Eltűnhetnek a balatoni borok

Ha nem történik semmi, a balatoni szőlő és bor végleg eltűnhet a kínálatból az ingatlanspekulációk miatt.

– Önnek óriási kereskedői tapasztalata van. Ez volt a siker kulcsa a borászat területén is?
– Dehogy! Semmit nem számított a boreladásnál, hogy az ember mit tud a világ nagy üzleteiről vagy a marketingről. Az számított, hogy élelmiszeripari üzemként a tisztaság például alapkövetelmény. Húszezer palackhoz vettünk túlterhelt ültetvényről – ahonnét ma már nem vennék – chardonnay-t, szürkebarátot, olaszrizlinget és egy kis sauvi­gnon blanc-t. Földolgoztuk, ahogy tudtuk, majd új hordókban érleltük két hónapig, és 2000-ben beneveztük a budapesti nemzetközi borversenyre, a Vi­­nagorára. Aranyérmes lett a chardonnay, ezüstérmet kapott a sauvignon. Ez a bor a mai tudásom szerint nem ért sokat, de elégséges volt a jó minőség érzetéhez, és a nevünk bekerült a piaci körforgásba. Közben Ausztriába, Burgundiába jártunk, hogy megismerjük a stílusokat. Ott öt-tíz hektáros ültetvények is nyereségesek, mert a talajuk önálló karaktert ad a boroknak. Azért mentünk külföldre, mert itthon nem volt rá lehetőségünk, hogy jó csopaki bort igyunk. A hatvanas évektől itt ugyanis már csak dohos hordós parasztpincék voltak. Agyon­kénezett vagy nem kénezett borok. Amikor Csopakra kerültem, rájöttem, hogy a borkóstolós franciaországi öt évem nagyon jó iskola volt (Jásdi István 1975 és 1980 között Párizsban kereskedelmi titkárként dolgozott – lásd keretes írásunkat), olyan, amilyenben az itteni borászok nagy része nem részesült. Akik ugyanazokban az években csemegefehéret készítettek a szovjet piacra, azt hitték, hogy borászattal foglalkoznak, és nem nagyon jutottak el oda, hogy igazi borokat fogyasszanak. Van, aki máig azt hiszi, mivel azt szereti a nép, hogy az édes merlot-juk nagyon rendben van.

– Az ingatlanspekuláció a szőlőtőkék kivágását eredményezi, s a balatoni bor öt-tíz év alatt eltűnhet – vélekedik egy borászati portál blogja. Felemlíti a bormarketing hiányát és a borászati képzés alkalmatlanságát is.

– A borvidék szőlőinek kevesebb mint tíz százaléka újult meg az elmúlt 15-20 évben. Mostanra a szőlők túlnyomó része elmúlt 30-35 esztendős. Ezek az öreg ültetvények rosszul viselik az időjárás mostanában szokásos viszontagságait. A tőkeállomány évente 4-5 százalékkal magától is fogyhat, s fogynak az ültetvényeket művelő, nyugdíjas korú gazdák is. Ők nyilván nem fognak pályázni a jövőre esedékes telepítési támogatásokra, jó, ha folytatják még egy-két évig. Gyerekeik már régen kivágatták volna velük az ültetvényeket azzal a felkiáltással, hogy ilyen kilátással építési telekké kell nyilvánítani őket. A kétezres években sokan fővárosi ingatlanba fektették megtakarításaikat, szőlőterületen lévő présházakat vettek. Svájcban vagy Fran­cia­or­szág­ban, a Genfi-tó partján a felparcellázással jobb árat el lehetne érni, mint a Balatonnál, de eszük ágában sincs az öt évszázados szőlőterületet megbolygatni. A Balatonnál a kis birtokokból nyaralók lettek, de az ingatlanok mellett még megmaradtak a termelőszövetkezeti szőlők is. A kárpótlást követően sokan kivágták a szőlőjüket, a nyaralók egyre magasabbra nőttek, és felépültek a tűzoltóvíz-tárolóként engedélyezett úszómedencék is. Az a szerencsénk, hogy itt, Csopakon a legjobb szőlők nem legfelül vannak, ahonnét a legjobb a panoráma, hanem a hegy közepétől lefelé. Az önkormányzatnál elértük, hogy ezt a részt védett szőlőövezetté nyilvánítsák, mert ha nem történik semmi, öt-tíz éven belül eltűnik a ba­­la­toni szőlők 80 százaléka. Sok mindennek kellene változnia, hogy ne így legyen. És ehhez nagyon kevés az erősen heterogén borásztársadalom összefogása. Védetté kellene tenni a szőlőtermő területeket. Ösztönözni a minigazdaságok koncentrációját. Legalább öthektáros birtokokra van szükség, hogy eltartsanak egy családot. Géphasználati és -értékesítési szövetkezetek alapítását kell ösztönözni, mert 40-50 hektárnál kisebb egységeket nem lehet gépesíteni. Az új telepítéseket egy-egy területen csak azonos térállásban, azonos művelésmóddal szabad engedélyezni. Hogy a megújuló ültetvények a jelentős beruházások után jövedelmet termelhessenek, és gazdáiknak megtérülést biztosítsanak, ahhoz piacra van szükség.

