„Ha pofáztok, megdögletek”

Ezeknek a gazdáknak sorsában benne van minden, ami a rendszerváltás óta történt a mezőgazdasággal.

Paksi István bábonymegyeri konyhájában fogad minket. Vendégeket is hívott, két hozzá hasonlóan elkeseredett bábonymegyeri gazdát, Horváth Jánost és Gál Ferencet. A konyha falán lóg egy házi áldás („hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke ”) és egy szántást ábrázoló, kicsi kép. Mindkettő szinte elérhetetlen a somogyi gazdának, hiszen hogy is beszélhetnénk békéről olyan házban, ahol két sarokba is bozótvágó kést, valamint husángot állítottak egy közelmúltbeli fenyegetés miatt. Rá sem kell kérdeznünk, hogy kerültek oda azok az eszközök, beszélgetésünk során Paksi István maga beszéli el, mi szükség erre a kisebb arzenálra.

A mezőgazdasági munka pedig azért nem része Paksi István mindennapjainak, mert földjeit, ahol már évtizedek óta gazdálkodott, elárverezte az állam. A gazda a rendszerváltás előtt a pélpusztai állami gazdaságban dolgozott, és 1993-ban tizenegyedmagával kapott földet, összesen húsz aranykorona értékben. Művelték is a területet, legutóbb épp Gál Ferenc termesztett lucernát itt a teheneinek, csakhogy Paksi István neve nem szerepel a terület tulajdonlapján. Ennek egyik eredője lehet az önmagát csak pórul járt gazdaként emlegető Paksi szerint, hogy a kapitalizmus hajnalán, vagyis a kilencvenes évek elején megsemmisültek a pélpusztai állami gazdaság iratai.

– Pélpuszta akkor angol kézbe került. Amikor pedig jött az angol, felégetett mindent. Az összes iratot belehordták egy markolókanálba, és meggyújtották. Mikor leégett az egész, ráborították a trágyára – emlékezik vissza a gazda.

– Ekkor volt az első megvezetés – mondja a rendszerváltás korának gyanús földügyeire és a kétes hírű kárpótlási jegyekre terelve a szót a Paksi István konyhájában ücsörgő Horváth János. Ő is olyan bábonymegyeri gazda, aki vendéglátója szavajárásával élve pórul járt. Három évvel ezelőtt próbált földbérletre pályázni, sikertelenül. Bábonymegyer környékén ugyanis szinte minden föld Ágh Jánoshoz és családjához került. Azon parcellák fele pedig, amelyekért Paksi István pereskedik, a helyi önkormányzati képviselőhöz és nagygazdához.

Közbeszól Gál Ferenc is. A most már csak hét tehenet tartó gazda a kárpótlási jegyek időszakára emlékszik vissza, nem éppen jó szájízzel. Felidézi, hogy szinte csak azok juthattak így földhöz, akiknek jó kapcsolataik voltak, szerinte a tisztességesen próbálkozókat, mint akik ebben a konyhában ülnek, megvezették.

– Ami pedig most történik, az a második megvezetés – mondja Horváth János gépiesen.

Paksi István közben felveszi a szemüvegét, és emelt hangon szól arról, hogy hiába próbálkozik lassan már három évtizede, hogy bebizonyítsa: igenis övék azok a parcellák, amelyeket művel. Hatalmas kupac papír előtte az asztalán, tenyerét ráhelyezve meséli nekünk, hogy ki mindenkinél próbálkozott már: említi az agrárkamarát, Navracsics Tibort, a kormányhivatalt, a Fölművelésügyi Minisztériumot. Sehol nem járt sikerrel.

– Vagy az történik, hogy nem nézik végig a paksamétámat, vagy pedig megígérik, hogy foglalkoznak majd az ügyemmel egy hét vagy egy hónap múlva. Mikor ez az idő letelik, újabb haladékot kérnek. Aztán leváltják a hivatalvezetőt, és kezdődik minden elölről – teszi hozzá Paksi. Egészen mostanáig nem is gondolt arra, hogy bíróságra vigye az ügyét, aminek oka meglehetősen profán: mivel félállásban alkalmazták eddig a helyi postán, így nem kaphatott mentességet a perköltség kifizetése alól. Most, hogy nyugdíjba ment, és hogy Schiffer András egykori LMP-társelnök és Lukács Zoltán lett az ügyvédje, már „megengedheti magának, hogy Siófokra járjon pereskedni”. Hozzáteszi azonban, hogy a mentesség nem minden, a procedúrához erő is kell.

