Romok L. Simon után

Nézzük, mi is a valós helyzet L. Simon menesztése óta a régészeti örökségvédelemben.

Másfél évtizede már, hogy az Or­szág­gyű­lés elfogadta a kulturális örökség védelméről szóló (2001. évi LXIV.) törvényt. A jogszabály révén jött létre Ma­gyar­or­szá­gon az integrált örökségvédelem, mert az ekkor megalapított Kulturális Örök­ség­védelmi Hivatal (KÖH) egyaránt ellátott műemlékvédelmi, régészeti örökségvédelmi és a kulturális javakkal kapcsolatos hatósági feladatokat.

Kétezeregyben sokan bíztak abban, hogy Magyarországon is megvalósul a kulturális örökség egyenjogúsága, és a régészeti örökség szempontjai nálunk is a gazdasági szereplők érdekeivel azonos súllyal esnek majd latba. A kezdeti években a magyar örökségvédelmi rendszer – eltekintve gyermekbetegségeitől – valóban így is működött. A törvény a régészeti feladatellátás költségkeretét is meghatározta: a fejlesztések, beruházások tervezése során a megelőző feltárás teljes költségét, de legalább a teljes bekerülési költség kilenc ezrelékét kellett költség-előirányzatként biztosítani a régészeti munkák fedezetére, ezáltal egy-egy feltárás tervezhetővé vált. 2005-ben finomhangolták először a törvényt. A változtatások egyik fő mozgatórugója a beruházások, fejlesztések megelőző években tapasztalt ugrásszerű növekedése volt. Nagy hangsúlyt fektetett a törvénymódosítás az utókor számára megőrzendő régészeti örökségre, a fő törekvés továbbra is az maradt, hogy a beruházások után se szegényedjen a nemzeti kulturális örökség. A rendszer meghatározó eleme az úgynevezett gyűjtőterületi elv alkalmazása volt: alapesetben az a megyei múzeum végezhette el a régészeti feltárást, amelynek a gyűjtőterületére az adott lelőhely esett. 2005-ben tehát még mindig úgy tűnt, hogy a magyar régészeti örökségvédelem kiegyensúlyozottan és példaértékűen működik.

A beruházói oldal azonban nyilvánvalóan nem nyugodott bele ebbe a status quóba, csak a megfelelő pillanatot várta arra, hogy a régészeti örökségvédelem érdekérvényesítő erejét megtörje. Az ellentámadásra kedvező alkalmat a 2006-os év önkormányzati választási eredménye szolgáltatta, hiszen a kormányzó MSZP csúnyán visszaszorult a helyhatóságokban, miközben az akkor ellenzéki Fidesz a legtöbb helyen többséget tudott szerezni. A régészeti örökségvédelem feltáró intézményeinek többségét – a megyei múzeumokat – a megyei önkormányzatok tartották fenn és működtették. A kulturális kormányzat számára ez pedig azt jelentette, hogy a régészet pénzügyi forrásait felhasználó intézményrendszer kicsúszott a kezéből. A válaszlépés nem késett sokáig: 2007 elején Hiller István oktatási és kulturális miniszter módosította a feltárások rendjét szabályozó rendeletet, és megkezdte a megyei múzeumok kiszorítását, gyakorlatilag felszámolta a gyűjtőterületi elvet. Új, központi feltáró intézményt hozott létre, a Kulturális Örökség­vé­delmi Szakszolgálatot (KÖSZ). A miniszter a változtatást a beruházások felgyorsulásával, nemzetközi példákkal és néhány valóban negatív megítélésű feltárási esettel indokolta meg. Abban talán a régészeti szakma többsége is egyetértett, hogy központi koordinációra nagy szükség lenne, azonban Hiller ehelyett a teljes korábbi rendszert számolta fel, és állította helyébe a kinevezettjei által a beruházókat mindenben kiszolgáló módon irányított szervezetet. 2010-ig a KÖSZ napi szinten produkálta az újabb és újabb botrányokat (szakszerűtlenségeket, lelőhelypusztításokat stb.), így tálcán kínálta fel az ellenzéknek a témákat. Miközben a minisztérium szakmai vezetése is felismerte, hogy a helyzet tarthatatlan, de a változtatásra irányuló törekvések rendre zátonyra futottak a miniszter merev szembenállásán. Mondják, hogy a minisztert erről folyamatosan – ahogy a KÖSZ létrehozásáról is – két-három fiatalember (róluk még lesz szó) győzte meg, ahogyan az Arisztophanész A madarak című komédiájában is olvasható: két szélhámos arra veszi rá a madarakat, hogy hozzák létre a „felhőkakukkvárat” a levegőben, amely aztán leszedi a sápot az isteneknek szánt áldozatokból, sőt alázatos alkalmazkodásra kényszeríti az égieket és a földieket egy­aránt… (A felhőkakukkvár-hasonlat a KÖSZ-szel kapcsolatban egy Hiller Istvánhoz intézett írásbeli kérdésben jelent meg először 2007 tavaszán.)

