Gundel Takács Gábor: Mosolyogva szeretnék meghalni

A Reformáció, 500 néven indult kampány egyik arca Gundel Takács Gábor. Erről is mesélt nekünk.

– Mi a fő üzenete magának az emlékévnek?
– Történelmi szempontból nagyon jelentős dologról van szó. Ötszáz éve hatalmas követ dobtak egy nagyon mély vízbe, ami rendkívül erős impulzusként jelent meg az emberiség történetében. A reformáció alapja maga a gondolkodás egyházról, világról, a hitünkről. Arról szól, hogy tiszteletben kell tartani az eltérő gondolatokat, más vallásokat, hitvilágokat. Nem lenne jó, ha voksot tennénk amellett, hogy mindenkinek így vagy úgy kellene vélekednie, inkább a saját utunkat kell járnunk. Meg­győződésem, hogy a világot nem elsősorban a kész gondolatok viszik előre, sokkal meghatározóbbak az olyan impulzusok, amelyek gondolkodásra késztetnek, mert ezek mindenkit – a saját szintjén – előbbre visznek. Számomra leginkább erről szól a reformáció. Az emlékév arra is rámutat, hogy az a hatalmas kő még ma is hullámokat vet. A reformáció nem zárult le, együtt élünk vele. Nem olyan, mint a mohácsi csata, amely egyszer megtörtént, aztán a mai napig hivatkozunk rá.

– Ez a különleges emlékév alapvetően ünnepnek tűnik, ám egyfajta keserűség is társul hozzá. A reformáció ugyanis egyházszakadást hozott, amely a mai napig fájó valóság. Hogy látja, helyre lehet hozni, ami ötszáz éve elromlott?
– Abszolút! Azért is hiszek ebben, mert meggyőződésem, hogy a szakadást külsőségek okozták. És ezt nem csupán a kereszténységre, hanem minden vallásra igaznak érzem. Életem első olimpiai közvetítése jut eszembe: ültem a lelátón, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy ott van az egész világ. Minden nemzet, világnézet képviseltette magát, és látható volt, hogy végül is mindenki ugyanazt akarja: békességet, szeretetet és mosolyt. A viszálykodást általában a politika hozza az életünkbe. Minden vallás kulcsszava a szeretet. A templomok díszítésének mikéntje, a rituálék, a formák másodlagosak, a szeretet a lényeg. Kérdés, hogy az egység mikor valósulhat meg, van-e rá esély földi életünk során. Rajtunk, embereken, egyházakon, vallásokon múlik, hogy nyúzzuk-e még egymást egy darabig, de előbb-utóbb úgyis találkozunk. Ha máskor nem, hát odaát. Biztos vagyok benne, hogy például a musz­limok is minden este békésen akarnak lefeküdni. Talán idealisztikusnak hangzik, amit elmondtam, de hiszek benne, hogy errefelé tartunk.

– Más: miként élte meg helyszíni kommentátorként a labdarúgó-Európa-bajnokságot, és minek tudható be ön szerint az az eufória, amelyhez, valljuk be, nem szoktunk hozzá?
– Nem ugrottunk olyan nagyot az előzőekhez képest, hiszen a szurkolók ugyanazt a közösségélményt jelenítették meg, amelyikről eddig is beszélgettünk. Minden a közös örömről szólt. Arról, hogy együtt vagyunk, együtt vonulunk Marseille utcáin. Senkinek nem jutott ott és akkor eszébe, hogy ki zsidó, ki muszlim, ki miben hisz. A labdarúgásban rendkívüli kohé­ziós erő rejlik. Erre van szükségük az embereknek: közös öröm és maga a közösség. Ennyi kell a boldogsághoz, nem az állandó politizálás. Te is ott voltál? Én is ott voltam! De jó nekünk! Érdekes, hogy nem akkor lepte el például Budapest utcáit a tömeg, nem akkor állítottuk meg a villamosokat, amikor megnyertünk egy bajnokságot, hanem az első meccs után, az osztrák válogatott legyőzését követően. Ráadásul senki nem szervezte az egészet, spontán módon, hívás nélkül özönlöttek az emberek. Ez hatalmas, fantasztikus erőt jelez.

– Nem volt olyan rég ez a szép nyári élmény, mégis mintha hamar elfeledtük volna, hogy tudunk együtt, önfeledten ünnepelni. Mi van ezzel a néplélekkel, amely ritka pillanatokat kivéve rendre marcangolja magát, könnyen fordulunk akár saját honfitársaink ellen?
– Az a gyanúm, hogy nekünk, magyaroknak igen bizonytalan az identitásérzetünk. Nem igazán tudjuk, kik is vagyunk, sok minden kavarog a történelmünkben. Létezik ugye a mondás, hogy az említett Mohács óta vesztesek vagyunk. A mai magyar társadalom kétségkívül keverék nép, szinte minden családban van idegen vér. Felmenőim között van osztrák, német, székely származású rokon is, de én magyar vagyok. Ez a sokféleség időnként szélsőségekben nyilvánul meg: hülyeségben és zsenialitásban egyaránt erősek vagyunk. Az egy főre eső Nobel-díjak számában a világ élmezőnyéhez tartozunk, ugyanakkor benne voltunk két világháborúban, mindig a vesztes oldalon. Rengeteget súrlódunk, vitázunk. Hogy mit jelent magyarnak lenni? Komplikált kérdés.

– Hogyan tekintsünk a következő ötszáz év felé?
– Ahogy jeleztem, az a bizonyos kő még mindig veti a hullámokat, gondolkodásra késztet. Szerintem mindenkinek egy kicsit mást jelent a reformáció, de az alapkérdés egységes: ugyanazt csinálom-e napról napra, statikusan élem-e az életemet, vagy haladok valamerre, valami felé? Ez az egy kérdés önmagában nagyon sok feladatot ad, nem is kéne mással foglalkoznunk. A privát életem gyakorlatilag ennek a továbbgondolása. Megrekedt vajon az életem? Ha elágazáshoz érkeztem, vajon merre tovább? Mindenkinek magának kell megtalálnia, megfogalmaznia a saját válaszait, a lényeg pedig az, hogy úton legyünk. Így vagyok ezzel én is, és azt szeretném elérni, hogy amikor az életem végéhez érek, mosolyogva tudjak meghalni.