A közéleti kabaré a színházba költözött

Tasnádi Istvánnak nemrég készült el a nyolc­vanas évek Magyarországán játszódó Memo című tévéfilmje.

– Korábban úgy fogalmazott, a film azért sem tud érvényesen kortárs témákhoz nyúlni, mert nincs meg a kellő távolság ahhoz, hogy adott eseményről, történésről lehántódjanak a különféle rárakódott rétegek. A Memo a nyolcvanas években játszódik, ez lenne innen nézve a legközelebbi kor, amelyikről már kellő távolságból lehet beszélni?
– Már a kilencvenes évekhez is hozzá lehet nyúlni, például a bemutatás előtt álló Aranyélet című sorozat második évadában 1993-ig mentünk vissza, és ottani eseményekről beszélünk. Ennyi kellett, hogy most már úgy tudjunk visszanézni arra a korra, hogy ne Antall Józsefet vagy Torgyán Józsefet keressük a dolgok mögött, ne konkrét személyeket vagy eseményeket, hanem magát a folyamatot, a mélyáramokat: hogy milyen mentalitástörténeti korszak volt, hogy milyen vágyak, lelkesedések, naivitások, árulások történtek akkor. Ehhez immár megvan a kellő távolság. Persze az Aranyélet főleg napjainkban játszódik, de amikor a sorozatot írtuk, akkor vált világossá, hogy igen, immár a kilencvenes évekről is lehetne érdemben írni.

– A nyolcvanas évek nagyon finoman, de autentikusan átjönnek a Memo képsoraiból, annak ellenére, hogy visszafogott a tárgyak, a szimbólumrendszer megidézése. Nem volt kísértés, hogy túlreprezentált legyen a filmben a szocializmus?
– Ezt a könyvet tizenhárom évvel ezelőtt írtam, amikor még szó sem volt a ma mindent belengő nosztalgiáról, ret­ró­ról. Azért helyeztem ide a történetet, mert ez az én emlékezésemnek a tere, és így ez személyes dolog. Az eredeti orvosi eset, amelyet felhasználtam a hi­per­am­néziáról, az ötvenes években játszódott. A Memo viszont tévéfilmbüdzséből készült, bár játékfilmnyi hosszúságú produkció, és a kosztümös film mindig drágább. Szerencsére a nyolcvanas évek tárgyi emlékeit ma még viszonylag könnyebb beszerezni, az autókat, bútorokat, jellemző ruhadarabokat, így végül sikerült ezt kigazdálkodni.

– A Memo professzorát külön utas kutatásában egyaránt akadályozza a politika és a dilettáns kollégák. Az értelmiségi vergődése a rendszerben mennyire volt fontos elem önnek a történetben?
– Ez egy örök vergődése az értelmiséginek, nem rendszerfüggő. Mindig úgy érezhetjük, hogy a világ másról szól, vagy könnyebb, felületesebb, mint ami nekünk jólesne.

– Eredetileg más volt kiválasztva a Memo rendezésére, úgymond az ölébe hullott. Mennyire sorsszerű és egyszeri mostani kalandja a filmkészítéssel?
– Ezt a kérdést mindenki folyton fölvetheti a saját életével kapcsolatban. Visszanézve minden sorsszerűnek nevezhető. Néha az okozza a legnagyobb örömet és felszabadulást, amitől a legjobban félünk. Eléggé szorongtam ugyanis ettől a kihívástól, annak ellenére, hogy színházban már többször rendeztem. A színház nekem hazai pálya, hat-nyolc hét alatt össze tudok rakni egy előadást, ez már kiderült. Itt viszont mindössze 19 nap volt arra, hogy leforgassunk egy történetet. Legtöbbször hetven ember vett körül, mindenhol fény- és hangtechnika, állandó költözés, nyüzsgés. A színház ráérős kóborlás a szövegben, a helyzetekben, csak a főpróbahéten kell végső döntéseket hozni, ehhez képest a film folyamatos és éles bevetés. És rá kellett jönnöm, bármennyire tartottam tőle, hogy ez, a filmrendezés is képes olyan alkotói állapotba hozni, amit csak nagyon kivételes pillanatokban éltem meg eddig, például írás közben. Azt nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de biztos vagyok benne, hogy keresni fogom a lehetőséget. És nem szeretnék újabb tizenhárom évet várni, hogy ismét filmet rendezzek.