Maléterné: Az ávós a gyerekeivel köpetett le

Maléter Pál kálváriája ismert tény, de feleségére, Gyenes Judithra is súlyos megpróbáltatások vártak.

Küldtek egy nyitott dzsipet a parancsnokságról, a Lánchídon azonban már nem tudtak átjutni, oroszok őrizték, akár a többi hidat. Akkor döntötte el, hogy menedéket kér az olasz rezidencián, a Do­náti utcában. Egy hét után átment a közeli belga követségre, ahol a Nagy Imre-kormány parasztpárti államminiszterével, Farkas Ferenccel találkozott.

– Farkas Ferenc arra biztatott, égessem el az irataimat, ha a szovjetek vagy a Kádárhoz hű alakulatok betörnének a követségre, ne legyen kellemetlenségem. Végül az uramnak a miniszteri kinevezése alkalmából volt ludovikás társaitól érkezett gratuláló távira­tait égettem el. Azt gondoltam, az dehonesz­tá­ló lehetne a feladókra nézve is.

Ott hallotta a Szabad Európában, hogy Maléter a Bakonyban harcol. Az ál­hírt megerősítette a nagykövet is, akinek Veszprém megyei fegyvermestere ugyanezt állította. Később elterjedt, hogy a Mecsekben és a Bükkben van magyar partizánokkal.

– Bárcsak úgy lett volna. Ha akkor találkozunk, és arra kérem, menjünk el innen, biztos nem egyezett volna bele, annyira ragaszkodott a hazájához. Legfeljebb leütöm és összekötözöm, gondoltam, úgy viszem magammal. Nem lett volna könnyű, 197 centi magas volt.

A követségről hamarosan hazatért, miután a nővéreitől megtudta, hogy senki nem kereste. Folytatta hétköznapi életét: mint az agráregyetem hallgatója bejárt dolgozni az Országos Növény­faj­ta-kísérleti Intézetbe. Gyermekkora óta mezőgazdásznak készült, édesanyjával az 1945-ös földosztás után édesapjának az ellenállási érdemeire való tekintettel meghagyott birtokán modern belterjes gazdaságot akartak létrehozni. Az ötvenes évek elején származása ­miatt utasították el a felvételin, később férje neve segített, 1958-ban pedig ismét a férjére hivatkozva távolították el a hallgatók közül.

– Jánosi Andor, az intézet igazgatója szólt december elején, hogy beszélt Erdei Ferenccel, aki tagja volt a tököli küldöttségnek. Nemsokára édesapámmal, aki a háború után a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedett, felkerestem Erdeit. Tőle tudtam meg elsőként, hogyan rabolták el tárgyalások közben az uramat.

Soha előtte és később sem bánta, hogy nem állt kapcsolatban pártfunk­cio­ná­riusokkal, de ekkor igen. Valaki azt javasolta, keresse meg Nógrádi Sándor tábornokot. Maléter volt partizántársa, Hol­lós István kísérte el. „Tudja-e, hány évig várt Jákob Ráhelre?” – kérdezte Nógrádi. Ő ugyanis a szovjet emigrációban több mint tizenöt esztendőn át a feleségétől elszakítva élt. A dodonai szavakból Gyenes Judith reményt merített. „Hogy valami szörnyű dolog történhet, arra ne is gondoljon, ilyen nem eshet meg!” – ezt már Rácz Gyula, az egykori partizántárs mondta neki. A legfőbb katonai ügyész, akit szintén felkeresett, felháborodásában kirúgta maga alól a széket, amikor megkérdezte tőle: miért tartják fogva Malétert, csak nem akarnak egy újabb Rajk-pert? „Ugyan, hogy mondhat ilyet!” – felelte méltatlankodva a katonai ügyész. Ötvenhét elején megdöbbentő élmény érte. A szomszédnál járt, ahol éppen a BBC magyar adása szólt; váratlanul bemondták, hogy Budapesten kivégezték Maléter Pált. Megnyugtatták, hogy nem igaz. Közben elbocsátották az állásából, leánykori nevén parképítő segédmunkásként helyezkedhetett el. Már­ciusban értesítették, hogy küldhet csomagot a férjének a Gyorskocsi utcába.

