Farkasok elé vetettük újságíró kollégánkat

Visszatértek a farkasok hazánkba. Jogosak-e ordas előítéleteink velük szemben?

Borús hétköznap reggel a Veresegyházi Medveotthonban. A park már nyitva van, de megérkezésünkkor egyetlen látogatót sem látni. A medvék maguk sem mutatnak különösebb aktivitást. Miért is tennék, hiszen nincs senki, aki a hatalmas fakanalakkal mézet nyújtana nekik a rács résein keresztül. Annál mozgékonyabbak a park társbérlői, a farkasok. Bár az intézményt medveotthonnak hívják, így a medve tekinthető a fő attrakciónak, valójában szinte ugyanannyi farkas is él a parkban négy elkülönített falkát alkotva.

A társadalom farkashoz való viszonya ellentmondásos. A régi időkben megtestesített minden gonoszt. A gyerekeket vele ijesztgették, a mesék állandó negatív szereplője volt. Ugyanakkor e viszolygás tette mindig is érdekessé ezt a ragadozót. Leszármazási kapcsolata legszorosabb társállatunkkal, a kutyával még rejtélyesebbé teszi a farkas természetét. Újabban sokan kutyának nézik, és úgy gondolják, a két állat viselkedése csak azért különbözik, mert a kutyával sokkal kedvesebben bánunk.

Bár a vadon élő farkasok, ha tehetik, sosem találkoznak emberrel, a fogságban tartott állatok nem tudják elkerülni ezt. És történnek balesetek. Hatalmas megdöbbenést keltett, amikor néhány évvel ezelőtt a svédországi Kolmården vadasparkban nyolc farkas együttes erővel támadva halálra marcangolt egy harmincéves ápolónőt. Az esetnek nem volt szemtanúja, ami azért is furcsa, mert alapvető szabály a veszélyes állattal foglalkozó szakemberek munkájában, hogy nem szabad egyedül bemenniük a kifutóba. A svéd farkasok olyan agresszívek voltak, hogy a mentők és a többi ápoló jó ideig nem is tudta megközelíteni a szerencsétlenül járt nőt, aki belehalt a támadásba.

Mindezt Szilágyi István meséli nem sokkal az után, hogy munkatársával, Dömötör Dórával megérkeznek állataik kifutójához. Szilágyi István, aki a Fehérkereszt Állatvédő Liga elnöke is, évtizedek óta foglalkozik állatvédelemmel, és hat évvel ezelőtt kezdett kézhez szoktatott farkasokat nevelni a medveotthonban. Azóta látványetetéseik, előadásaik a park talán legnagyobb attrakciói. Dömötör Dóra azonnal belép a farkasok kifutójába, és családtagként üdvözli az állatokat, Szilágyi István pedig, aki műtét után lábadozva két mankóra támaszkodik, felkészít minket a belépésre. A svédországi történet jól mutatja, hogy erre valóban szükség van.

– A farkas az egyik legelterjedtebb nagy testű állatfaj a földön. Minden lakott földrészen jelen vannak, talán csak Japánban és a Brit-szigeteken nincsenek – mondja Szilágyi István. – Több mint 47 alfajuk van, és képződnek újabbak, hiszen a farkasok szívesen kereszteződnek egymással, illetve más kutyafélékkel is. A farkas folyamatosan alkalmazkodik a változóban lévő környezethez. Már Amerika külvárosaiba is beköltöztek.

A veresegyházi farkasokat nem etetik mindennap, ahogy a természetben sem jut a gyomrukba naponta friss préda. Ottjártunk reggelén azonban kaptak enni, így Szilágyi István szerint láthatóan jóllakottan sétáltak kifutójukban. A farkasok gyomra nagyon tágulékony, meglepően sokat képesek egyszerre enni. Talán ez volt az alapja a nagymamát, valamint Piroskát elfogyasztó farkas meséjének is.

Az állatkerti állatok alapvetően kevesebbet esznek vadon élő társaiknál, aminek az az oka, hogy kevesebb energiát is kell leadniuk. Egy északon élő farkas akár több mint ezer négyzetkilométeres területet is bejár táplálék után kutatva, ehhez képest az állatkerti viszonyok között egyébként igen nagy, néhány száz négyzetméteres kifutó eltörpül. Felvetésünkre, hogy nem élik-e meg a farkasok szenvedésként, hogy nem kóborolhatnak kedvükre sok száz kilométert, Szilágyi István csak nevet. Hiszen a vadon élő farkasok sem jókedvükben töltik egész életüket a préda üldözésével, hanem csak az éhhalál elkerüléséért. Ha a táplálékot konyhakészen kapják, az csak jó nekik.

