A székely George Anderson megtalálta gyökereit

A Romániából Skóciába örökbe adott László Zsolt már hazatalált. Több ezer társa még keresi a családját.

A Skót-felföld fővárosában, Invernessben járunk, a Loch Ness partján. Az alig ötven­ezer lelkes városkába évente sok ezer turista jön, hátha sikerül megpillantania a tóban lakozó szörnyet. Egész iparág épült a legendabeli lényre, Nessie-re: hűtőmágnest, porcelánnippet és persze pólót lehet vásárolni a szuvenírboltokban „Én láttam!” felirattal.

A sétálóutca egyik boltjába tartunk operatőr kollégáimmal (a Romániából örökbe adott gyerekekről dokumentumfilm készül, amely várhatóan tavasszal kerülhet a televízió képernyőjére), fényképezőgépekre és kamerákra szakosodott üzletbe, ugyanis itt dolgozik a 23 éves fiatalember. Eddig csak a közösségi oldalon beszélgettünk, és amikor meglát, fülig vörösödik. Két kezén a köröm tövig lerágva, és azt is bevallja, hogy az éjszaka alig aludt valamit. Izgul, és nem a kamera miatt – holnap együtt indulunk a Székelyföldre.

Evanton alig kétezres település a várostól tíz mérföldnyire északra – itt él George Anderson anyjával, Pa­mela Andersonnal. Pamela arról mesél nekünk, hogy a kilencvenes években a BBC adásában látták a szörnyű képeket a romániai árvaházak helyzetéről, és férjével (akitől azóta elvált) eldöntötték, humanitárius segélyt visznek a kelet-európai országba.

– Bukarestben az volt az első benyomásunk, hogy ott minden szürke, sötét és félelmetes – kezd bele történetükbe.

Elkezdték felkeresni az árvaházakat, és mivel skót barátaik közül többen fogadtak örökbe gyereket Romániából, ők is ezen gondolkodtak. Zsoltot először hat hónapos korában látták, és közel két és fél évbe került, amíg Romániában és Skó­ciában megkapták a szükséges engedélyeket az örök­be­fo­ga­dásra. Itthon nekik is bizonyítaniuk kellett, hogy alkalmasak a gyereknevelésre, és megfelelő körülményeket tudnak biztosítani. Azt mondja, a háromévesen hozzájuk került kisfiú két hónap alatt megtanult angolul, és végig jó kedélyű, mosolygós maradt az új környezetben. Soha nem titkolták, hogy nem ők a vér szerinti szülei – a gyerek bármikor megnézhette az egyetlen fotót, amelyen ő látható csecsemőként anyjával és nagyobb testvérével.

A 23 éves fiatal szenvedélyes fotós, és képei alatt egy ideje már a László Zsolt név szerepel. George An­derson névre regisztrált Facebook-profilját törölte, a közösségi oldalon is csak László Zsoltként találjuk meg. Azt mondja, eleinte azért tette ezt, hogy családja könnyebben megtalálja, ha keresi – őt ugyanis tízéves kora óta foglalkoztatja a múltja. Éveken át próbálkozott a világhálón rátalálni a rokonokra, de nem járt sikerrel. Már feladta, amikor nevelőanyja, Pamela felhívta a figyelmét a közösségi háló „Soha el nem feledett romániai gyerekek” oldalára. Ezt egy írországi román nő, Ileana Cunniffe Baiescu kezeli, meglehetősen hatékonyan, mert eddig 144 kérést sikerült teljesítenie, így kétszáz örökbe adott gyereknek találta meg a vér szerinti szüleit! (Egyes esetekben testvérpárokat fogadtak örökbe nyugat-európai vagy amerikai szülők, ezért az eltérés a két szám között.)

Itt álljunk meg egy pillanatra! Hivatalos adatok csak a kilencvenes évek második feléről vannak, és ezek szerint 1994 és 1999 között 10 585 gyerek ügyében hoztak a bukaresti hatóságok pozitív döntést nemzetközi örökbefogadásra. Ez azért csalóka, mert a nagy hullám már az évtized első felében lezajlott, ráadásul 1993-ig új születési papírt, vagy ahogy arrafelé mondják, új keresztlevelet csináltak a gyerekeknek az adoptáció során, amelyben semmi sem utalt rá, hogy Romániában születtek, és örökbe fogadták őket (ez az eljárás később, az elhagyott gyerekekről szóló törvény megszületése után már nem volt lehetséges). Így manapság már nem deríthető ki pontosan, hány csecsemő hagyta el az országot – egyes becslések szerint összesen közel ötvenezer gyereket adhattak örökbe nyugatra az ország uniós csatlakozásáig, amikor a folyamat európai nyomásra leállt.