– Április közepén határoztam el, hogy addig el nem megyek a Gyorskocsi utcából, amíg meg nem ígérik, hogy találkozhatom Palival. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Meglepetésemre odavezettek Szal­ma ezredeshez, a parancsnokhoz, aki azt mondta: „Lehet találkozni vele.” „Mikor?” „Most” – felelte, ami rosszul érintett, hiszen lélekben fel szerettem volna készülni rá. A húsz perc nagyon rövid volt, az elején nem tudtunk szóhoz jutni, fogtuk egymás kezét. Kikötötték, hogy politikáról nem szabad beszélni. Amikor szóba hoztam, hogy első felesége nyugatra ment a gyerekekkel, le akarták állítani a beszélgetést. „Egy apának csak tudnia kell, hol vannak a gyerekei!” – vetettem ellen. Semmiféle kínzás nyomát nem vettem észre rajta.

Maléter Pál sovány férfi volt, aki a forradalom napjaiban a nagy igénybevételtől még inkább lefogyott. Amikor a börtönben ismét találkoztak, furcsa módon teltebb, nyugodtabb volt az arca. A következő beszélőt Judith május 8-ára, harmadik házassági évfordulójukra kérte. Megadták. Vitt neki narancsot, három szál virágot. Ekkor látták egymást utoljára.

Júniusban kitették az Orbánhegyi útról. Felszólították, hogy huszonnégy órán belül hagyja el a lakást. Nem hagyta el, „kényszerköltöztették”, élete utolsó biztos pontját is kirántották alóla. Meglepő nyugodtsággal, szinte derűvel válaszol, amikor arról kérdezem, hogyan is zajlott tulajdonképpen a meglehetősen rosszul hangzó kényszerköltöztetés.

– Vittek, amit akartak, amit meg nem akartak vinni, azt ott hagyták. Ilyeneket mondtak egymás közt: „Emlékszel, hogy vágtuk be a múltkor hasonló esetben az ürgét a lépcső alá? Csak úgy nyekkent!” Hogy a kellemetlenséget fokozzák, abba a Mar­czi­bányi téri lakásba vittek, ahonnan Pali volt felesége disszidált. Annak egyik szobájában laktam majdnem másfél évtizeden át. A másikban egy ötfős család élt, a mellettünk lévő lakásban pedig egy ávós, aki arra tanította a gyere­keit, hogy köpjenek le, és kiabálják, hogy „jön a gyilkos felesége”.

Az ajtó melletti hatalmas szekrényre mutat és egy kisebb, lantlábú asztalkára: ez maradt meg többek között az otthonukból a kényszerköltöztetés után. A férjével ekkor már csak néhány üzenetet válthatott. „Ismertették előttem a leveled” – írta Maléter Pál, arra utalva, hogy nem is vehette a kezébe, csupán felolvasták neki sorait. „Ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?!” – írta egy alkalommal a feleségének. Aztán elmaradtak a levelek, Judith édesapját pedig szintén letartóztatták, hatévi börtönt kapott. Köz­ben Judith ismét munka nélkül maradt. 1958 márciusában kézzel írt papirost talált a postaládájában, amelyen temetői állást ajánlottak neki. Állítólag Kádár János intézte el neki a munkát, miután egy szabad pártnapon felmerült, hogy Maléternének nincs állása.

– Dolgozni indultam volna 1958. jú­nius 17-én, amikor csöngettek. A nővérem és a sógorom jött, tőlük tudtam meg, hogy lezajlott a per, és a halálos ítéleteket végrehajtották. Sokkot kaptam, nem bírtam visszamenni dolgozni, kórházban is kezeltek. A kirendelt ügyvéd, Révai Tibor ígérete ellenére korábban nem mondott semmit, elkérte a munkadíjat, de arról, hogy a per már zajlik, nem tájékoztatott. 1958. június 17-i keltezéssel kaptam tőle egy levelet, hogy szeretne velem beszélni. Amikor a kivégzés okozta sokkból valamennyire magamhoz tértem, elmentem hozzá: „Ügyvéd úr, köszönöm, hogy időben értesített” – mondtam neki.

Aztán bejárónőként, fizikai munkából tartotta fenn magát. 1959-ben a Nehéz­ipari Minisztérium pert indított ellene, mert 1956 novemberében kifizették neki Maléter Pál októberi járandóságát. Négyezer forintot követeltek. A pert elvesztette, ügyvédjét elbocsátották a kamarából. Nagy nehezen megengedték, hogy százforintos részletekben törlesszen.

A börtönből nem adták ki Maléter Pál személyes tárgyait, ruhadarabjait. A hozzánk tartozó természetes reményen túl ezért bízott abban még a hatvanas években is, hogy a férje él.