Bomba a kultúrházban

Riportúton Kelet-Ukrajnában: pedig az emberek itt is szeretnének normálisan élni.

– Helló, ki itt a főnök?
– Ki lenne? Porosenko.

Végül is… Az ukrán katona válasza logikus volt. Ám a főnök sajnos éppen nem volt elérhető. Ezt nemcsak azért sajnáltuk, mert valószínűleg mi készíthettünk volna először exkluzív interjút az ukrán elnökkel egy katonai ellenőrző pontnál, hanem mert talán adhatott volna felmentést az általános szabály alól, mely szerint ilyen helyeken tilos fényképezni. Pedig itt már két éve nyugalom van, legalábbis nagyjából. Igaz, itt, Szlovjanszk határában kezdődött az egész kelet-ukrajnai konfliktus. A város egyik rendőrőrsét kezdték először lőni a „földjüket, gyermekeiket védő békés traktoristák” 2014-ben. Az őrs előtti utca most is le van zárva a járműforgalom elől, de gyalog bárki odamehet, igaz, fényképezni ott is tilos. Az épület melletti téren megemlékezés zajlik, nemzeti ünnep van, október 14-e, a haza védelmezőinek és Szűz Mária oltalmának a napja. Az egésznek van némi tessék-lássék jellege. Az őrs tagjai felsorakoznak, egy tiszt rövid beszédet olvas fel, pár perc múlva mindenki megy a dolgára. A környező házakon még látszódnak a golyónyomok.

Ha a háborús logika alapján érdemes is támadni egy rendőrőrsöt, azt nehéz ésszel felérni, hogy a szlovjanszki mentálhigiénés rehabilitációs központot miért kellett szisztematikusan szétlőni. Több mint ötszáz beteg – drogfüggők, alkoholisták – élt ott, elhelyezésük külön gondot jelentett a hatóságoknak. Az intézmény regionális központként is működött, a környező városokban nincs ilyen. Az ápoltakat kénytelenek voltak messze fekvő helységek intézeteiben elhelyezni, így rokonaik nehezebben és ritkábban látogathatják őket, mint korábban. S ez nyilván nem segíti gyógyulásukat. Egy háború apró, de keserű részlete, amire egyébként nem is gondolnánk.

Pszichológusok állandó munkájára van szükség a konfliktuszónához közel eső települések iskoláiban és óvodáiban is – ezt már Talakivka polgármestere mondja a Magyar Nemzet Magazinnak. A 4900 lakosú városka szélső házai néhány kilométerre vannak az aktuális frontvonaltól, ottjártunkkor is lehetett hallani az ágyúzást. Talakivkánál két éve éles harcok folytak, a lakosság nagy része elmenekült, ki belső menekült lett, ki Oroszországba vagy Fehéroroszországba ment. Mára szerencsére legtöbben haza tudtak térni. Az élet így sem egyszerű, ma is rendszeresen megesik, hogy a település határát találat éri. „Két-három nap nyugalom után mindig történik valami” – mondja a polgármester. Ez mindenkit feszültségben tart, nem véletlen, hogy pszichológus kell a gyerekeknek. Aki teheti, a pincékbe menekül, ha baj van. Mostanra a gyerekek nagy része a hang alapján meg tudja állapítani, mikor csapódik be közel a lövedék. Kimegyünk a határba, a távolban fasor, azon túl a szeparatisták az urak. A legszélső házban senki nem lakik, az is találatot kapott. Amikor közelebbről is megnéznénk, szólnak, inkább ne menjünk le az útról, aknák lehetnek a földben. Bár a legtöbb helyen felszedték őket, jobb az óvatosság.

Sztanyiszlav elmondhatja magáról, hogy kevesen látták nála közelebbről a háborút. 2014-ben voltak hetek, amikor a házától tíz méterre húzódott a front. Annak is az a része, amelyet az ukrán erők tartottak. „Az út másik oldalán álltak beásva a tankok” – jegyzi meg, majd megmutat egy kertjében becsapódott lövedéket. A fiatal férfinak kerttervező vállalkozása van – bár lehet, hogy jobb lenne múlt időt használni. Régóta nem kapott új megrendelést, és hiába igyekszik életben tartani a céget, bevétel híján nehéz fizetni az alkalmazottakat.

A szomszéd házát is találat érte, az egyik falon még látszanak a nyomai, noha a családfő igyekszik rendbe tenni a dolgokat. Ők is kaptak támogatást a felújításhoz az ökumenikus segélyszervezettől. A Kelet-Ukrajna több településén is aktív ökumenikusok egyik programja éppen a találatot kapott házak felújításához nyújt anyagi támogatást, ötszáz–ezer dollár értékben. A szervezet helyi építőanyag-kereskedésekkel állapodott meg, a segélyezettek vouchert kapnak, így vehetik meg a szükséges anyagokat, eszközöket. Részt vettünk több voucherátadáson is. Volt háztulajdonos, aki elsírta magát örömében. Saját erőből soha nem hozhatta volna rendbe ingatlanját.