George arról mesél nekünk, nem azért keresi a vér szerinti szüleit, hogy felelősségre vonja őket.

– Nem várok válaszokat. Egy ölelésre van szükségem, egy érintésre, kapcsolatra a múltammal. Látni akarom őket – mondja, és elfelhősödik a tekintete. Azt állítja, azért használja magyar nevét, mert hirtelen előtört belőle az elfeledett Zsolt, és kicsit háttérbe szorította brit énjét.

Elindulunk Romániába, de a londoni Lutoni repülőterén bevárunk valakit: Ileana Cunniffe Baiescu is velünk jön, hogy személyes tanúja legyen a családegyesítésnek. Másfél órát volt a levegőben az írországi Corktól idáig, de telefonján már tucatjával sorakoznak az üzenetek, újabbnál újabb kérdések Kanadától Máltán át Ausztráliáig. A sikeresen megoldott ügyek ugyanis újabb kéréseket generálnak, és több százan várnak még arra, hogy valami hírt kapjanak a múltjukkal kapcsolatban. Hatezer követője van az oldalnak, és a nő egyszerűen nem győzi az önkéntes munkát, hiszen főállásban óvónőként dolgozik, édesanyaként pedig öt gyereket nevel.

Romániából is egyre több kérés érkezik hozzájuk: olyan szülők jelentkeznek a honlapon, akik azt szeretnék tudni, mi történt évtizedekkel korábban örökbe adott gyermekeikkel. Ez szinte reménytelen feladat, mert az örökbe adott gyerekek jellemzően új nevet kapnak, és ha ők nem akarnak kapcsolatot a vér szerinti családjukkal, egyszerűen nem jelentkeznek. Baiescu egyébként a saját testvérét is az oldal segítségével találta meg (őt magát nem, de hat testvérét örökbe adták a szülei), és amikor rábukkant az Angliában élő öccsére, az volt a hatvankilencedik megoldott esete. Az oldalt két önkéntes segítségével kezeli, és csak a közösségi oldal, valamint a helyi sajtó erejére támaszkodhatnak: a román hatóságokat hiába bombázzák hivatalos levelekkel, rendszerint azt a választ kapják, hogy a keresett szülők hollétéről nem tudnak, vagy nem adhatnak ki róluk információt.

Késő éjjel Bukarestben száll le velünk a gép (eredetileg Marosvásárhelyre akartunk repülni, de az erdélyi repülőtér azon a héten nem fogadott járatokat), és Pamela örömmel jegyzi meg, hogy a román főváros környéke – legalábbis a reptér körüli rész – alaposan kivilágosodott az elmúlt húsz évben. Bérelt terepjáróval indulunk el a Székelyföld felé, és Ileanának majd minden érintett városból van kliense: Câm­pinán szegény családokat látogat meg, és a brassói pályaudvar mellett is arra kér, álljunk meg, mert az állomáson élő hajléktalan gyereknek fotót akar mutatni külföldre örökbe adott testvéréről.

Ahogy az egykori szász falvakon áthaladva közeledünk a Székelyföld felé, a fiatal fiú egyre gyakrabban kattogtatja fényképezőgépét. Székelyudvar­he­lyen elmegyünk a kórház mellett, ahol 1993. május 13-án megszületett, és ez annyira megviseli, hogy meg kell állnunk egy cigarettaszünetre.

A fiú egyébként alig öt hónaposan, október hetedikén került a csíkszentmártoni nevelőotthonba – édesanyja később elmeséli, hogy a szülés után hazavitte Küküllőkeményfalvára, de a csecsemő állítólag tüdőgyulladást kapott, ezért visszakerült a kórházba. Ott aztán jó ideig nem keresték, ezért vitték gyermekotthonba – az édesanyja elment Magyarországra dolgozni.

Természetesen ellátogatunk Csíkszentmártonba is, ahol csecsemőotthon már jó ideje, 2001 óta nem működik, mert átalakult a romániai gyermekvédelem. A magyarországi Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat támogatásával alaposan megváltozott az épületegyüttes: új szárnyai épültek, a régieket is felújították, és érkezésünkkor is állt az udvaron egy egészségügyi szűrőkamion, amelyen éppen nőgyógyászati vizsgálatokat végeztek. Jelenleg öt intézmény működik a gyönyörű park közepén lévő jókora házban, az egykori csecsemőotthon helyén – egyéb szociális intézmények mellett – hivatásos nevelőszülőket koordináló iroda van.