Nagy várakozás előzte meg 2010-ben a második Orbán-kormány hivatalba lépését, az új kultúrpolitika kezdeti intézkedéseit. A kormányváltás után az örökségvédelmi törvény első módosítása önálló képviselői indítvánnyal történt meg. Ennek oka részben az volt, hogy az ágazati minisztériumon (Nemzeti Erőforrás Minisztériuma) belül még nem állt fel teljes mértékben a kulturális államtitkárság szakmai vezetése. A feltárási jogosultsággal kapcsolatos szabályozás alapvető megváltoztatását célzó képviselői önálló indítványt ezért a kulturális és sajtóbizottság fideszes elnöke, L. Simon László nyújtotta be. A képviselő indokolásában rámutatott, hogy „a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat […] létrehozásával az előző kormány semmilyen más szándékot nem fogalmazott meg és nem látott maga előtt, mint a forrás koncentrálását és a mú­zeumoktól való elvételét…” A bizottsági módosítás után elfogadott törvény visszaadta a megyei mú­zeumok feltárási jogát, sőt a munkába bekapcsolódhattak a területi múzeumok is. A központi koordináció a magyar régészet zászlóshajójához, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz került. A törvény végrehajtására új feltárási rendelet készült, amely a korábbi szabályozás mindazon értékét átmentette, amely illeszkedett a törvény előbb említett módosításához, ugyanakkor a korábbi évekhez képest „friss levegőt” engedett a magyar régészeti örökségvédelembe. Sajnálatos módon ez a folyamat rövid időn belül megakadt.

A fordulat éve 2011 lett. Bizonyos érdekkörök mind erőteljesebben követelték a feltárások időtartamának radikális korlátozását és költségkeretének drasztikus csökkentését („rezsicsökkentés”). A nemzeti emlékhelyekkel kapcsolatos új szabályozás okán ismét módosították az örökségvédelmi törvényt.

A törvényjavaslathoz váratlanul több, a régészeti örökségvédelem szabályait megváltoztatni kívánó módosító indítvány is érkezett, így L. Simon László is próbálkozott, de tervei visszavonására kényszerült. Ám az általa vezetett kulturális és sajtóbizottság javaslata a régészeti feltárás időtartamának harminc napban való maximálásáról, másrészt annak törvényi deklarálásáról, hogy a beruházó a régészeti feladatellátás költségeit legfeljebb a beruházás bekerülési költségeinek egy százalékát meg nem haladó mértékben köteles viselni, diadalmaskodott. Harmadik javaslatuk viszont, amely minden, a törvény hatálybalépésekor már érvényes és hatályos feltárási szerződés fentieknek megfelelő módosítását kényszerítette volna ki, a jogállami követelmények miatt elbukott. A szakmaiatlan ötletelés azonban tovább folytatódott a bizottság ülésein: így javasolták, hogy az állami nagyberuházás esetén folytatott feltárás költségei ne haladhassák meg a kétszázmillió forintot, és ettől csak kormánydöntéssel (!) lehessen eltérni. Ez a javaslat is törvényerőre emelkedett. A módosítások elfogadásával az örökségvédelmi törvény egysége megbomlott, így most már évente (sőt olykor évente kétszer) kényszerült az Országgyűlés újabb és újabb korrekciókra.

Kétezertizenkettő júniusában új államtitkár került a kulturális ágazat élére, a már említett L. Simon László. Az ígéretek ellenére nem tudta megállítani a régészeti örökségvédelmi rendszer erózióját (sem): néhány hónap múlva megszűnt a KÖH, és az örökségvédelem ágazati irányítása a Belügyminisztériumhoz került. A KÖH jogutódja a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ lett. Egyébként már 2011-ben megkezdődött a KÖH által megtestesített integrált örökségvédelem átalakítása: létrejöttek a megyei kormányhivatalok, majd a KÖH Forster-központtá alakulásával elveszítette központi hivatali jellegét. Végül 2013-tól a járási kormányhivatali rendszer kialakításával minden megyében egy járási hivatal látta el a megye egész területére vonatkozó első fokú régészeti örökségvédelmi engedélyezési feladatokat, míg az általános másodfokúakat Budapest Főváros Kormányhivatala.

A Belügyminisztériumon belül a régi közigazgatási szakember, Szaló Péter vezetésével területrendezési, építésügyi és örökségvédelmi helyettes államtitkárság alakult, feladatát komolyan véve jogszabály-módosításokat készített elő, és évente szakmai irányelveket tett közzé. Ebben az időszakban a korábban tapasztalt erózió megtorpant.

