Belépés csak fehéreknek!

Sok egykori Sundown Townban, vagyis alkonyatvárosban ma sem laknak feketék.

Az egyes amerikai városokban dúló bandaháborúk, a rendőrök túlkapásai és az erre adott erőszakos válaszok is arra utalnak, hogy a rasszizmus még mindig komoly probléma az Egyesült Államokban.

A helyzet a korábbiakhoz képest ugyanakkor javuló tendenciát mutat. Az ország első afroamerikai elnöke hamarosan második ciklusa végére ér, ami elképzelhetetlen lett volna még a huszadik század elején is – amikor a Sundown Townok „virágkorukat élték”.

Sundown Townnak, alkonyatvárosnak nevezték azokat a helységeket, ahol nem telepedhetnek le színes bőrűek, ázsiaiak, indiaiak, latinok, zsidók – vagyis senki az „átlagos fehéreken” kívül. A szabályozás nem csupán az ingatlanvételre vonatkozott, a helyieken kívül csak fehérek tartózkodhattak a városban sötétedés után. Aki mégis ott maradt, azt meglincselték.

1936-ra az erőszak már olyan méreteket öltött az alkonyatvárosokban, hogy Victor H. Green író térképpel ellátott útikönyvet állított össze a színes bőrűeknek, hogy tudják, mely településeket kerüljék el. A fekete utas zöldkönyve 1936 és 1966 között évente frissült.

A polgárháború és az 1960-as emberi jogi mozgalom között több ezer ilyen település létesült az Egyesült Államokban. Az 1968-as polgárjogi törvénnyel elvileg megszűntek, ugyanis hivatalosan is büntették a faji alapú diszkriminációt. A téma egyik kutatója, James Loewen szerint azonban egyes helyeken kimondatlanul ugyan, de az egységes gyűlölet és kirekesztés tovább folytatódott.

Régebben általában a határra kiszögelt „Csak fehérek. Ha nigger vagy, ne engedd, hogy rád esteledjen” táblák jelezték, hogy valaki alkonyatvárosba lépett. A település Sundown Town státusát sok esetben a helyi vezetés rendelte el, máskor közösségi szerveződés útján, önkényesen kiáltották ki annak.

A 21 éves Carol Jenkins egy 1968. szeptemberi napon egy ilyen alkonyatvárosban, az Indiana állambeli Martinsville-ben ragadt késő este. A dokumentumfilmes Keith Beauchamp 2014-ben, az Injustice Files című műsorában járt utána a nő történetének.

Carol Jenkins enciklopédiákat árult több ismerősével, de valahogy elkeveredett a csoporttól. Lassan besötétedett, és Jenkins megijedt, amikor észrevette, hogy egy autóból figyelik és követik. Megpróbált menedéket találni, be is kopogott egy fiatal párhoz, akik beengedték, és felhívták a rendőrséget. Mivel a hatóságokat jobban érdekelte az a tény, hogy színes bőrű van a városban, mint hogy a lányt zaklatják, Jenkins úgy döntött, elhagyja a pár lakását. Nem akarta őket bajba keverni.

Nem sokkal később az utcán szíven szúrták. Meghalt. Többen elmentek mellette, elvették a táskájából kihullott dolgokat, de nem segítettek rajta.

A Jenkinst befogadó házaspárt évekig zaklatták, ajtójukat, ablakukat betörték, azért, mert segítettek egy „niggernek”. A rendőrség jó darabig nem foglalkozott a lány halálával. Egészen 2002-ig, amikor egy indianai férfi, Kenneth C. Richmond lánya fel nem hívta őket, hogy közölje velük: valószínűleg apja áll a több mint harminc évvel ezelőtti gyilkosság mögött. Richmond nem élte meg a tárgyalását, a vádemelés után nem sokkal rákban meghalt. A lányt befogadó házaspár szerint azonban két férfi volt az autóban, így nem lehet, hogy Richmond az egyedüli tettes. Az ügyet még nem zárták le.

A városban a helyiek ma sem szívesen beszélnek a gyilkosságról vagy általában az afroamerikaiakról. Ez olyan téma, ami miatt bajba kerülhet az, aki feszegeti.

Ugyanúgy, mint az Illinois állambeli Viennában. Itt egy 1954-es eset szabadította el az indulatokat. Egy színes bőrű férfi behatolt egy családi házba, ahol megerőszakolt egy fiatal lányt, és megverte annak nagymamáját. A rémtetten felbuzdulva a helyiek a teljes színes bőrű lakosságon vezették le dühüket. Először felgyújtották a házaikat, majd elűzték őket a városból, és Sundown Townná nyilvánították magukat.

A többség hozzáállása itt sem változott sokat. A dokumentumfilm egyik készítője betért néhány helyi étterembe, ahol a mosdóban nigger feliratokat és horogkereszteket talált a falon, és fehéreken kívül senki mást az asztaloknál vagy az utcákon. A várost 97 százalékban fehérek lakják.

Loewen szerint hozzávetőleg ezer település lehetett alkonyatváros Amerikában 1890 és 1930 között. Erre az állításra több történész is felkapta a fejét, és nekiment Loewennek. Szerintük komoly statisztikai adatok nélkül vagdalkozik, amikor az alkonyatvárosok számát összegzi. Úgy vélik, jóval kevesebb helyen ért atrocitás színes bőrűeket, mint azt a professzor állítja. Azt is kifogásolják, hogy egyetlen ép táblát sikerült csak felmutatnia, a többit csak fényképen. A másik sarkalatos pont Loewen kritikusai szerint az, hogy bár egyes területeken valóban nem vásárolhattak színes bőrűek lakást, nem voltak kitiltva a helyről sötétedés után. „Nem hiszem, hogy a kettő között nagy különbség lenne. Azt gondolom, ha egy közösség nem akarja, hogy fekete legyen a szomszédja, akkor az az ember ott este sincs biztonságban. Persze voltak és vannak kifinomultabb és visszafogottabb rasszisták, de attól még rasszisták maradnak” – reagált a vádakra a professzor.