Csíkszentmártonban az egykori csecsemőotthon igazgatója, Lukács Annamária doktornő fogad. Már nyugdíjas, de a gyerekektől nem tud elszakadni, ezért segít a mai nevelőszülőknek is. Azt mondja, sokat vívódott rajta, jól tették-e, hogy külföldre engedték a gyerekeket (innen a kilencvenes években összesen 221 gyereket fogadtak örökbe, zömmel külföldi szülők). Akkoriban nem voltak helyi párok, akik örökbe fogadták volna őket, és a szakemberek biztosak voltak benne, hogy a gyerekeknek jobb lesz egy szerető családnál külföldön, mint felnőtté válásukig intézetben maradni. Nem náluk (ők csecsemőotthonként csak hároméves korukig foglalkozhattak az elhagyott gyerekekkel), de sok esetben az övékénél sokkal rosszabb állapotban lévő intézményben.

László Zsoltot felismeri a szeméről. Arra is emlékszik, hogy az egyik legproblémamentesebb esetük volt az egészséges kisfiú. A maximális kapacitásán százötven fővel működő intézetben a náluk lévők fele súlyosan sérült, fogyatékos gyerek volt, ezért szinte kórházként működtek – mindennap lázat mértek, a kicsik egészségi állapota volt a fő szempont, nem az érzelmi-szellemi nevelés. Ennek következtében gondozottjaik beszédkészségben, finommotorikus fejlődésükben le voltak maradva a családoknál nevelkedő kortársaiktól.

A nyugdíjas doktornő arra is emlékezik, hogy a kilencvenes években a világ minden tájáról érkezett hozzájuk segítség. Az idegenek nemcsak anyagilag támogatták a csecsemőotthont, hanem spe­ciálisan a gyerekeken akartak segíteni. Ennek egyik módja azt volt, hogy azokat a gyerekeket, akiket örökbe fogadhatónak nyilvánítottak, elvitték külföldre. A gyerekek nem tűntek el nyomtalanul: még két évig kapták a jelentést róluk, fejlődésükről – ezeket a befogadó ország gyerekvédelmi rendszere postázta számukra.

Arról is megkérdezzük, Zsolt miért került néhány hónap után nevelőszülőhöz.

– Nagyobb felújítás miatt be kellett zárni ez épületet 1994-ben, és két választásunk volt: vagy átküldjük a gyerekeket másik intézménybe a munkálatok idejére, vagy a nevelőnők hazaviszik őket, kettőt-hármat fejenként. Az utóbbi mellett döntöttünk, mert így ők sem maradtak munka nélkül. Az egész a szakminisztérium jóváhagyásával történt, így mi vezettük be először – igaz, szükségből – a családi gondozást Romániában. Ma már az egész rendszer így működik az országban – ecseteli Lukács Annamária.

A doktornő egy érdekes megfigyelést is megemlít: akik az országban maradtak, vagyis Romániában kerültek nevelőszülőhöz, jellemzően nem kíván­csiak a vér szerinti szüleikre. Ha megkérdezik tőlük, hogy miért, általában az a válasz: ha ő eldobott magától, én miért legyek kíváncsi rá?

Zsoltot hároméves korában, 1996. augusztus 7-én vitték Skóciába. Ezen a napon fotó készült róla, amint egy húszéves nő ölében ül. A nőt is megkeressük: Rácz Katalin volt a gondozója közel két éven át. A nagymamája lakásába fogadott be három gyereket, és annyira megszerette őket, hogy később a két saját gyerekét is róluk, vagyis Zsoltról és egy Orsolya nevű kislányról nevezte el. A lányt Angliában fogadták örökbe.

Katalin sem bírja ki könnyek nélkül a találkozást. Mindkettejükről lerí az érzelmi kötődés, pedig már nincs közös nyelv, amelyen megértenék egymást. A nevelőnő megmutatja George-nak a kedvenc székét, és előkerülnek a régi fotók is. Elmondja, hogy nagyon megviselte őt, amikor elvitték Zsoltot – a kisgyerekre nem tudott úgy tekinteni, mint megélhetése tárgyára, hanem anyaként szerette.

Eljön az idő, hogy a Skóciából visszatérő fiatalember újra lássa a szüleit. Zetelaki roma telepre vezet az utunk, ott él az anya, Ildikó és sérült gyermeke, Klaudia egy adományba kapott konténerházban. A találkozás pillanata nagyon megindító, még a nevelőanya, Pamela is elsírja magát. Ők sem tudnak beszélni egymással, ezért én tolmácsolok az anya és a gyereke között. Az édesanya görcsösen mondogatja, hogy ő nem dobta el magától a gyerekét, állandóan azt ismételgeti, hogy nem írt alá semmilyen papírt az örökbe adásról.

