Magyar csillagászparadicsom a keleti végeken

A Nyírség egyik félreeső zsákfalujában minden adott az ideális csillagászkodáshoz.

Bátorliget utcáit szórólapozók járják, egy nyírbátori, dán tulajdonban lévő üzembe toboroznak „gyártósori operátorokat”. A kiadvány nem fogy valami gyorsan a 650 fős Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban, pedig még a helyi kis boltban is hagynak egy köteggel. Alesenszki Roland szabadnapos közmunkást sem érdekli a lehetőség, nem foglalkozik a papirossal, inkább az eget kémleli. Kicsit bosszús, mert sok a felhő, így aztán nem tudják majd a gyerekeknek megmutatni a csillagokat. De nincs mese, a szabadnapot már kiírták, a közeli iskolákban pedig várják őket, úgyhogy menni kell. Mert bizony ma Ale­sensz­ki Roland nem a bátorligeti önkormányzat szociális szövetkezetében termesztett uborkával foglalkozik, hanem másodmagával iskolákban elő­adást tart amatőr csillagászként. A 19 éves fiatalember ugyanis szabad idejében a Bátorligeti Albireo Amatőrcsillagász-klub programszervezője.

A klubot tulajdonképpen kényszerűségből alapították. A csillagászattal ugyanis 2010-ben ismertette meg a bátorligetieket a helyi görögkatolikus pap, aki a hittanórára járókat vitte el először az eget kémlelni, vagy ahogy az amatőr csillagászok szakszerűen mondják, észlelni. Csakhogy a papot áthelyezték Borsod megyébe, így aztán vezető nélkül maradtak a bátorligetiek. A csillagokról vi­szont nem akartak lemondani, ezért csatlakoztak az Al­­bi­reó­hoz. Bolondok is lettek volna nem így tenni, hiszen a több tanya egyesüléséből létrejövő, félreeső nyírségi zsákfalu ideális terep az észleléshez. Elő­ször is adott a település határában lévő hatalmas legelő a szinte végtelen horizontjával és homokdombjaival – jobb hely nem is kell a távcsöveknek. Amelyekre amúgy Bátorligeten nincs is feltétlenül szükség, mivel gyakorlatilag elenyésző a fényszennyezés.

– Sok városi ember azt sem tudja, hol van a Gön­cöl­szekér, itt pedig, ha nincsenek felhők az égen, nekünk elég elnézni, és máris látjuk – mondja Ale­sensz­ki Roland.

Magyarországon még a Mecsekben, a Zselicen vannak ilyen kivételesen jó adottságok az amatőr csillagászathoz. Éppen ezért az ország, sőt a Kárpát-medence minden pontjáról jönnek hozzájuk. Vannak azonban olyan kivételes alkalmak, amikor még a bátorligetieket is meglepi, mennyire tiszta az ég. 2013. március 15-én, amikor rengeteg hó esett, ezen a vidéken több faluban több napig nem volt áram. Éjszakára viszont mindig kitisztult az ég, úgyhogy a klub talán legjobban sikerült táborát tartották meg akkor.

Mert az iskolai előadások és az alkalmanként megrendezett járdacsillagászatok mellett a klub fő profilja valójában a táborok szervezése. Minden évszakban egyszer – de megesik, hogy sűrűbben is – várják a csillagászkodni vágyó gyerekeket kortól függetlenül. Alesenszki Roland megbabonázott tekintettel számol be róla, miként is jön össze egy-egy ilyen alkalom.

– Van, aki zsebből ad nekünk tízezer forintot – mondja, majd lelkesen ecseteli, mi is lesz az adományokból. Például májkrémes kenyér és bográcsgulyás. Állítja, mindkettőnek hihetetlen összekovácsoló ereje van. A táborokban azonban nemcsak észlelnek az érdeklődő gyerekek, hanem fociznak is. A kettő között van összefüggés: ha napközben kirohangálják magukat, estére – nyáron éjszakára – már épp csak annyi energiájuk lesz, hogy a legelőn felnézzenek az égre, vagy belekukkantsanak a távcsőbe, és észleljenek.

– Ott voltunk teljes éjszaka, végignéztük az egész égboltot, aztán várakoztunk, hogy feljöjjön a hold. Az volt a csúcs, ott abba is hagytuk az észlelést – meséli.

