Eörsi László és a jobboldal: örök Horthy-kultusz?

Következik-e az antikommunizmusból a Horthy-kultusz, a vörös csillag Dunába dobásából a vészkorszak?

Részt vett-e Kollár István rakodómunkás megölésében Tóth Ilona? Esetleg éppen ő maga adta be a gyilkos szúrást? Vagy ártatlan a medika? A peranyagból kiolvasható ellentmondások alap­ján joggal feltételezhető-e, hogy semmi köze nem volt az ÁVH-snak nézett férfi életének kioltásához?

Olyan kérdések ezek, amelyekben évtizedek óta nem tudnak dűlőre jutni a történészek. Közismert, mennyire mást képvisel például M. Kiss Sándor és Eörsi László; az igazság teljes, minden homályos pontra fényt vető felderítése ma már valószínűleg lehetetlen fel­adat. M. Kiss többéves, a körülményeknek rendkívül alaposan utánajáró kutatásai nyomán úgy véli, hogy a gyilkosság ott, akkor és úgy, ahogy a per­anyagban szerepel, nem történhetett meg. Eörsi vele szemben, mint számtalanszor leszögezte, nem tartja koncepciósnak a Tóth Ilona és társai ellen rendezett, egyébként a filmhíradó kamerája előtt is megörökített pert. Ahogy mást gondol Mansfeld Péter ügyéről is. Természetesen szíve joga, mondhatjuk, amikor kezünkbe vesszük néhány hete megjelent, három tanulmányt tartalmazó kötetét. (Eörsi László: „Rend­kívüli idők, rendkívüli cselekmények” – Tóth Ilona és Mansfeld Péter története és mítosza. A szerző kiadása. Budapest, 2016. Ára: 2500 forint.)

A Tóth Ilonáról és Mansfeld Péterről szóló 2003-as, részben átdolgozott írások a részei és nem feltétlenül végpontjai annak az imént említett nagy hazai pró és kontra szövegfolyamnak, amelyben leginkább a peranyagokat, a levéltári dokumentumokat ismerő, a kérdéssel foglalkozó történészek mozognak otthonosan. Az újságíró ezért sem vállalkozhat arra, hogy ilyen részletekbe menő tudományos vitában kibiceljen. Szívesebben mélyedünk el tehát az első fejezetben, amely az 1956 képe az 1990 utáni jobboldali-konzervatív narratívákban címet viseli.

Kiindulópontját felesleges lenne vitatni: az egykori forradalmárok közötti – egyébként már ötvenhat győzelmes napjaiban is repedező – egység alapvető követeléseik teljesítésével, a szovjet csapatok kivonulásával, a demokrácia megszületésével felbomlott. Kétségkívül szerepet játszott mindebben, hogy az első szabad választások eredményeként konzervatív koalíció került kormányra, amely igyekezett – nem kötelező érvényűen persze – átértelmezni a korábbi forradalomképet. Átértelmezni és nem kisajátítani, mint ahogy Eör­si László említi. Tény, hogy a forradalmat a kilencvenes évek óta markánsan másként látja a jobb- és a baloldal, illetve a hozzájuk valamilyen úton-módon kötődő több történészműhely. Alapvető a különbség például abban, hogyan tekintenek a mártírhalált halt Nagy Imre szerepére. „A forradalom miniszterelnöke”, mondja a revizionisták jelentőségét a forradalomban inkább hangsúlyozó csoport; „miniszterelnök a forradalom idején”, véli a másik oldal. Bár a két egymást kizáró s ezért a kisajátítás szándékával is felruházható elképzelés közelítése egyelőre reménytelennek tűnik, a helyzetből adódó vitákban a nehézfegyverek bevetése legfeljebb az ellentétek elmérgesítését szolgálja.

