A lemmingnek meg kell halnia!

Állatok százai pusztulnak el a természetfilmesek kamerái előtt. A nézők akciót és drámát akarnak.

Drámai, rosszat sejtető zene. A kövek árnyékában tucatnyi kígyó figyel, fejét feltartva: áldozatra lesnek. Vágás, most egy leguánt látunk, amely mozdulatlanul áll, és feszült tekintettel pásztázza a környezetét. Az egyik kígyó most szép lassan végigsiklik a galápagosi Fernandina-sziget partját borító apró kavicsokon, és az előtte elterülő tájat kémleli. Attenborough eközben elárulja nekünk, hogy a mérges kígyó látása igen jó, de csak a mozgásra érzékeny. Így ha a frissen kikelt kis leguánt nem hagyja el a lélekjelenléte, és mozdulatlan marad, megmenekülhet.

És valóban, a kígyó egyre közelebb ér a gyíkhoz, de az egy helyben marad. Egészen addig, míg hozzá nem ér a farkához. Ekkor aztán villámgyorsan futásnak ered. A zene, a vágások ritmusa tökéletesen követi a jelenet hevesen váltakozó feszültségét – vagy inkább a zene és a gyors vágások állítják elő a feszültséget. Amint a rohanó gyíkot kiszúrja a többi kígyó, mindannyian utánairamodnak, és egyszerre tízen vetik rá magukat a tojásból éppen csak kikelt szerencsétlenre. Egyikük rá is tekeredik, de a leguán csodával hatásos módon ki tud bújni a halálos ölelésből, és eltűnik a magasabb sziklák réseiben. (A jelenet az alábbi videón látható.)

A néhány perces jelenet milliókat ejtett ámulatba, sokan a tévétörténelem legnagyszerűbb alkotásának nevezték, Oscar-díjat adnának a gyíknak. A BBC a népszerűséget látva hosszabb verziókat is feltett a Planet Earth (Föld bolygó) című sorozat második szériájából származó jelenetből a Facebookra. Ezekből kiderül, hogy a bébi leguánok többsége nem ilyen szerencsés, és bizony a kígyók gyomrában végzi. A The Independent megszólaltatta a jelenet vágóját, aki elmondta, hogy több hétig forgattak a helyszínen, összesen húszórányi felvételt készítettek, ebből vágták össze a kétperces szegmenst. Tehát valóban igazi leguánok és igazi kígyók szerepeltek a filmen, de az esetenként csak néhány tizedmásodperc hosszúságú snittek nem ugyanazt a leguánt és ugyanazokat a kígyókat ábrázolták. A műsorban levetített eseménysor így teljes egészében soha nem történt meg a valóságban, hanem rengeteg felvételből vágták össze úgy, hogy a legdrámaibb hatást keltse.

A modern természetfilmek nézői már nem elégszenek meg azzal, ha szép állatokat látnak természetes élőhelyükön, amint épp nem csinálnak semmi érdekeset. Az sem érdekli őket, hogy az állatok a valóságban idejük kilencvenkilenc százalékát viszonylagos nyugalomban töltik. A nézők akciót, drámát, szenzációt várnak, különben elkapcsolnak. A dokumentumsorozatok készítői alkalmazkodtak a megváltozott elvárásokhoz, és olyan csodálatos képsorokkal kápráztatják el a nézőt, amilyenek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. És nemcsak a technika fejletlensége, hanem a filmkészítői hozzáállás mássága miatt is.

Kérdés, hogy meddig lehet elmenni a természetfilmek cselekményében megjelenő drámaiság fokozásában, hogy az alkotás még dokumentumfilmnek legyen nevezhető, és ne menjen át totális fikcióba. Az egyik leguán ugyanúgy néz ki, mint a másik, így ha nem az életben maradó gyík idegenesen cikázó szeméről van szuperközeli felvételünk, hanem egy másikéról, azt könnyű szívvel bevághatjuk a jelenetbe. De odatehetjük-e a gyíkot a kígyók közelébe, felzavarhatjuk-e a kígyókat, ha azok épp rá sem hederítenek a közelükben mászkáló prédaállatra, használhatunk-e mozgásuk irányítására csalit? Meddig mehetünk el a felvételek utólagos digitális „feljavításában”? Ezek olyan etikai kérdések, amelyekről közel sincs konszenzus a természetfilmesek körében. És ez újra és újra botrányokat szül. 

Néhány évvel ezelőtt a The Sunday Telegraph című lap leplezett le – az ő szóhasználatukkal – csalást, amelyet a BBC természetfilmjeiben találtak. A botrányt az robbantotta ki, hogy egy hollandiai állatkertben élő jegesmedve ellését mutatták úgy be, mintha vadon élő állaté lenne. A tényt sem a műsor közben, sem a végén nem közölték a nézőkkel. A BBC szóvivője azzal védekezett, hogy az interneten valahol leírták ezt.