Mindez ingyenes a várakozó észlelőknek. Ezt úgy biztosítják, hogy a beérkező adományok mellett Ale­sensz­ki Roland időnként a közmunka mellett eljár hajnalonként „paprikázni”. Az ott keresett pénz felét pedig a csillagászklubba fordítja vissza, a másik felét hazaadja szüleinek. Néha ő maga is szívesen elmenne egy-egy nagyobb és hosszabb táborba, de nehéz elszakadnia a falutól. Ezért aztán ki kellett hagynia egy háromnapos salgótarjáni rendezvényt – az ugyanis harmincezer forintjába került volna.

Alesenszki Rolandnak nem szándéka budapesti tanulmányút, hogy az amatörizmust hátrahagyva ott mélyüljön el a csillagászatban. Először is azért, mert riasztja a városi fényszennyezés, már megszokta az ideális bátorligeti körülményeket. Más­részt azt tervezi, hogy gazdálkodásba kezd, méghozzá „ősei földjén”. Felmenői már arra is felkészítették, hogy az első évben ne reméljen túl sok hasznot, mert ez a fajta munka évek alatt érik be. De hogyan tudja összeegyeztetni az éjszakába nyúló észleléseket a hajnali kelésekkel járó gazdálkodói életformával? Alesenszki Roland válasza előtt megvonja a vállát, feje tetejére teszi a tenyerét, és elnéző mosollyal felel kérdésünkre.

– Aki sokat alszik, keveset él.

Példaképe amúgy is barátja és idősebb klubtársa, a mátészalkai Lakatos Márton, aki az állategészségügyben betöltött állása mellett hódol közös szenvedélyüknek. Ő is szabadnapot vett ki, Suzukijával indulnak előadást tartani Mérk, Vállaj és Nyírgyulaj iskoláiba, majd Bátorligeten is beszélnek a csillagokról. Sajnos csak beszélnek, mert a felhők csak nem akarnak eloszlani az égen. Ha tiszta idő lenne, a távcsővel meg is mutatnák a gyerekeknek, mi is az az észlelés. Így is remélik, hogy lesznek csatlakozók, mert ahogy Lakatos Márton fogalmaz, a csillagászat ugyan magányos kedvtelésnek tűnik, de közösségben sokkal nagyobb élmény.

Ő maga egyébként – ahogy az iskolai előadásokban is említi – a nyolcvanas évek sci-fi őrületétől kapott először kedvet, amelyet aztán az 1997-ben feltűnő Hale–Bopp-üstökös pecsételt meg. Az iskolákban csendben hallgatnak a gyerekek, elcsodálkoznak, amikor a csillagászok arról beszélnek nekik, hogy ennek a hobbinak az elkezdéséhez ­eleinte nem is kell más, mint egy szendvics, egy pohár forró tea, a saját tulajdon szemgolyónk és persze tiszta égbolt. Amikor pedig Lakatos Márton arra biztatja őket, hogy ha fentiek adottak, inkább a legelőt válasszák, ne a televíziót a rózsaszín pónikkal, felnevetnek a diákok. A duó már elég rutinos, ezért a kérdést megelőzve figyelmeztetnek: le kell lombozniuk az ufókra kíváncsiakat, mert ők ugyan még nem észleltek egyet sem.

Hobbijuk egyébként nyugodtan nevezhető hiánypótlónak: mérki és nyírgyulaji vendéglátó tanáraik nem beszéltek össze, de mindketten szomorúak voltak, amikor a nyolcadikosok tantervéből kivették a csillagászatot, hiszen az még a legnagyobb csibészeket is lekötötte, ezért aztán kapva kapnak az Albireo klubosok felajánlásán.

Ottjártunkkor a hazai pálya sem lejtett nekik: az idő még mindig nem tisztult ki annyira, hogy észlelhessenek. Így aztán a távcsövük működését mutatták meg a bátorligeti iskolásoknak – valamennyinek. Ide ugyanis már csak negyven diák jár, üres is az épület fele.

Ám a keleti végek csillagászai nem sopánkodnak. Felhőtlen az örömük, amikor a faluszéli legelőre csábítottak futva, biciklizve, lelkesen érkeznek kifürkészni az éjszakai égbolt titkait.