Ahol Szlovákián folyt keresztül a magyar szennyvíz

Sokadszor kell módosítani a kontár módon meghúzott trianoni határokat.

Hogy Somoskőújfalun Határ büfének neveztek el egy kocsmát, jelzi, milyen fontos szerepet tölt be a nógrádi település mindennapi életében a Magyarország és Szlovákia közti választóvonal. Az viszont, hogy a vendéglátóegység bezárt, már annak a jele: az itt húzódó határ jó ideje nyitva van, és egyre kisebb a jelentősége.

Megüresedett a határátkelőhely épülete is, és csak azért nem lett belőle szocreál pókhálótanya, mert oda költözött be a somoskőújfalui önkormányzat. A lambériázott előtérben alu­mí­nium­keretes ablak mögött ül az ügyfélszolgálat munkatársa – régen útlevélvizsgálat zajlott itt. A közelmúltban pedig filmforgatás volt: az önkormányzati hivatal alakította a román–magyar határon elhelyezkedő ártándi átkelőhelyet a Visz­kisről szóló filmben.

Tóth László polgármesterrel az egykori határátkelő „magyar részlegében” ülünk le beszélgetni. Ebben az épületben valaha egyszerre dolgoztak a magyar és a szlovák, illetve korábban a csehszlovák határőrség emberei. Ezért aztán nem is nagyon volt konfliktus közöttük, közösen ment például a „búfelejtés”, amit sokszor lefoglalt szeszes italok segítségével oldottak meg.

Szó szerint rálátni arra a mozgásra, ami Somoskőújfalu és a határ túloldalán lévő Sátorosbánya (Šiatorská Bukovinka), vagy ha úgy tetszik, Magyarország és Szlovákia között zajlik: beszélgetésünk alatt is nagy hanggal húz el egy kamion. A következő csak jóval később érkezik.

Nem volt ez mindig így: 1998-ban például annyi kamion jött erre, hogy a helyiek félpályás útlezárást is tartottak. Azért demonstráltak a faluban, mert elegük volt belőle, hogy a házuk előtt várakoztatják a néha végeláthatatlannak tűnő kamionsort. Azt panaszolták a távirati irodának, unják már, amikor 55-60 várakozó kamion egyszerre feldübörög, hogy néhány métert előbbre jusson. És nem csak a zajt találták elviselhetetlennek, belerepedtek a több tonna mozgásába a régi házak is.

– A bevásárlóturizmus nagy ma is, különösen hét végén, ilyenkor megtelik a salgótarjáni hipermarket – mondja a polgármester. Felidézi, hogy amikor megszűnt a határellenőrzés, kezdetben aggódtak a falubeliek. Féltek tőle, hogy megjelennek a szlovákiai bűnözők, és itt bonyolítják le különféle kétes ügyeiket.

Ez a félelem szerencsére alaptalannak bizonyult. A határőrök eltűnése megmutatkozott abban is, hogy több bolt és kocsma is bezárt a faluban. Noha a határon átmenő forgalom már nem olyan jelentős, mint korábban, azért van mozgás. Sokakért jön mindennap például egy hatvani gyár busza, és számosan ingáznak dolgozni a fővárosba is.

A volt határátkelőhely szlovák oldalán benzinkút áll, majd egy fabódé, utána elhagyatott határőrlaktanya, majd egészen Sátorosbányáig jobbára semmi. A határhoz közeli fabódén felirat: Niké. A győzelem görög mitoló­giából ismert istennője egy fogadóiroda névadója, itt dolgozik Marcella. A szlovák nő vendégei kedvéért tanult meg magyarul, mert elmondása szerint Szlovákiából senki sem jár hozzá fogadni, Magyarországról viszont sokan, még a Salgótarján környéki falvakból is. Az ok szinte banális: itt többet lehet nyerni, mert jobbak az oddsok a labdarúgó- és jégkorongmeccsekre. Marcella egyébként otthonosan mozog a határvidéken: mosdóba például egy magyarországi részen álló bódéba jár. A mindig mosolygós nő korábban a határátkelőn dolgozott, mérleges volt a vámosztályon, vissza is sírja azokat az időket. Amikor megkérdezzük tőle, mi hiányzik neki a legjobban a határellenőrzős időkből, elkomolyodva jegyzi meg:

– Az a sok nép, az hiányzik.

