Népszabadság: egy korszak tagadása

Fejezetek az MSZMP központi orgánumából mértékadó napilappá érő, most megszűnt Népszabadság történetéből.

A még hetekig egyetlen országos napilapként a terepet uraló Népszabadság fagyos hangvétele is felengedett időlegesen. Az elmenekülő Haraszti posztját helyettese, a szintén Nagy Imre-szimpatizáns Fehér Lajos – a Kádár-rendszerben Óvári Miklós és Tóth Dezső mellett messze a legműveltebb kommunista funkcionárius – vette át. Az új hatalom bizonytalan lábakon állt, eleinte kiegyezéssel, tárgyalásokkal próbálta leszerelni ellenfelei nagyobb részét – igaz, a letartóztatások párhuzamosan már ekkor elkezdődtek. November végéig maga Kádár János is ellentmondásos, többféleképpen értelmezhető beszédeket mondott például a demokratikus választásokról, a többpártrendszerről. A muszkavezető munkás-paraszt kormány „forradalmi” jelzője komoly talányt hordozott: utalhatott a forradalmi munkásmozgalomra, de a felkelésnek a kommunisták számára vállalható örökségére is. Ahogy ennek szellemében a Fehér Lajos-féle Népszabadság vezércikke írta november 18-án: „A magyar nép vére nem folyt hiába. Más az ellenforradalom és ismét más a függetlenség kérdése. A kormányunk által segítségül hívott szovjet csapatok csupán azokat zúzták szét, akik a fehérterror uralmát akarták meghonosítani hazánkban, és meg akarták semmisíteni a munkáshatalmat. Csak ezt és semmi többet! […] Nemzeti függetlenségünk a forradalom fő követelése volt. S nincs olyan becsületes ember Magyarországon, aki ne lenne hajlandó utolsó csepp véréig küzdeni a független Magyarországért. Ezt akarja a forradalmi munkás-paraszt kormány is…”

Miután Kádárék a szovjet instrukcióktól sem függetlenül rádöbbentek, hogy a kiegyezés politikájának nem terem babér, váltottak. A megtorlás hamarosan intézményes formát öltött, eldördültek a sortüzek, a forradalmat a kezdetektől ellenforradalommá nyilvánították. A Népszabadság élén pedig november 24-én Fehér Lajost a balos moszkovitára, Friss Istvánra cserélték le. A sztálinista rendszer egyre gyorsuló restaurálása nyomán állt helyre a korábbi, a szovjet mintát másoló sajtóstruktúra, élén a Szabad Nép privilégiumait megöröklő, a kontinuitás jegyében az évfolyamszámozást is átvevő, a Pravda megfelelőjének tekintett, a rövid Haraszti–Fehér-korszakra már nyomokban sem emlékeztető Népszabadsággal. A lap tényleges irányítójává évtizedekre az „örökös főszerkesztő-helyettes”, a kérlelhetetlen Rényi Péter vált, akit a Népszabadság 2002-es nekrológja – szembenézve a múlttal – „a diktatúrát egyrészt meggyőződéssel, másrészt okos taktikázással” gyakorló „éber és éles elméjű cenzornak” nevezett. Hozzá képest másodlagos szerepet játszottak a magasabb pozíciókból kádercsúszdán érkező főszerkesztők, így az engedékenyebb Sarlós István, a rigorózusan pártos, a posztot kétszer is betöltő Nemes Dezső vagy a párt későbbi ideológiai ökle, Berecz János.

A diktatúra sajtóviszonyainak sajátosságai közé tartozott, hogy a Népszabadságnak nemcsak a hasábjain megjelent bírálatát illett komolyan venni, de bele is szólhatott laptársai belügyeibe. Ennek megfelelően a Magyar Nemzet viszonya az MSZMP központi orgánumához a felszín alatt finoman szólva is minimum ellentmondásos volt. Még a Magyar Nemzet élén 1957 és 1972 között regnáló, Kádár által tréfásan és joggal a „legpártosabb pártonkívüli” főszerkesztőként aposztrofált, kiváló kapcsolatokkal rendelkező Mihályfi Ernő sem hagyhatta figyelmen kívül a pártlap informális hatalmát. Annál is inkább, mert tudta, hogy a Magyar Nemzet – mint az újság párttitkára, Zala Tamás a hatvanas évek közepén az agitprop osztálynak címezve megírta – „a magyarországi politikai topográfia »jobboldalával« áll kapcsolatban”, szerzőinek legalább a fele a rendszerrel szemben bizalmatlan, nem veszi tudomásul, hogy a sokszor kiélezett politikai helyzetben „pártunk igen bonyolult mozgást végez”.