Gál Ferenc bólogatva csatlakozik Paksihoz. Ő egyre bizonytalanabb lett; amikor arra kényszerült, hogy eladja a jószágait, úgy érezte, rosszul csinál valamit, és ezzel „odalett az emberi méltósága is”. Különösen szíven ütötte, amikor saját állatait látta viszont az egyik állami hirdetésben: a gazdalét szépségeit volt hivatott propagálni a képsor. Ezen a groteszk fordulaton a gazda egyébként ma már csak teli szájjal nevet. Pedig korábban még meg is fenyegették, kapujára felfestették: „Ha pofáztok, megdögletek”. Az elkövető ismeretlen maradt. Valószínűleg nem fognak a nyomára találni azoknak az alakoknak sem, akik meglátogatták egy éjszaka Paksi István verandáját, és ha már arra jártak, össze is törtek mindent, majd megcsikorgatták az ablakot úgy, hogy a kezüket végighúzták rajta. Paksi elmondása szerint a rendőrök nem is rögzítették a nyomokat. Ezért kellenek hát a sarokba támasztott husángok és a machete.

De hangsúlyozzák mind a hárman, hogy nem félnek, csak elkeseredettek és elszántak. Ezért is nyilatkoznak arccal és névvel, ezért is döntöttek úgy – amikor nem helyi gazdaként, a területalapú támogatás összegéről lemondva, mégsem jutottak földhöz –, hogy elfoglalják a gyanús körülmények között Ágh Jánoshoz és családjához jutott földeket. A foglalás után két akasztófát is állítottak. Az egyikre szimbolikusan felakasztották saját magukat, a másik bitó pedig egy kérdőjel volt tulajdonképpen: melyik település lesz a következő, amelyik így jár? A performance-nak meg is lett az eredménye. A gazdák ismertek lettek, de nemcsak a média, hanem a hatóság emberei előtt is. Hirtelen, a magyar bürokratikus viszonyokhoz képest legalábbis szokatlan gyorsasággal egy vasárnap délután (!) még egy vízügyi vizsgálatot is lefolytattak a civilben egyébként mentősként dolgozó Horváth János birtokán; de nem találtak semmi gyanúsat. Horváth szerint azonban így is elkeserítő, hogy hiába minden próbálkozásuk, az emberek csak azt tudják, hogy mi folyik Bábonymegyeren, Kajászón és Kishantoson, az országban zajló többi sumák ügyről nem tud a közvélemény semmit.

Gál Ferenc úgy fogalmaz, hogy őt mindezeknél is jobban zavarja, hogy azokon a földeken, amelyeket annak árán is műveltek volna, hogy lemondanak a földalapú támogatásról, most nem történik semmi, csak nő rajtuk a gaz. Ágh János és családja kapta meg őket, kényszerhasznosításba. Ráadásul az egyik ilyen területen, amelyik történetesen Ágh Jánosné nevén van, egy holland gazdálkodó dolgozik. Úgyhogy ha kedvezőtlenül alakul Paksi István pere, és nem jutnak földhöz a bábonymegyeriek, akkor ezt a területet is elfoglalják majd. Közbirtok lenne a szóban forgó nyolcvan hektárból, ez meg is oldhatná a helyi gazdák földgondját, hiszen tíz hektárral már több helyi gazda nagyon boldog lenne.

Januárban kiderül, hogy erre szükség lesz-e, hiszen akkor várható ítélet a perben, amely bővelkedik abszurd fordulatokban. A Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA) somogyi referense, a tanúként beidézett Fekete Tibor például elszólta magát a Siófoki Járásbíróságon, amikor a Paksi István kontra magyar állam és társa perben közölte, hogy a szóban forgó területet Ágh János kapta kényszerhasználatba, majd magát kijavítva jegyezte meg, hogy tévedett: Ágh Reginára gondolt. Aki egyébként Ágh János lánya. Az igazán kafkai viszont az a jelenet volt, amikor a tanú gúnyosan jelezte, hogy Paksi István perelje csak az NFA-t, az államot, volt már ilyen gazdaper a környéken, kellő bizonyítékok és papírok birtokában biztos igazat ad neki a bíróság. Csakhogy Paksi épp azért perel, mert a hivatalok évtizedekig nem foglalkoztak a papírjaival. És hogy Fekete Tibornak mennyire igaza van: korábban Paksi azt a választ kapta a földhivataltól, hogy „gyakorlatunkban előfordultak a fentiekhez hasonló ügyek, melyekben bíróság járt el a tulajdonjog rendezése végett”.

De hogy van-e még reményük a helyi kisgazdáknak, hogy földhöz jussanak, arról megoszlanak a vélemények. Paksi István szinte sírva mondja, hogy április óta be sem indította a traktorját, csoda, hogy a tyúkok nem a motorháztetejére röppennek fel pihenni. Szerinte a faluban már mást se csinálnak a fiatalok, csak drogoznak, nem érdekli őket a mezőgazdaság. Társai viszont azt mondják, épp azért van szükség a közbirtokra, hogy lássa a következő generáció: a földművelés nem csak simliskedésről szól.