A polgármesteri irodában a nemzeti színű és a somoskőújfalui zászló, a falra kifüggesztett Himnusz és Szózat mellett nem tudjuk nem észrevenni azt a hatalmas molinót, amely a hazatérés napjára emlékeztet. Ahogy Tóth László fogalmaz, az volt az „első hazatérés”. Somoskőújfalut ugyanis Trianonban először Cseh­szlo­vá­kiához csatolták Somoskővel együtt. Oda is tartozott egészen 1924-ig, ebből a négy évből egyébként a falunak kizárólag szlovák nyelvű anyakönyvei vannak; így dokumentáltak a Somosová nevű településen minden születést, halálesetet és házasságkötést. A négy évvel későbbi határ-felülvizsgálat Krepuska Géza orvosprofesszor közbenjárásának köszönhető. A Szent Rókus Kórház fül-orr-gégész professzorának ugyanis itt volt birtoka, amelyet ugyancsak Cseh­szlovákiához csatoltak. Pándy Tamás Krepuskáról írt tanulmányában leírja, mindez annyira lesújtotta a professzort – egyrészt bazaltbányái voltak a szabad idejében ásványgyűjtéssel foglalkozó orvosnak, másrészt ide kötötték gyermekkori emlékei –, hogy szinte mindenkinek elpanaszolta: egy másik állam területére kerültek a birtokai. Pácienseinek is kesergett, például annak az angol lordnak, akinek meggyógyította a fültőmirigy-gyulladását. A lord tagja volt annak a határrendező bizottságnak, amely Somoskő és Somoskőújfalu ügyét tárgyalta. Krepuska rábeszélte betegét, hogy az antantbizottság látogassa meg a falut, és próbáljanak szlovákul beszélni a helyiekkel. Ez a kísérlet persze kudarcot vallott, Somoskőújfalu népességének akkor ugyanis 97 százaléka magyarnak vallotta magát. Ezt követően a bizottság 1922-ben hozott salamoni döntést: a két falu ugyan két év múlva – február 15-én – „hazatérhet”, de a hegyek közt megbúvó somoskői vár Csehszlovákiában marad, állítólag azért, hogy ne tudják róla lőni a magyarok a csehszlovákoknál ragadt Sátorosbányát. Bányák is rekedtek a túloldalon, csakhogy azokhoz mi kaptuk meg a kitermelési jogot. (Ez később megváltozott, úgyhogy ma már Somoskőújfalu kénytelen Sátorosbányától megvásárolni a saját kövét, ahogy Tóth László fogalmaz, „jó pénzért”.)

A második hazatérésnek pedig épp a napokban volt a tizedik évfordulója. 1977-től 2006-ig ugyanis Somoskőújfalu a megyeközpont, Salgótarján része lett. Éppen abban az évben, 2004-ben bontották le a korábbi városházát, amikor népszavazáson úgy döntöttek a helyiek, elszakadnak a majd negyvenezres nagyvárostól, és háromezres faluként folytatják tovább történetüket. Kapóra jött ezért Magyarország 2007-es csatlakozása a schengeni övezethez, így költözhetett a végleg funkcióját vesztő határ­át­kelőhely épületébe a testület.

Mindezekhez képest Tóth László szerint nem valami nagy dolog, ami jelenleg történik Somoskőújfalun.

– Nem „revízió” zajlik – mondja mosolyogva. Sőt megjegyzi, hogy településétől nyugatra az Ipoly folyásának megváltozása miatt nagyobb területet érint a mostanában a végső államközi simításokon áteső, hamarosan megvalósuló területcsere. Az összesen 177 802 négyzetméternyi területet érintő művelet szlovák részről Leléd, Ipolyszalka, Ipoly­kiskeszi Ipolyszakállos, Szete, Ipolyság, Magyarországon pedig Letkés, Ipolytölgyes, Perőcsény, Tésa és Hont község katasztereiben megy végbe. Ám az Ipoly menti falvakban szinte kizárólag a települések lakott részétől messze található mezőgazdasági területeket cserélnek az államok.

Nem úgy Somoskőújfalun, ahol arról van szó, hogy míg jelenleg még a három méter széles Bethlen Gábor utca közepén húzódik a határ, a nemsokára létrejövő módosítás után átkerül a két ország által közösen használt út másik oldalára. Pontosabban az út menti esővízvezető csatorna partjára. Ezzel a Bethlen Gábor utca teljes szélességében magyar terület lesz. A mohás oldalú régi határkövek mellett, pár méterrel beljebb már meg is jelentek az avarban az új facövekek.

A módosításra azért van szükség, mert korábban az út közepén húzódott a szennyvízcső, és ahol a Bethlen Gábor utca vett egy kanyart, ott a munkások átvitték a betonból készült vezetéket Szlovákiába. Lett is ebből diplomáciai jegyzékváltás, északi szomszédunk akkori határőrparancsnokát elő is vették odaát. Holott tényleg semmi nem történt, csak annyi, hogy pár méteren szlovák felségterületen folyt keresztül a magyar szennyvíz.

