot. Viszont jobb esetben más is jön ki belőle, zsigeribb, érvényesebb, erőteljesebb, ha improvizációk alapján dolgozik az ember. Nekem ez már megvolt korábban, a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, olyan korban, amikor politikai színház még nem létezett Magyarországon, és a szakmában is sokan elítéltek, hogy mi publicisztikát csinálunk. Ma már teljesen más a helyzet, a közéleti kabaré bevonult a színházba, nekem pedig éppen ez a bajom, hogy mindez csillogó, nyers, azonnal hatni akaró, de felületes. Ez engem már így nem érdekel. Akkor érdekelt, amikor a nagycirkuszban csináltuk a Hazámhazámat, és érezhetően több táborra szakadt a közönség politikai alapon. Egészen elképesztő volt, ahogy megtapasztaltuk a színháznak a közvetlen hatását, majdnem le kellett állni az előadással, olyan indulatokat kavart. De akkor az az újdonság ereje volt, teljesen szűz terep, amely most már teljesen össze van mászkálva.

– Korábban úgy fogalmazott, a film azért sem tud érvényesen kortárs témákhoz nyúlni, mert nincs meg a kellő távolság ahhoz, hogy adott eseményről, történésről lehántódjanak a különféle rárakódott rétegek. A Memo a nyolcvanas években játszódik, ez lenne innen nézve a legközelebbi kor, amelyikről már kellő távolságból lehet beszélni?
– Már a kilencvenes évekhez is hozzá lehet nyúlni, például a bemutatás előtt álló Aranyélet című sorozat második évadában 1993-ig mentünk vissza, és ottani eseményekről beszélünk. Ennyi kellett, hogy most már úgy tudjunk visszanézni arra a korra, hogy ne Antall Józsefet vagy Torgyán Józsefet keressük a dolgok mögött, ne konkrét személyeket vagy eseményeket, hanem magát a folyamatot, a mélyáramokat: hogy milyen mentalitástörténeti korszak volt, hogy milyen vágyak, lelkesedések, naivitások, árulások történtek akkor. Ehhez immár megvan a kellő távolság. Persze az Aranyélet főleg napjainkban játszódik, de amikor a sorozatot írtuk, akkor vált világossá, hogy igen, immár a kilencvenes évekről is lehetne érdemben írni.

– A nyolcvanas évek nagyon finoman, de autentikusan átjönnek a Memo képsoraiból, annak ellenére, hogy visszafogott a tárgyak, a szimbólumrendszer megidézése. Nem volt kísértés, hogy túlreprezentált legyen a filmben a szocializmus?
– Ezt a könyvet tizenhárom évvel ezelőtt írtam, amikor még szó sem volt a ma mindent belengő nosztalgiáról, ret­ró­ról. Azért helyeztem ide a történetet, mert ez az én emlékezésemnek a tere, és így ez személyes dolog. Az eredeti orvosi eset, amelyet felhasználtam a hi­per­am­néziáról, az ötvenes években játszódott. A Memo viszont tévéfilmbüdzséből készült, bár játékfilmnyi hosszúságú produkció, és a kosztümös film mindig drágább. Szerencsére a nyolcvanas évek tárgyi emlékeit ma még viszonylag könnyebb beszerezni, az autókat, bútorokat, jellemző ruhadarabokat, így végül sikerült ezt kigazdálkodni.

– A Memo professzorát külön utas kutatásában egyaránt akadályozza a politika és a dilettáns kollégák. Az értelmiségi vergődése a rendszerben mennyire volt fontos elem önnek a történetben?
– Ez egy örök vergődése az értelmiséginek, nem rendszerfüggő. Mindig úgy érezhetjük, hogy a világ másról szól, vagy könnyebb, felületesebb, mint ami nekünk jólesne.

– Eredetileg más volt kiválasztva a Memo rendezésére, úgymond az ölébe hullott. Mennyire sorsszerű és egyszeri mostani kalandja a filmkészítéssel?
– Ezt a kérdést mindenki folyton fölvetheti a saját életével kapcsolatban. Visszanézve minden sorsszerűnek nevezhető. Néha az okozza a legnagyobb örömet és felszabadulást, amitől a legjobban félünk. Eléggé szorongtam ugyanis ettől a kihívástól, annak ellenére, hogy színházban már többször rendeztem. A színház nekem hazai pálya, hat-nyolc hét alatt össze tudok rakni egy előadást, ez már kiderült. Itt viszont mindössze 19 nap volt arra, hogy leforgassunk egy történetet. Legtöbbször hetven ember vett körül, mindenhol fény- és hangtechnika, állandó költözés, nyüzsgés. A színház ráérős kóborlás a szövegben, a helyzetekben, csak a főpróbahéten kell végső döntéseket hozni, ehhez képest a film folyamatos és éles bevetés. És rá kellett jönnöm, bármennyire tartottam tőle, hogy ez, a filmrendezés is képes olyan alkotói állapotba hozni, amit csak nagyon kivételes pillanatokban éltem meg eddig, például írás közben. Azt nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de biztos vagyok benne, hogy keresni fogom a lehetőséget. És nem szeretnék újabb tizenhárom évet várni, hogy ismét filmet rendezzek.