A harmadik Orbán-kormány megalakulása után az örökségvédelem kormányzaton belüli áthelyezése (új államtitkárság alakult a Miniszterelnökségen: a kulturális örökségvédelemért és a kiemelt kulturális beruházásokért felelős államtitkár L. Simon László lett) és a régészeti feladatellátás terén mutatkozó gondok az örökségvédelmi törvény újabb, átfogó módosítását kényszerítették ki. A deklarált cél az integrált örökségvédelem újbóli megteremtése lett: a kormány egységes, erős örökségvédelmi háttérintézmény létrehozásáról döntött. Ennek során egy hivatalhoz, a Forster-központhoz kerültek az örökségvédelmi nyilvántartási és tudományos szakértői feladatok, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeum által ellátott egyes feladatok is. A sajtó által feltártan ekkor jelentek meg a Forster-központ háza táján a „fel­hőkakukkvár” kapcsán már említett fiatalemberek, Hiller István egykori, jól bevált káderei. Ezzel össze is nőtt, ami összetartozik…

A nagyberuházásokhoz kapcsolódó megelőző régészeti feladatok magas szintű elvégzését a feltárásra jogosult intézmények akkreditációjának bevezetésével kívánták biztosítani: ilyen feltárást csak akkreditált intézmények és alvállalkozóként akkreditált szervezetek végezhetnek. Az akkreditáció, amely az eredeti szándékok szerint egy tudományos minősítési folyamat lett volna, lehetőséget biztosított L. Simon számára, hogy megkezdje a régészet magánosítását: a folyamat révén magántulajdonban álló, de feltárási joggal – egyelőre – nem rendelkező gazdasági társaságok is könnyen „helyzetbe kerültek”. Elég csak megnézni az akkreditált szervezetek listáját, és – a cégbírósági adatok segítségével – a szükséges következtetéseket mindenki bátran levonhatja. Azt bizonyosan, hogy az örökségvédelemben már leszerepelt érdekkörökről van szó.

A korábbi, nem átgondolt szabályozás visszavonását jelentette ugyanakkor az, hogy 2015-ben eltörölték a néhány éve bevezetett ásatásonkénti kétszázmillió forintos keretet, és helyette tételes elszámolással a nagyberuházásokat megelőző feltárásra egységesen egyszázalékos költséghatárt állapítottak meg.

A gyökeres változások után felálló új rendszer még el sem kezdett igazán működni, az útépítő lobbi máris elérkezettnek látta az időt a régészeti szabályozás durva megváltoztatására. A 2015 júniusában Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter által benyújtott javaslat egyes kiemelt nagyberuházások esetén a régészeti örökségvédelem „lenullázását” irányozta elő. A módosítást elfogadták, a Miniszterelnökség örökségvédelmi államtitkársága teljes vereséget szenvedett. Ezzel már gyakorlatilag a régészet szakmaiságát szüntették meg, mert a szabályok betartása esetén nyilvánvalóan sérül a régészeti örökség. Különösen a váratlanul előkerült lelőhely, illetve lelet esetére megfogalmazott eljárási szabályok aggályosak (ilyesmi ugyanis „a kivitelezés ütemét nem hátráltathatja”). A kiemelt megelőző feltárások végzésének jogát pedig – a Hiller-féle szisztéma felelevenítésével – a Forster-központ kapta meg. Kérdés, hogy ezek az eljárási szabályok mennyire gyorsították fel ténylegesen az érintett beruházásokat. Idén májusában megint módosították az örökségvédelmi törvényt. Az L. Simon által győzelmi jelentésként kommunikált változtatás indoka a kormányzati bürokráciacsökkentés volt: a kulturális örökségvédelem legfőbb háttérintézménye, a megszűnő Forster-központ régészeti örökségvédelmi feladatait fel kellett osztani a Miniszterelnökség és – a kormány határozata alapján – a Budavári Ingatlanfejlesztő és -üzemeltető Nonprofit Kft. között. Ez a döntéssorozat a magyarországi régészeti örökségvédelem intézményes felszámolását és a 2014-ben megkezdett teljes magánosításának befejezését eredményezi.

A fentiek fényében a menesztett államtitkár sikereket emlegető önfényezése szánalmas önmentegetésnek tűnik. A magyar régészeti örökségvédelem fél évtized alatt tankként véghez vitt lerombolását konstruktív eredménynek elkönyvelni nem lehet. Ebben bizony igaza van a kancelláriaminiszternek, de a helyzet sokkal súlyosabb annál, mint amit kormányinfóján megfogalmazott. Persze a régészeti örökségvédelem ügye még mindig nem reménytelen, hatékony kormányzati döntéssorozattal megfelelő pályára állítható.

Először talán azt kellene tisztázni, hogy mi a viszonyunk a magyar múlt emlékeihez, benne a régészeti örökség elemeihez. Ha mindez valóban fontos, és megőrzésre érdemes, az bizony anyagi felelősségvállalást jelent az állam, a gazdaság szereplői, a társadalmi szervezetek és az állampolgárok részéről. Ezért újból meg kell teremteni a régészeti örökségvédelem pénzügyi alapjait, és a szükséges szakmai konszenzussal ki kell alakítani a megfelelő szabályrendszert. A régészeti örökség gondozása elképzelhetetlen jól képzett szakemberek és költséghatékonyan, közmegelégedésre működő örökségvédelmi intézmények nélkül. Átláthatóan működő és szá­mon­kérhető közintézményekre van szükség.