Talakivka közelében fekszik Piscsevik – de már a front másik oldalán. A közlekedés nem egyszerű a helyieknek. Van átjárás, de az út katonai ellenőrző pontokon keresztül vezet. Néha sokat kell várakozni, áruforgalom pedig nincs. A helyi gazdaság így nehéz helyzetbe került, Talakivkában három üzem is működött, mostanra mindegyik bezárt, a földeken az aknák miatt nem lehet dolgozni. A szintén szomszédos Szartana határában három traktoros is meghalt, amikor gépükkel aknára hajtottak. Nem csoda, hogy sokan vannak munka nélkül. Találkoztunk olyan családdal is, ahol hatan éltek hatvanezer forintnyi havi bevételből.

Talakivka Donyeck megyében található, Donyeck városát viszont azóta is a szeparatisták ellenőrzik, így a közigazgatási funk­ciók nagy részét az Azovi-tenger partján fekvő Mariupolba tették át. Ezt a félmilliós várost sem kerülte el a háború. 2014. augusztus 20-án tizennyolcan haltak meg egy támadásban. A belváros két nagy épülete üresen, kiégve áll, ott volt a helyi adminisztráció. Mariupolban még működik a két hatalmas vasmű, rájuk épül a környék gazdasága. Az üzemek a legnagyobb munkaadók, ők szponzorálják a focicsapatot, és részt vesznek segélyprogramokban is. A gyárak akkorák, hogy a területükön külön buszjárat működik. Mára rég túlterjeszkedtek Mariupol határain, ahogy maga a város is kezdi magába olvasztani a környező falvakat.

Lassan Vinohradne is erre a sorsra jut, de ma még önálló település. Tamara, a polgármester visz minket körbe. Időnként itt is hallani lövéseket a távolból. Benézünk az óvodába, ahol igazi idill fogad, a gyerekek ebédelnek, minden nyugodt és békés. A falu főutcáján az egyik háznál kerítést javítanak. Kérdésünkre, hogy milyennek látják a helyzetet, a megfelelő választ kapjuk: a helyzet nem jó, de mit tehetnének? Élni kell valahogyan, a családi házat, a szülőföldet nehezen hagyja el az ember, mindenki megpróbál úgy tenni, mintha a legnormálisabban mennének a dolgok, és bízik benne, hogy előbb-utóbb vége lesz ennek az egésznek.

Vinohradne sincs messze a fronttól, de Pri­morszke és Pionirszke még közelebb. Utóbbi az úttörőkről kapta a nevét, a szovjet időkben hatalmas gyermektáborok működtek a tengerparton, a Szovjetunió felbomlása után nagy részük üdülővé alakult át. Mostanra mindegyik bezárt, nyaranta alig jönnek vendégek. Primorszke és Pionirszke ráadásul egy katonai ellenőrző ponton túl fekszik, ahol minket is csak külön engedély birtokában engedtek volna át. Szerencsére Tamara kellőképpen erélyes volt, így Primorszke egyetlen működő élelmiszerboltját is meglátogathattuk. A 2000-ben nyitott vállalkozás sokáig jól prosperált, nyaranta sorok álltak a hűtött sörért és a jégkrémért, ma jó, ha naponta harmincan-negyvenen betérnek. A tulajdonos elmondja azt is, hogy az ellenőrző pont miatt időnként akadozik az áruellátás. A legfontosabb termék az ásványvíz lett, mert több utcában nincs ivóvíz. Pedig a falu határában húzódó földek híresen jók ukrán viszonylatban is, az ott termelt töknek, dinnyének, paprikának korábban nagy keletje volt. Látni ugyanakkor frissen felhúzott házakat is – tulajdonosaik tehetősebb mariupoliak, akik nyaralónak használják őket.

Mariupol és Szlovjanszk között bő kétszáz kilométer a távolság, az út mégis majdnem hatórás. A főútvonal ugyanis a megszállt Donyecket érintve halad. Ennek híján maradnak az egyéb utak, jelentős részük azonban rossz állapotban van. Néhányat most rohamtempóban elkezdtek felújítani. A munkálatok láttán nem tudtunk szabadulni az érzéstől, hogy már mindenki arra készül, tartós lesz a mostani állapot, a konfliktus ugyanúgy „befagy”, mint Grúziában vagy Moldovában. Ez volt az érzésünk akkor is, amikor Szartana határában észrevettük, hogy az ideiglenes ellenőrző pont mellett épült egy másik, mintha csak belső határátkelő lenne.

