Aki Bayer Zsoltot is festménybe álmodta

Áder és Lenin a festményeken, határfeszegetés zenében és írásban egyaránt. drMáriás 50 lett.

– A harc mintha kulcsmotívum volna az életében, hiszen huszonöt éve a délszláv háború borzalmai elől kellett Magyarországra menekülnie. Lecsendesíthető egyáltalán valahogy az egykor hallott fegyverropogás?
– A testközelből átélt háború során megtapasztalt bizonytalanság és kilátástalanság érzése nem múlik el egyhamar. Ha valakit a csatatérről egy szép napon elszállítanának a Hilton luxuslakosztályába, nem tudná egyből jól érezni magát, mert a háború alakulását követné a televízión. A fizikai és pszichológiai üldöztetés következtében bennem kialakult félelem nagyjából öt éven át velem volt annak ellenére, hogy Magyarországon biztonságban éreztem magam. Be kellett látnom, hogy művészként – vagy ha úgy tetszik, háborúellenes civilként – nem áll módomban befolyásolni a gyilkolást. Azt viszont fontosnak éreztem, hogy a fellépéseimmel, illetve a jugoszláv képzőművészeknek rendezett kiállításokkal megmutassam: a testvérgyűlölettel és az agresszióval szemben létezik egy, a valóságra reflektáló, ahhoz hasonlóan groteszk, de annál élhetőbb valóság.

– Fest, zenél és nem mellesleg ír, cikket és hosszabb prózát egyaránt. Min múlik, hogy egy ötlete milyen formát ölt?
– A három médium, amelyben alkotok, egyszerre hasonló és különböző. A festészet amiatt vonz, mert többféleképpen olvasható, a zenében a kollektív komponálás, a pillanatnyi találkozások felszabadító élménye a legnagyobb érték számomra, a prózaírás pedig a közösségről alkotott képem megfogalmazására kínál lehetőséget. Bármit hozok is létre, az a szándékom, hogy láttassam Kelet-Európát, de rá is kérdezzek egyszersmind: jól van-e ez így, ahogy van?

– A groteszk nekünk, kelet-európaiaknak közös kincsünk, de vajon azok is ugyanúgy értik, akik máshol élnek?
– Sokáig helyhez kötöttnek képzeltem a témáimat, aztán kiderült, hogy a világ távoli országaiban is számos olyan kérdés van napirenden, mint mifelénk. Nemrégiben Kínában állítottam ki. Az ottani posztszocialista társadalomnak a mieinkhez hasonlóan megvannak a nyerészkedői, vesztesei, bűnözői és a már-már szentként tisztelt ikonjai, emiatt pontosan értették a magyar társadalom mély bugyrairól szóló Lomtalanítás című könyvemet is. A legkönnyebben azonban tapasztalataim szerint a zenében rejlő elementáris energia töri át a kultúrák közötti gátakat. Látni kell ugyanakkor, hogy nyugaton egyre kevésbé érdeklődnek Kelet-Európa iránt. Amíg a vasfüggöny megvolt, egzotikus lényeknek tűntünk a szemükben, csodálkoztak rajta, hogy nem négykézláb járunk, és nem vagyunk teljesen hülyék, mára viszont az efféle szimpátia és megérteni vágyás megszűnt. Persze ez kölcsönös, Magyarországon is egyre kevésbé vagyunk nyitottak a nyugati magaskultúrára. Belenyugodtunk, hogy egyre kevesebb Budapesten a kortárs művészeti esemény, és a rendszerváltás óta egyik kormány se törekedett rá, hogy megmutassa a nagyvilágnak, mit tudunk mi, magyarok.

– Pedig itt, Európa közepén érteni véljük a pop-artot és a szoc-artot, izgulunk Stirlitzért és Bondért egyaránt, de látjuk azt is, hogy mennek füstbe utópiák. Kereszt vagy kiváltság ez a köztesség, amelyben élünk?
– Az utóbbi másfél, kétszáz évben mifelénk nem a hősiességért és az igazmondásért jutalmazták általában az embereket. A megúszásra bazírozó életformáknak kedvez inkább ez a klíma. Egy olyan hatalmas és izgalmas város, amilyen Budapest, ennek ellenére megannyi értéket őriz; elég csak a fürdőkultúránkra gondolnunk. Azért a számos rosszért pedig, amelyet magunk körül látunk, a meghunyászkodás felelős. Az emberek félnek álmodni. Annyit tesznek csak általában, amennyit feltétlenül muszáj, alig kezdeményeznek, tartanak az újtól. Budapestről megannyi tényező hiányzik, amelyek meghatározzák egy nagyváros kortárs művészeti kultúráját. És ezzel tulajdonképpen arról mond le az ország, hogy az, aki ma fiatal, magas színvonalú művészeti termékekkel találkozhassék, ergo a jövőben intelligensebbek legyenek a magyarok. Úgy látszik, ez pillanatnyilag senkinek sem érdeke, hiszen a buta állampolgárt egyszerűbb megvezetni. Gondoljunk csak bele, egy nyolcvannégy éves ember irányítja a legnagyobb hazai művészeti testületet, holott a kormánypárt „fiatalnak” nevezi magát. Félelmetes, feloldhatatlan ellentmondás.

– Festményein is egymásnak feszülő elemeket gabalyít össze – vásznain ismert politikusok arcmásai tűnnek fel híres festők stílusában –, szokatlan esztétikai élményt kínálva. Ön szerint látjuk-e, tudjuk-e még egyáltalán, mi a szép?
– A szép keresése és meglátása azt hiszem, világszerte válságban van, az emberek mindenütt ki vannak szolgáltatva a giccsnek. Magyarországon a művészet nemritkán unalmas is ráadásul: nem az életből, nem a mindennapokból, nem a lakosságot valóban foglalkoztató kérdésekből fakad. Az alkotók önmagukat cenzúrázzák, és olyasmit készítenek, ami eladható a rádióban, vagy dekoratív hatást kelt egy falfelületen. Ettől fogva viszont tevékenységük elveszti az élét, és megszűnik művészet lenni. Ez egy dolog, de gondoljunk csak bele, odalesz így annak a kornak a hű lenyomata is, amelyben élünk. Rettenetes történelmi hordalékot cipelünk magunkban, ezért véleményem szerint az a feladatunk, hogy az alkotásainkon keresztül személyességgel ruházzunk fel és kibeszéljünk feloldatlan viszályokat. Ne neveljünk álistenségeket magunknak, legyünk inkább értelmesebb és valamivel boldogabb emberek!