Később utánanézek az eljárásnak: valóban előfordulhatott olyan, hogy az anya aláírása nélkül adták örökbe a gyereket. Az 1993-ban elfogadott 47-es törvény szerint ha a szülők fél éven át nem keresték fel a gyereket az intézetben, a gyámhatóság automatikusan örökbe adhatónak nyilváníthatta a kicsit. Erről hivatalos levélben értesítették a szülőket az utolsó ismert lakcímen. Ha azok adott határidőn belül nem tiltakoztak az eljárás ellen, elindulhatott a procedúra.

Ez abból állt, hogy az ilyen gyerekek listáját elküldték egy bukaresti bizottságnak, amely országos szinten koordinálta az örökbe adásokat, kiosztva a gyerekeket különféle alapítványoknak, hogy azok keressenek szülőket számukra. Ha sikerült örökbefogadót találni, a végső gyámhatósági ülésre is be­idézték a szülőt. Szakemberek szerint nagyon ritka volt, hogy ebben a végső fázisban megjelent a szülő, és emiatt le kellett állítani a folyamatot.

Évekkel később nagyszabású ellenőrzés volt Hargita megyében, a külföldi örökbe adásokat vizsgálták, ám kiderült, hogy az érintettek akkurátusan betartották a törvényeket, nem történt visszaélés. Sem a csecsemőotthon, sem a nevelőszülő nem emlékszik rá, hogy az anya meglátogatta volna Zsoltot (az édesapa egyszer igen), pedig nekik kötelességük volt minden szülő-gyerek találkozást dokumentálni.

László Ildikó azt mondja, soha nem gondolta, hogy még látja a fiát. Akkoriban sok pletyka keringett arról, hogy szervkereskedők viszik el a romá­niai gyerekeket, és ő meg volt győződve róla, hogy a gyereke már nem él. Ez annyira megviselte, hogy a kilencvenes évek közepén ideg-összeroppanást kapott, és pszichiátriai intézetbe került.

Az édesapa megtalálásában már a tágabb rokonság segítségére szorulunk. Így sincs egyszerű dolgunk: a Hargita csúcsa felé tartva a terepjáró is elakad a sárban, gyalog kell hát folytatni utunkat a hegyi esztena felé, ahol a 74 éves férfi, László Mózes háromszáz birkára vigyáz. Érkezésünkkor kint van a legelőn, ezért amíg előkerül, a fiú a kemény hegyi élet kellékeit fényképezi.

Amikor a barázdált arcú székely férfi előkerül, ő sem állja meg sírás nélkül.

– Örülök, hogy látlak élve, fiam! – mondja, majd halkan, mintegy magának hozzáteszi: – Ha itt maradtál volna, neked is ez az élet jut, vagy még rosszabb.

Szívszorító látvány volt, ahogy az idős férfi ünneplőbe öltözött a kalyibában, hogy velünk együtt lejöjjön a hegyről egy családi vacsorára. Elővette a dugipénzét is („nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondta az őt filmező operatőrnek), ivott egy korty pálinkát, keresztet vetett, és indulhattunk.

Egyébként nem minden találkozás végződik ilyen sikeresen. Izidor Ruckel, akit a világ egyik legborzalmasabb gyerekintézményéből, a máramarosszigeti gyógyíthatatlan gyerekek házából vittek Amerikába 13 éves korában (ebben az intézetben forgatott felkavaró képeket a BBC a kilencvenes évek elején), felnőttként visszaköltözött Romániába, és most brit segélyszervezet munkatársaként segít sorstársainak, hogy megtalálják vér szerinti szüleiket. A világhálóra feltett üzenetében arra figyelmezteti a többieket: ne várjanak túl sokat ezektől a találkozóktól.

– Az első napokban minden gyönyörű, megkapod a családodtól a szeretetet, amire vágytál. De amikor már nem adsz pénzt nekik, nem támogatod őket, az irántad érzett szeretet visszatér a húsz-egynéhány évvel ezelőtti szintre. Ne legyenek illúzióid, éld a saját életed, és lépj át a múlton! – javasolja.

Mi két nap után visszaindultunk Budapestre, de George Anderson és nevelőanyja, Pamela két hétig a Székelyföldön marad, hogy alaposan megismerkedhessen a húsz év után megtalált rokonsággal. Itthon, e cikk írásakor láttam, hogy a „Soha el nem feledett romániai gyerekek” oldalt újabb, szüleit kereső székelyföldi fiatal találta meg. Kísértetiesen hasonló eset: ezúttal egy kislány próbálkozik, és őt is Skóciába adták örökbe.

Ferencz Gabriella 1995. október 9-én született Csíkszentmártonban, édesanyját Melindának, édesapját Ferencz Attilának hívják. Három testvére van, akik tudomása szerint a szülőkkel maradtak. 1997 augusztusában vitték külföldre, addig családi nevelőotthonban volt, ahol egy Magda nevű hölgy nevelte.

Nem tudok mást mondani: neked is sok sikert, Gabriella!