Kiss Sándorné pedig reméli, hogy nem az erőszakról vagy a törvénytelenségről fog szólni majd a földfoglalás. A település független polgármestere az irodájában fogad minket. Elárulja, hogy számára kellemetlen az az ellenséges légkör, amely a gazdák között kialakult, terhes számára az is, hogy a médiában szinte csak ennek kapcsán szerepel a falu, nem pedig a felújított közösségi tér vagy a frissen átadott járdaszakasz miatt. Ezzel együtt leszögezi, hogy sem véleményezési, sem döntési jogköre nincs a földek ügyében, azt viszont hozzáteszi mint szociálisan érzékeny ember: nem tartja helyesnek, hogy nem jutottak földhöz a helyi gazdák, és legfontosabbnak azt tartaná, ha leülnének megbeszélni vitás ügyeiket a felek. Miközben a település első embere kikísér minket, körbemutat a polgármesteri hivatal folyosóján, és azt mondja: jó lenne, ha földhöz jutnának a helyiek, hiszen van föld a közelben bőven.

Való igaz, csakhogy a bábonymegyeri Szabadsághegy tanyáról körbenézve minden, amit látunk, Ágh Jánoséké. Ezt maga az említett gazda mondja, akihez a dombok, birka- és kecskenyájak, talkie-walkie-s juhászok, erdők és lakókocsik között vezető kanyargós úton felhajtva jutunk el. A nagygazda tudott róla, hogy a faluban vagyunk: telefonon közölte velünk ugyanis, hogy faluszéli informátorai már jelezték ezt. A Paksi István kontra magyar állam és társa perre is elküldte egyébként az egyik emberét megfigyelésre. Egy öltönyös, középkorú urat, aki csak állt a bíróság folyosóján, és hallgatta, mit beszél a gazda, a védője és a tanúk.

– Paksi István földjei kapcsán jöttünk, amelyekkel kapcsolatban a per is zajlik – kezdünk bele mondandónkba, de Ágh félbeszakít.

– Nem tudtok ti semmit. Keressétek a Paksi Pistát! – mondta, első mondatánál legyintve, a másodiknál nevetve.

– Miért, övé a föld? – kérdezzük, mire Ágh ordítani kezd saját irodája ajtajában. Nem idéznénk, mit, legyen elég annyi, hogy nem igazán kedveli a pereskedő, földfoglaló bábonymegyerieket. Szerinte egyszerűen annyi történt, hogy Paksiék „nem mentek tovább”, mikor a rendszerváltáskor azt mondták nekik, hogy övék a föld, és most ezért járnak tüntetni a földárverésekre, meg akasztófát állítani. Később pedig egészen mással indokolta ellenlábasai kudarcát.

– Meg kell nézni, milyen színe van a Horváth János házának.
– Milyen?
– Zöld és sárga.
– Vagyis ?
– LMP-színű! – ér érvelése csúcsára a nagygazda, aki szerint ne csodálkozzon az, hogy nem kapott földet, „akinek Schiffer András a barátja”. De Ágh János „esküszik az életére”, hogy ha „Paksi Pistáék fizetnek, és abbahagyják a gyalázkodást, akkor kapnak tíz hektár földet”. Ő ugyanis azt tartja, hogy mindenkinek jár egy falat kenyér.

– Csak támadnak – mondja, majd hozzáteszi, nem tudnak belekötni. A beszélgetést a rendszerváltáskor még mindössze négyhektáros téeszmajor irodájában folytatjuk. Itt is találunk egy szántást ábrázoló festményt, mint Paksi Istvánnál, ez azonban tízszer nagyobb a korábban látottnál.

Hiába, Ághnál más a lépték.

Jószágai számáról kapunk némi felvilágosítást: körülbelül száz szürke marha, 2800 birka, illetve 12 alkalmazott. Mindjárt meg is jegyzi, hogy ez alapján neki alanyi jogon sokkal több hektár föld járna, hiszen az állatlétszám ezt indokolná. Az állatokon kívül még lebontott hotelből származó betontörmelék és földből kiásott rozsdás tartály gazdagítja a tájképet.

– Nem kispálya, negyven éve csináljuk, mindig tudtunk alkalmazkodni – mondja Ágh, akit látogatásunk végeztével komoly dilemma elé állítottunk. Megkértük, mutassa meg a szürke marhákat.

– Messze vannak, menjünk kocsival. De melyik terepjárómmal menjünk? – tűnődött a gazda.