Szlovjanszk határában is több falut ért súlyos pusztítás. A Szadovaja utca egy irodalombarát számára – amíg világ a világ – A Mester és Margaritát és szegény Berlioz lapszerkesztő lakását jelenti. Szeleznevka falu lakóinak viszont a tüzérségi lövedékeket és a harci helikopterekről szórt géppuskatüzet. Az utcában tizenöt ház rongálódott meg súlyosan. Az ökumenikusok itt is indítottak újjáépítési programot. Olekszandr és családja otthon volt, amikor az első találatot kapta a ház. Csak annyit tudtak tenni, hogy előbb a közeli vasútállomásra menekültek, majd rokonok fogadták be őket Szlovjanszkban, amíg vége nem lett a harcoknak. Most a középkorú férfi is a felújításon dolgozik, és közben megpróbálja eltartani feleségét és két gyermekét. A Szadovaja utcában több olyan ház is van, ahová nem tértek vissza, máig üresen állnak, a kerítéseken és a kapukon tátongó lyukakat elnézve el lehet képzelni, milyen lehetett 2014 nyara. Találatot kapott a település kultúrháza is, szerencsére éppen üres volt az épület. A felújításra azóta sincs pénz. Annak a panziónak a fiatal tulajdonosai sem költöztek vissza, amelyet a megnyitás után néhány héttel lőttek szét Szlovjanszk határában. A pár sorsáról senki nem tud semmit.

A belső menekültek közül a legtöbben a nagyvárosokba igyekeznek, még ha nehéz is lakást találni. Zaporizzsjában meglátogattunk egy öttagú családot, amely csupán egyszobás garzon bérét tudja kifizetni. A középiskolás fiú így készül a felvételire. Ezt sem mindenki engedheti meg magának, így maradnak a szükségmegoldások. Lozova település határában egykori laktanyában laknak például többtucatnyian. A kis telep lakói közül többen idős, ágyhoz kötött emberek, de az aktív korban lévőknek sincs munkájuk, a gyerekeknek meg kilométereket kell gyalogolniuk, hogy eljussanak az iskolába.

A konfliktus és a rendezés témája érthető módon még mindig kényes. A szartanai polgármester például provokációnak minősítette a kérdésünket, mely szerint milyen most a viszony a magukat orosznak, illetve ukránnak vallók között. Csak annyit mondott: számára csak ukrán állampolgárok léteznek. Bár a konf­liktustól távolabb eső helyeken, például Zaporizzsjában vagy Dnyipropetrovszkban az egészből szinte semmit sem érezni (leszámítva, hogy ott is működnek rehabilitációs központok, van, ahol például művészetterápiával próbálják oldani a zónából érkező gyerekek szorongását).

Elég belenézni bármely ukrán tévécsatornába: a szappanoperától kezdve a tematikus hírcsatornákon át a haza­fias érzetet növelni célzó reklámokig mindenhol megjelenik témaként a háború. Az egyik legnagyobb kereskedelmi csatorna péntek este főműsor­időben szentelt tévévitát a minszki egyezménynek, miközben egy másikon Antizombi címmel külön műsor foglalkozik – időnként morbid és a jó ízlés határát súroló módon ­poénkodva – az orosz dezinformáció cáfolatával, kifigurázásával. Egy alapvetően bulvártematikájú csatornán arról készítettek összeállítást, hogy a legnépszerűbb ukrán pop- és rock­együttesek is ellátogattak a fronton harcolókhoz, és koncertet adtak. (A Dzidzjo együttes énekese uborkának öltözve nyilatkozott.) Reggelente szinte nem lehetett olyan műsort találni, amelyben a vezető hír ne az lett volna, hogy éjszaka milyen lövedékkel hol lőttek át a front másik oldaláról, de láttunk olyat is, amelyik azzal foglalkozott, mit esznek a katonák a fronton. A hadsereg mellett a menekültek helyzetét is figyeli az ukrán média, több műsor célja, hogy támogatókat szerezzen a házukat elvesztett családoknak.

Október 14. azért mégis az ünneplésé volt. Ráadásul ez idén hosszú hétvégét is jelentett az ukránoknak. Nem csoda, hogy péntek este Szlovjanszkban is sok buliba igyekvő fiatalt láttunk. Na és persze férfiakat, akik láthatóan már napközben kinyitottak egy-két üveg vodkát. Elvégre Kelet-Ukrajna lakói is szeretnének normálisan élni – még ha ők ezt most sokkal nehezebben is tehetik meg, mint a legtöbben Európában.