Úgy tűnik, Eörsi László a nehézfegyverek használatának híve, legalábbis ezt vonhatjuk le a konzervatívok forradalomképét vizsgáló tanulmányából. Alaptétele, hogy az 1990-ben győztes jobboldal „az 1956-os forradalomból csak a kommunistaellenesség hagyományát vállalta. A koalíciós pártok erre (és csakis erre) építették fel politikai és jogi legitimációjukat. Ehhez járult hozzá az előző negyven év differenciálatlan elítélése: a kettő logikusan vezetett a Horthy-kultusz újjáéledéséhez.” Vagy ahogy másutt szerepel: a radikális és mérsékelt jobb „antikommunizmusával voltaképpen a Horthy-Magyarországot rehabilitálta”. Meghökkentő állítások, amelyeket legalábbis illenék megfelelő érvekkel aládúcolni. Amíg ez nem történik meg, marad az értetlenkedés, a zűrzavar, például Horthyval kapcsolatban. Az ember ugyanis saját tapasztalata alapján azt gondolná, hogy az antikommunizmus nem a Hor­thy-rend­szerbe vetett hitet alapozza meg, hanem a demokratikus meggyőződést erősíti – még Magyarországon is. Úgy vélhetjük egyébként, hogy a Horthy-kultusz már a rendszerváltozás előtt is élt és virult, a rendszerváltozást követően pedig leginkább a véleménynyilvánítás szabadságának köszönhe­tően kaphatott még inkább erőre. Ha voltak is, akik esetleg táplálták a tüzet a kormánypártok részéről, bizonyos, hogy a tisztelet megizmosodása inkább az Antall-kormánnyal szembeni elégedetlenség jegyében történt. Hasonló módon a Kádár-rendszerbe való lelki visszavágyódást sem a szocialisták élesz­tették fel, hanem legfeljebb politikai céljaik érdekében meglovagolták. Sokkal inkább, mint tették ezt Horthy esetében a jobboldalon. (A szinte kritikátlan Horthy- és Kádár-nosztalgia nem mellékesen egymást egyáltalán nem kizáró vonzalmak, egy átlag magyar lélekben gyakran máig kiválóan megférnek egymás társaságában.)

A fenti Eörsi-tételből következik a szerző másik állítása, hogy a jobboldali pártok „az 1945-től kezdődő korszakot árnyalás nélkül elutasítják”. Hitelt érdemlő bizonyítékokat ebben a kérdésben is hiába keresnénk a kötet lapjain. Hallgatás övezi azt a koncepcióba nyilván nem illeszkedő tényt, hogy például Antall József miniszterelnök családilag kötődött a negyvenöt utáni koalíciós érához, édesapja miniszteri posztot töltött be Tildy Zoltán és Nagy Ferenc kormányában. Antall pedig egyértelműen a kisgazdapárti hagyomány, az 1945 és 1947 közötti többségi kormányzás örökségét kívánta továbbvinni. A kormányfő, akárcsak az MDF kereszténydemokrata vonulata és az akkoriban még nem lélegeztetőgépről működtetett KDNP szellemi elődjének tekintette a Pálffy József-, illetve Barankovics István-féle, 1947-ben erős támogatással az Or­szág­gyű­lésbe kerülő (keresztény-) Demokrata Néppártot is. A keresztény jelzővel kísért politika nem a keresztény kurzussal, még csak nem is Zichy János keresztény Néppártjával, hanem De Gas­peri és Adenauer háború utáni kereszténydemokráciájával vállalt közösséget. Ha esetleg az MDF erős harmadik­utas, Bíró Zoltántól Lezsák Sándoron át Csurka Istvánig ívelő „baloldalára”, népi-nemzeti szárnyára gondol a szerző, akkor sincs igaza. Előképként itt leginkább a Horthy-rendszert elutasító népi írókat és a koalíciós kormányzásban negyvenöt után részt vállaló Nemzeti Parasztpártot fedezhetjük fel. (Önmagában persze azt sem lehet bűnnek tekinteni, ha valaki a két világháború közti világ bizonyos elemei iránt nosztalgiát táplált a kilencvenes évek elején, hiszen – talán nem szakad le a plafon, ha megállapítjuk – a Horthy-rendszer is rendelkezett demokratikus vonásokkal. Sőt, a koalíciós időkkel való összehasonlítás esetén sem feltétlenül az utóbbi viszi el minden esetben a pál­mát. Felesleges lenne tagadni például, hogy a Horthy-idők nagy részében szilárdabb lábakon állt az egyébként korlátok között vergődő sajtószabadság, mint negyvenöt után.)

Göncz Árpád 1992-es kifütyülését szélsőjobboldali demonstrációnak nevezni megint csak erős egyoldalúság. Különben – erre éppen a legutóbbi október 23-a kellene hogy megtanítson végre mindenkit – politizáló ember, ha közjogi méltóság is, demokráciában el kell hogy viselje a füttyögést. Göncz Árpáddal leginkább a csalódott ötvenhatos forradalmároknak akadhatott gondjuk a Kossuth téren. Tény, hogy a szabadságharc egykori résztvevőivel, a kádári megtorlások túlélőivel – a forradalmároknak otthont adó lakótelep létesítésén túl – nem sokat törődött az új rendszer. Miközben az egyre romló életkörülmények között sokszor alacsony nyugdíjukból voltak kénytelen megélni, számos egykori kommunista vezető, köztük a megtorlásért és egyéb bűnökért is felelős személyek háborítatlanul élték békés öregkorukat. (Hogy a korábbi forradalmárok elkeseredettségükben elutasították a szárnyait bontogató tőkés világot, abban többek között ezért sem látok semmi kivetnivalót, ellentétben a szerzővel. Nem lepődöm meg különösebben azon sem, hogy a romantikus harmadikutasság Pong­rátz Gergely és a munkástanácsok szemében vonzóbb lehetőségnek tűnt, mint a különösen durva, sokakat megnyomorító, nem mellesleg a törvénytelen vagyonszerzésre kitűnően alkalmas vadkapitalista átmenet.)