Ezt szem előtt tartva engedte el például a kezét Mihályfi Seress Gábornak, a Magyar Nemzet fiatal szerzőjének, akinek a meghurcolt, vagyonából kiforgatott, a társadalom peremén megtűrt gróf Soms­sich Zsigmondról szóló, Zsiga bácsi című, 1972. augusztus 12-én megjelent riportját a Népszabadság kemény hangú glosszában bírálta meg. Az eset nyomán a Magyar Nemzetnél fegyelmi vizsgálat kezdődött, amelynek anyagát Murányi Gábor újságíró, sajtótörténész dolgozta fel nemrégiben. Seresst mellőzték, cikkeit egy ideig nem írhatta alá. Utóbb, a zord idők enyhültével viszont, leginkább a hetvenes-nyolcvanas években, már vissza is lehetett utasítani például annak a főorvosnak a levelét, aki Mát­rai-Betegh Béla színikritikáját illető bírálatát egyenesen Nemes Dezsőnek, a Népszabadság fő­szer­kesztőjének küldte el. Sőt: 1978 augusztusában Boldizsár Iván éppen a Népszabadság hasábjain írhatott méltató cikket a Magyar Nemzet háború előtti és alatti hőskoráról.

Habár a Népszabadság a nyolcvanas évek végéig a legszilárdabb elvi elkötelezettséggel képviselte a hivatalos álláspontot, Rényi ügyelt rá, hogy a lapot jó tollú, képzett, művelt újságírók jegyezzék; ennek köszönhető többek között, hogy kulturális rovata kifejezetten nívós volt, a lap munkatársának lenni rangot jelentett. Ha nem is döntő módon, de ez a tény is szerepet játszott abban, hogy a lap túlélte a rendszerváltozást – igaz, az új körülmények között még az újság névcseréje is felmerült.

Az elmúlt negyed évszázad Népszabadsága kimondatlanul is a korábbi korszak tagadásán alapult. Ez homályosította el a nevéhez korábban kapcsolódó averziókat, s adott neki idővel patinát Eötvös Pál főszerkesztőségétől kezdve.

Nem az egykori pártorgánumot, hanem az azóta született színvonalas lap megszűnését lehet sajnálni tehát. Philip Meyer médiakutató az ezredfordulón azt jósolta: az utolsó nyomtatott újság 2040 áprilisában fog megjelenni. Colin Burns, a BBC digitális csoportjának kreatív igazgatója pedig 2014-ben tíz évet adott még a papíralapú sajtónak, s láttuk, hogyan szűnt meg például 2016 márciusában a The Independent nyomtatott változata. Mégsem hiheti senki a híreket olvasva, hogy jelen esetben (csak) erről lenne szó. Már csak azért sem, mert bár a Népszabadság példányszáma – akár a többi napilapé – folyamatosan csökkent, ez nem indokolhatta például az online változat megszüntetését.

Nem nyugtatja meg a mai magyar valóságban élőt, ha a Népszabadság bedarálására emlékeztető korábbi, gazdasági ügyletbe burkolt vagy éppen azzal keresztezett politikai színezetű eseteket veszi számba. Kormánytól független politikai erők fojtották meg például 1938 májusában a jobboldali-legitimista Magyarság című napilapot, a Magyar Nemzet tulajdonképpeni elődjét. A kiadóvállalat vezetője, a részvények többségét idővel megszerző virtsologi Rupprecht Olivér – miután valószínűleg német közreműködéssel igen nagy összeggel megvesztegették – a lapot átjátszotta a szélsőjobboldalnak. Pethő Sándor és Hegedűs Gyula felelős szerkesztő távozni kényszerült, az újság élére Szálasi helyettese, Hubay Kálmán került.

A liberális Est-konszernt alig másfél év múlva – a reggeli Pesti Napló, a déli Az Est, a délután ötkor utcára kerülő Magyarország tartozott ide – a kormányzat pénzügyi-adóügyi intézkedésekbe burkolt manőverei lehetetlenítették el. Adóhátralék ürügyével puccsszerűen lefoglalták a Rákóczi úti szerkesztőség és kiadóhivatal berendezését, nem sokkal később a sebtiben beszerzett, a munkához nélkülözhetetlen kölcsönbútorokat és -írógépeket, majd az épületet lezárták. Az alapító tulajdonos Miklós Andor özvegyének, Gombaszögi Frida színésznőnek a rákényszerített megállapodás szerint a sajtóbirodalmat havi 3000 pengő járadék és néhány papírgyári részvény fejében át kellett engednie az államnak. A legidősebb magyar napilapot, a Pesti Naplót megszüntették, a Magyarországból és a Pestre átnevezett Az Estből pedig kormányt támogató újságokat fabrikáltak. A sajtókonszern hatalmas archívuma is állami kézbe került.

Kétségtelen, hogy a Népszabadsággal nem pontosan ugyanígy történt. Ha a módszerek finomodtak is, lényegüket tekintve nem változtak. Különbséget láthatunk abban is, hogy míg Az Est korábbi számait bárki megtalálhatta a könyvtárakban, a Népszabadság Online kiadásának írásait talán örökre eltüntették ismeretlen kezek.