– Külföldről kap egyébként olyan visszajelzést, hogy jók a borai?
– Nemrég itt járt Közép-Európa egyik legjobb – Bécsben lévő – éttermének a sommelier-je, és négyfajta borunkat egyből fölrakta az itallapjára. 2004-től egyre több olyan külföldi jött hozzánk, aki nemzetközi bédekkerek ajánlásait betartva ismerkedett a magyar borokkal. Lám, itt egy bortermelő ország az unióban, nézzük meg a boraikat! Nem mindegy, ki hova esik be, de a franciák és az olaszok a Gerénél, Szepsynél, Lőrincz Gyurinál annyi jó bort ittak, hogy megrettenve tértek volna haza, ha nem mondjuk el nekik, mennyit vagyunk képesek termelni ezekből a jó borokból. A legjobb vendégeink maguk is borászok Toscanából, Burgundiából, Ausztriából. Valljuk be, hogy a hazai 65 ezer hektáron csak száz olyan borászat van, amelyet büszkén fel tudnánk sorolni. Ami önmagában is semmi. Ötezer hektár konkurencia az semmi, azt megisszák maguk, mondják a vendégek, amikor elmennek innen.

– Pedig az unió támogatja a szőlőtelepítést itt is.
– Az EU-tól nagyon nagy összegek folynak be Ma­gyarországra szőlőtelepítésre. Évente több tízmilliárd forint. Ám a magyar illetékesek olyan pályázatokat írnak ki, hogy jobban megéri az Al­­földön jónak visszaminősített fagyzugos területre pályázni. Amikor az üzlet nem a jövendő szőlőben van, hanem a telepítésben magában. Így akkor is megéri, ha nem lesz termő az ültetvény. Félreértés ne essék, ez nem magyar találmány. Az uniós pénzek lenyúlása így történik Olaszországban, Spa­nyol­országban is. Ahol a közmorálban benne van, hogy az államtól, a közösségtől lehet lopni, ott ma is lopnak. Egy németnek vagy svédnek nem tudom megmagyarázni, miért telepítenénk oda szőlőt, ahol nem éri meg. Miért telepítünk biankát, amikor abból minőségi bort nem lehet készíteni. Az uniós pénzek 60-70 százaléka erre ment el, miközben itt tele vagyunk értékes területtel, amelyet nem becsülünk meg. Szakvéleményt kértek tőlem egy-két éve, menyibe kerül valójában egy kiló olaszrizling szőlő. A válasszal nem jutottak messzire, mert azt mondtam, attól függ, mi lesz belőle: kannás, palackos, szlovák pezsgő vagy hobbibor? Attól is, hogy hol termett: hektáronként kétszáz-háromszáz ezer forintos homoki ültetvényen, vagy húsz-harminc milliós, különleges adottságú, nagynevű dűlőben? Attól, hogy mennyire gondosan művelték. Száz­öt­ven mázsát termett egy hektáron vagy hatvanat? Érett, egészséges-e, vagy éretlen, vékony savú, esetleg fekete a lisztharmattól, lefolyik a fürt a poros szür­kerothadástól? 

– Milyen döntéshozók fordulnak meg az ön éttermes borteraszán?
– Az Európai Unió bizottságától kezdve államelnökök, miniszterelnök-helyettesek, miniszterek, uniós képviselők.

– Nyilván nem áll le nekik panaszkodni.
– De leállok. Van egy Pannon Bormíves Céh nevű tömörülésünk. A harminc legismertebb bo­rász a tagja, akiknek együttesen nagyobb marketingerejük van, mint az OTP-nek vagy a Molnak. Csak az a baj, hogy ha a döntéshozó lemegy Vil­lányba, ott is minden pincében mást hall, és akkor legyint: oldjátok meg ti magatok. A szövetkezet oly mértékben lejáratott fogalom, hogy ott se szövetkeznek a gazdák, ahol nagyon kellene. A Balaton sem csak Csopak, Somló, Badacsony. Egész más adottságú a déli part, és ott van Zánka, a gyönyörű Nivegy-völgy. Szükség lenne önálló karakterre és összefogásra.