Eörsi László egyébként érezhetően ellenszenvez az 1990 utáni igazságtételi törekvésekkel. Pedig az azóta eltelt időszak megmutatta, hogy talán egyszerűbb lett volna már akkor átvergődnünk a múlttal való szembenézésnek ezen a fázisán. A kilencvenes évek elején ugyan könnyen kijárt a szélsőséges jelző a számonkérést követelőknek, ám ha elfogadjuk, hogy 1956-ban háború volt Magyarországon – a szovjet beavatkozás ezt támasztja alá –, akkor ezek a bűnök hazánk által is elismert nemzetközi egyezmények következtében nem évülnek el. Tény az is, hogy a felelősségre vonás folyamata 1994 után néhány sortűzper jogerős befejezése után megrekedt. Mint Eörsi írja, „az MSZP – voltaképpen teljes kormányzása idején – igyekezett a múltat békésen lezárni, ahelyett hogy akár a legcsekélyebb mértékben is szembenézett volna vele. A gesztusai is mind erre utaltak.” Például, említi Eörsi, Horn Gyula együtt koszorúzott Nagy Erzsébettel. A „békés lezárás” gesztusainak emlegetésekor persze nem feledkezhetünk meg arról sem, amiről a szerző hallgat, hogy az 1956–1957-es sortüzek kivizsgálására 1993-ban létrejött Történelmi Tényfeltáró Bizottságot a karhatalmista múltja miatt a miniszterelnökségre morálisan alkalmatlan Horn Gyula egyik napról a másikra megszüntette; a csoport így csupán nem hivatalosan folytathatta a munkát. Hamarosan felpuhították azt az 1991-es törvényt is, amely szerint „nem részesülhet politikai indokú kedvezményben, illetve juttatásban az, aki az 1956-os forradalom elleni fegyveres alakulatban önkéntes szolgálatot vállalt”.

Nem erősíti a szöveg tudományosságát a helyenkénti pongyola megfogalmazás (leglátványosabb példája: „a bíróság mindhármukat kivégezte”) , illetve a teljesen felesleges személyeskedés, amelyet legalább a kötet megszerkesztésekor érdemes lett volna kiiktatni. Ennek jegyében Tulipán Éva a Köztársaság téri ostromról írt tanulmányában a jobboldali-szélsőjobboldali felfogás jegyében a nemzetidegen ellenség kere­sését folytatja, M. Kiss Sándor pedig nemes egyszerűséggel becstelen megállapításokat tevő „karrierlovag”. Elfogadhatatlan a célzatos megállapítás, hogy a szovjet emlékmű aranycsillagának 2006-os Dunába hajítása „szimbolikus jelentést” hordoz. A vészkorszak áldozatait a kommunistaellenességgel összemosni mindenfajta bizonyíték nélkül manapság is nagyon veszélyes, felelőtlen játék. Önmagáért beszél a szintén a 2006-os megmozdulásokról szóló kitétel: „Igazi, hosszú távú sikert azonban az ötvenedik évfordulón lezajlott zavargásokkal, agresszív fellépéssel értek el a radikálisok. […] Az ellenük jogszerűen fellépő, bár aránytalan erőket bevető és sérüléseket okozó rendőrség kapcsán a jobboldal és a szélsőjobb hamis vádakat terjesztett és folyamatosan sulykolt a médián keresztül.”

A tanulmány olvasása közben végig az az érzésünk, hogy megrekedtünk a kilencvenes években, a kor publicisztikáiból tallózunk éppen. Ez pedig komoly hiba. Végtére is nagyjából negyed század telt el azóta; nem állítom, hogy ez rengeteg idő, de ahhoz elegendő, hogy egy történész ne a korabeli vezércikkek és glosszák érveit ismételgesse, hanem históriai távlatból tekintsen az eseményekre. Ehhez persze nem korabeli cikkekkel, üres politikusi szónoklatokkal, szerencsétlen, volt forradalmároktól elhangzó megnyilvánulásokkal, illetve fantomokkal kellene vitatkozni, például a ma már elérhetetlen, névtelenségbe burkolózó, feltehetően igen marginális hatást kiváltó publicistával, hanem az Eörsi Lászlóétól eltérő felfogást képviselő ötvenhatos történelmi műhelyekkel. Az persze nyilván nehezebb feladat.