De a The Sunday Telegraph szerint ez csak a jéghegy csúcsa. A Vad Kína című sorozatban olyan fácánokat mutattak, amelyekről mindenki azt hihette, hogy valóban Kínában filmezték le őket, pedig a valóságban csak Somerset grófság egyik vadasparkjáig kellett elmenni értük. Attenborough egyik sorozatában rózsalakó bohóchalak ikrarakását csodálhatjuk, mintha csak lemerülnénk az óceán fenekére. Pedig csak az angol Swansea-i Egyetem akváriumának üvegfalához kellett állítani a kamerát. Az Élet hidegvérrel című sorozatban többször is előfordult, hogy erdőnek, sivatagnak berendezett stúdiókban vették föl a kaméleonokat, leopárdgekkókat. A filmesek azzal védekeznek, hogy vannak olyan jelenetek, amelyeket praktikusan lehetetlen a természetben rögzíteni. De a „kreatív megoldások” nem szorítkoznak a képi világra. Az újság szerint rutinszerű, hogy a vadon hangjait valójában stúdióban, hangeffektek és a legkülönfélébb elmés hangkeltő eszközök segítségével állítják elő, és ritkán vesződnek azzal, hogy mikrofonnal álldogáljanak a dzsungelben.

A kritikusok felteszik a kérdést: ha jóhiszeműen akartak eljárni a készítők, miért nem hívják föl a nem valós helyszínekre a nézők figyelmét? Miért tesznek meg láthatóan mindent, hogy a stúdióra, állatkertre utaló legapróbb jeleket is eltávolítsák a képről? Persze ezek csak álnaiv kérdések, a válasz az, hogy a néző illúziót akar, és ő maga sem szeretné igazán, ha felébresztenék édes álmából.

Vannak olyan esetek, amikor kifejezetten bosszantó a természetfilmek természetellenessége. Az idén bemutatott, nagyjából tízmilliárd forintból forgatott monumentális francia természetfilmben, az Évszakokban – úgy tűnik – nem volt elég a költségvetés arra, hogy vad állatokkal dolgozzanak. Idomított farkasokat és más állatokat – vagy inkább állat színészeket – alkalmaztak helyettük. A legfurcsább az volt, hogy ez az általunk megszólaltatott alkotókat sem zavarta, és a legtöbb – általában elragadtatott – kritikusnak sem szúrt szemet, vagy egyáltalán nem érdekelte őket.

Sokan az efféle stiklikért a mai, vért és hollywoodi kaszkadőrmutatványokat követelő nézőket hibáztatják. Mások szerint semmivel sem hazugabbak a mai természetfilmek, mint klasszikus elődeik, csak gyakrabban kiderül a csalás. Az emberek szkeptikusabbak lettek a tévében látott képekkel kapcsolatban, és több az ismeretük a filmmanipulációban rejlő lehetőségekről. A gyanújukat pedig a közösségi oldalakon könnyen tudják megosztani másokkal, hamar nagy botrányt kavarva. Pedig a természetfilmekben korábban is előfordultak szép számmal beállított jelenetek, akaratuk ellen való tettekre kényszerített állatok, sőt olyan esetek is, amikor több állat szereplő is elpusztult csak azért, hogy a rendező által elképzelt – és a természettől teljesen idegen – jelenet megvalósulhasson.

Chris Palmer elismert természetfilmes írt egy esszét, amelyben a természetfilmes etikai kódex szükségessége mellett érvel. A cikket Walt Disney 1958-as Fehér vadon című művével, mint a „rossz” természetfilmek állatorvosi lovával kezdi. Az még csak hagyján, hogy egy szegény jegesmedvebocsot mutattak benne, amely megállíthatatlanul csúszik, bucskázik lefelé a havas hegyoldalon, míg meg nem állítja egy nagy szikla, és nagyot puffan, akárcsak egy hasra eső cirkuszi bohóc. A kor nézői nagyot nevettek a jeleneten, és megelégedéssel nyugtázták, hogy az állatok élete csupa móka és kacagás – persze az egész megrendezett jelenet volt, a medvét egyszerűen ledobták a stúdióbeli díszlethegyoldalról.

A film még nagyobb bűnt követett el a lemmingekkel szemben. Gyakorlatilag e mű számlájára írható, hogy az emberek tényként kezelik, hogy a vándorló lemmingek tömeges öngyilkosságot követnek el, a tengerbe vetve magukat. Évtizedekkel később hozták csak nyilvánosságra a CBS tévétársaság hollywoodi állatkínzásokkal foglalkozó Cruel Camera (kegyetlen kamera) című műsorában, hogy a lemmingöngyilkosságot megörökítő jelenet minden ízében hazugság volt. Az már említésre sem méltó, hogy az eseményeket nem az Atlanti-óceán, hanem egy Calgary melletti folyó partján vették föl. Az viszont mindenen túltesz, hogy a képen látható lemmingek nem önszántukból ugrottak a vízbe, hanem a díszletmunkások által épített forgó szerkezet lökdöste őket az óceánnak álcázott folyóba. Magyarul szánt szándékkal megölték őket az elképzelt drámai végkifejlet érdekében. Később az is kiderült, hogy a forgatáshoz használt lemmingfaj nemhogy nem szokott öngyilkos lenni, de még csak nem is vándorol sehova.