– Operettó, borling, mandulina, napfényherceg, nyáríz, obsitos, olyanmintmi, kárpátszőke, pannon princess, hungarizli, zamatgazdag, lacuska. Ilyen és hasonló javaslatokból választanak balatoni borászok új nevet az olaszrizlingnek. Október 8-án hirdetik ki az eredményt. Van ennek értelme? Vagy inkább mi ennek az értelme? Mert ha ez fontos kérdés, nagy baj van.
– A fajta Magyarországon az 1880-as évek fi­­lo­xé­ra­járványa után terjedt el. A név Magyarországon nem igényel magyarázatot. Külföldiek számára azonban félrevezető. Mind az olasz jelző – ha megismerik jelentését –, mind a rizling szó, hiszen az igazi Rieslinghez nincsen köze. Három szakmai szervezet: a Balatoni Kör, a Csopaki Kodex és a Riz­ling Generáció alternatív, elsősorban a külföldi kommunikációban használandó névre írt ki pályázatot. Jöttek be természetesen agyament ötletek, de érkeztek átgondolt, jól hangzó, kifejező javaslatok is. Talán lesz köztük alkalmas is.

Pestiek szürete

Jásdi István libamájról borra váltott. Nagyon röviden így is összefoglalhatnám az élettörténetét. Tizenhét hektáron termel szőlőt Csopakon, most éppen az olaszrizlinget szüretelik az egyik dűlőben. A terasz melletti épületben együtt ebédel a kárpátaljai Verbőcről érkezett kilenc emberrel, akik már tíz éve állandó segítői a szőlő leszedésében és feldolgozásában. Mari, a feleség töltött paprikát főzött. Vele a közgazdasági egyetemen, egy ifjúsági sportnapon ismerkedett meg. Három gyerekük van.

Közgazdász diplomával a zsebében a külkereskedelmi minisztérium kirendeltségein, előbb Milánóban gyakornokként, majd 1975 és 1980 között Párizsban kereskedelmi titkárként dolgozott. Hazánkban sok varroda bérmunkában dolgozott világcégeknek, például a Lee Cooper farmerok, olasz, francia öltönyök tőlünk kerültek a nagykereskedőkhöz, de Magyarország szállította a Franciaországba kerülő libamáj felét is. Figyelte a francia gazdaságot, éves jelentéseket készített, amit aztán senki nem olvasott el.

A külkereskedelmi szolgálat után, miután megszűnt a monopolhelyzetben lévő állami külkereskedő társaság, húsz baromfifeldolgozó vállalat 1986-ban létrehozta  a saját külkereskedelmi társaságát, a Hungavist. 1988-tól azt kellett bebizonyítaniuk, hogy versenyképesek a piacon. A társaság 1991-től részvénytársasággá alakult, amelynek Jásdi István lett az elnök-vezérigazgatója. Baromfiexporttal foglalkoztak a világ vezető liba-, libamájkereskedelmi társaságaként. Jásdi már akkor járt a libamájkvótákról és önkorlátozásokról tárgyalni az „Európai Unió bizottságaihoz”, amikor az Európai Gazdasági Közösséget a KGST-tag Magyarország hivatalosan még el sem ismerte. Viszont a szovjet piac megszűnése miatt a részvényesek csődbe mentek, két társával lett a társaságban többségi részvényes, majd 1997-ben eladták a céget. Onnantól kezdve munkanélküli volt. „Ötvenéves voltam, és csak azért, hogy ne hülyüljek el, beiratkoztam a közgazdasági egyetemre egy ingatlanfejlesztői posztgraduális szakra” – vallja erről az időszakról. Olvasgatni kezdte a szakmai lapokat. Az egyikben azt hirdették, hogy negyvenméteres balatoni pince présházzal eladó. Balatonaligán volt a hajójuk, amelyet le kellett takarni, gondolta összeköti a kellemest a hasznossal, és megnézi azt a pincét. Ranolder János veszprémi püspök egykori pincéje volt az. Igaz, a termelőszövetkezeti időkben is használták, lerabolták, széthordták. Egy tihanyi vendéglősé volt, aki azt tervezte, hogyha Magyarországon lesz a világkiállítás, akkor ebből csárdát csinál buszfordulóval, ahol 400-500 embert is le tud ültetni. De se világkiállítás, se fejlesztési szándék nem volt. Négy éve hirdette, mikor mi megkerestük. Annyiba került, mint egy jó fekvésű budapesti bérházi lakás. A feleségével megbeszélték, hogy megveszik az épületet, és borászat lesz benne. Kidobták a mellvédes, barokk, cukros dobozszerű terveket, és konzultálva a műemlékvédelmisekkel saját terveket csináltattak. Laikusként összeraktak egy feldolgozó rendszert, és 1999-ben szőlőtermést vásárolt. Ládába szüreteltek, és elterjedt a híre, hogy a ládát szállítószalag szállítja majd a bogyózóba, mert minőségi bort akarnak készíteni. Ezt hallva odagyűltek a gazdák, hogy a pestiek szüretén nevessenek. Mikor beindult a szállítószalag, és működött a bogyózó és a prés is, többen beálltak dolgozni, hogy éreztessék, hogy hozzájuk tartoznak. Azóta a boraival megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi díjat nyert.