Hasonló súlyú bonyodalmakban bővelkedik ez a különös vidék: mesélik, hogy az ezredforduló előtt nem sokkal elhunyt a határőrök régi motorosnak számító főnöke. Túlbuzgó fiatal utódja meglehetősen szigorúan vette az aszfalton húzódó zöldhatár védelmét, így több utcabelinek pár napig egy-másfél kilométert kellett kerülnie, hogy haza tudjon menni a saját házába.

Így közlekedett akkoriban Somoskői Ferenc méhész is, akinek a kertje vége szó szerint a határ végébe ér, úgyhogy határkőből pont annyi van itt, mint a méhekre figyelmeztető táblából. Itt a kicsivel arrébb leszúrt fehér-piros farudakat látva látszik, hogy valóban csupán háztáji revízióról van szó. Öcsi bácsi – így hívják szomszédai a méhészt – azonban mutat egy házat a Bethlen Gábor utcában, ahol valóban volt tétje a határvonalnak. A ház a trianoni döntés idején magában árválkodott az utca azon oldalán, amelyik Csehszlovákiához került. Az elcsatolás után az ott lakó gyerekek nem járhattak tovább a mintegy ötven méterre lévő somoskőújfalui iskolába, hanem jókorát kerülve, a szeszélyesen kanyargó határt meg nem sértve a csehszlovák oldalra került Sátorosbánya tanintézményébe kellett naponta elcaplatniuk.

Az íróasztal mellett meghúzott határ átlépése régen korántsem ment olyan zökkenőmentesen, mint manapság. Tomka Tamás, a település ko­rábbi erdésze meséli, hogy valakit azért vittek be a sátorosbányai őrségre tiltott határátlépés miatt, mert átment az út másik felére – hogy aztán a kocsmaajtóból rángassák vissza. A csempészetet viszont kétségkívül megkönnyítette a falun keresztül meghúzott cikcakkos határ.

– Magyar oldalról dobták a disznózsírt meg a tyúkot, a szlovákról meg jött a gumicsizma. Egyik oldalon ez volt, a másikon az, így ment ez akkoriban – mondja az egykori erdész. Tomka szerint egyébként részegek voltak az antantnál, amikor meghúzták a határt, azért vannak benne ilyen furcsa kanyarok.

Molnár Péter szobrásznak pont egy ilyen furcsa Bethlen Gábor utcai kiszögellés mellett található a műhelye. Engedélyt is kellett kérnie a határőr-parancsnokságtól, amikor építkezett. Többek között azzal érvelt, hogy itt előbb voltak házak, és utólag húzták meg közöttük a határvonalat, úgyhogy nem oszt, nem szoroz, ha még egy ingatlan kerül Szlovákia közvetlen közelébe. Miközben beszélgetünk, a szobrász Tücsök névre hallgató kutyája folyamatosan a régi határkő körül szaglászik. A schengeni övezet címerállata lehetne, ha felemelné a lábát a határkő közelében, de Tücsök nem tesz ilyet. Kiderül viszont, hogy notórius határsértő: gyakran átás a kerítés alatt, hogy megszökjön, ilyenkor máris Szlovákiában van.

Könnyen lehet, hogy Vladimír Me­čiar idejében ebből még baja is lehetett volna szegény Tücsöknek. Gazdája ugyanis arra gyanakszik, a soviniszta kormányfő idején külön utasításra extra jutalmat kaphattak a határőrök a magyar határsértők elfogásáért: volt pél­dául, hogy bevitték az őrségre a földjeit a zöldhatáron keresztül megközelítő pa­rasztembert – a lovával együtt. És gyakran kötöttek ki focizó gyerekek is Sátorosbányán, amiért elgurult labdájukért menve határt sértettek.

– Mondtam is a fiamnak, ha az erdőben jár, vigyázzon, ha határőrt lát. Egyszer jön haza, és mondja, hogy jött a határőr, de ő álcázta magát. Kérdeztem, mégis, hogy álcáztad magad, fiam. Azt felelte, úgy ugrált a határőr előtt, mint a rigó.

Tóth László biztos benne, hogy ezt az egyébként régóta esedékes területcserét vagy -kiigazítást nem lehetett volna azokban az időkben levezényelni.

– Kellett hozzá, hogy kicsit lehig­gadjanak a felek, és meg tudják ezt tárgyalni – mondja, miközben So­mos­kői Ferenc arról magyaráz neki, ha tényleg meglesz majd az új határ pár méterrel arrébb, hogyan szélesítsék ki a esővizet elvezető árkot. Jön majd ugyanis az áradat egy nagyobb zápor után, vele a víz szlovák és magyar oldalról egyaránt, és a mi oldalunkon folyik ki az úttestre. Tóth László megköszöni és megjegyzi a tanácsot, de a megvalósítással még várnak. Akkor kezdenek bele, amikor véglegesítették az új határt, és a frissen leszúrt kis botokat nagy, beásott kövek váltják fel.