Szilágyi István hallhatóan szenvedélyesen szereti hivatását, folyamatosan mesél a farkasokról, az állatok minden rezdülésére újabb anekdota, viselkedési adalék jut eszébe a ragadozók életéről. Amikor egyikük látszólag érdektelenül kapirgálja a földet, kiderül, hogy eközben a mirigyváladékát dörzsöli a talajba.

– Minden farkas önálló egyéniség. Ő például Marcus, aki a nagybácsi szerepét tölti be a falka többi, fiatalabb tagja mellett. A csoporton belüli hierarchia egyik pillanatról a másikra változhat. Ha az alfaállat nem eléggé keménykezű vezető, azonnal megtámadják és leváltják. Ahogy mondani szokták, a vezetőnek két ellensége van: az elődje és az utódja – magyarázza Szilágyi István, miközben a zsilipszerű kettős tolóajtón belépünk a farkasok kifutójába.

Az állatok rögtön körénk gyűlnek, és különös érdeklődést mutatnak a nálunk lévő elektronikai eszközök, a diktafon, a fényképezőgép és a kamera iránt. Magunktól már az első másodpercben hibát követtünk volna el, hiszen, ahogy Dömötör Dóra figyelmeztet, nem szabad a farkasok fejét simogatni. Ehelyett hagyni kell, hogy szaglásszák, nyalogassák nyitott tenyerünket, illetve a hasuk alját érdemes paskolni. Ez láthatóan megnyugtatja őket, néhány másodpercre megállnak, kissé mintha terpesztenének is. A legnagyobb veszély jó eséllyel a villanypásztor drótjának érintésekor leselkedne ránk.

Beljebb megyünk a kifutóban, az emelvény mellé, amelyen az állatok pihenni szoktak. Marcus, Maja, Léna és Brutus mintha tudnák, hogy titkon mire számítunk, azonnal felugranak a platformra, és mellső lábukkal vállunkra másznak, arcunkat nyalogatják. Mindez akkor válik kissé zavaróvá, amikor egyikük-másikuk kivillanó fogsora között némi morgást is hallat.

– Fő célunk, hogy megismertessük a farkasokat az emberekkel, ezzel kezeljük a közöttünk lévő társadalmi konfliktust. Nagyon fontos ökológiai szolgáltatást végeznek ugyanis: kordában tartják a növényevő állatok populációit, így azok nem tudják elpusztítani a növényzetet. De genetikailag szelektálják is az állományt, hiszen a beteg, gyenge egyedeket könnyebb elkapni – folytatja Szilágyi István. – Rengeteg tévhit él az emberekben a farkasról. Sokan még ma is úgy gondolják, hogy az ember valamiféle alfahím szerepet tölt be a farkasok és általában a vadállatok között. Mindez butaság.

Magyarországon jelenleg talán egy-két tucat farkas élhet vadon, főként a Bükki és az Aggteleki Nemzeti Parkban. A farkasok korábban csak alkalmi vendégek voltak, Szlovákia felől tévedtek át időnként a határon. Néhány éve azonban a Bükkben már szaporodó falka is él, nemrégiben megszületett a második utódnemzedék is. Jelenlétük eredete okozott némi perpatvart állatvédő körökben. Egyesek Szilágyi Istvánt vádolták meg azzal, hogy ő engedett el farkasokat az erdőben. Ezt határozottan cáfolja, és a genetikai vizsgálatok sem támasztják alá az állításokat. Meg aztán sok értelme nem is lenne. Korábban jóval több farkas élt Magyarország területén, és emiatt az emberrel való közvetlen és közvetett találkozások is gyakoribbak voltak. Innen is eredeztethető sokak ellenszenve és félelme az állattal kapcsolatban.

Szilágyi István szerint főként nyár végén fordul elő, hogy a farkasok a haszonállatok, juhok, kecskék közül prédáznak. Ekkor ugyanis az erdő eltartóképessége olyannyira lecsökken (elfogynak a farkasok számára könnyen elkapható vadállatok), hogy rákényszerülnek megközelíteni az ember állatait. Szlovákiában például hatszáz prédázást (tehát haszonállat-elejtést) jelentettek be a pásztorok, és ennek ellentételezéseképpen harmincmillió forintnak megfelelő eurót fizetett ki a szlovák állam.

– Sosem leszünk farkas- vagy medvenagyhatalom. Előbbiből már van Magyarországon stabil populáció, utóbbiak csak jönnek-mennek, ahogy kedvük tartja – mondja Szilágyi István. – Meg kell tanulni velük együtt élni. Az élőhelyükön talán száz gazdálkodó lehet, akinek esetleg kára származhat állatainak leöléséből. Tartsanak a pásztorok ütőképes juhászkutyát, ne ölebeket. A karámok villanypásztoraiban tényleg legyen áram. Magyarországon két veszélyes vadállat van: a kullancs és a vadkan. Velük ne találkozzon senki. A többi állat nem okozhat semmi problémát, ha betartjuk a szabályokat.