Lenin mint lakberendezési tárgy

A finnországi Werstas múzeum időszakos kiállítása nem komcsi nosztalgiaünnep.

Minden nemzet túlfűtött érzelmi viszonyt ápol a határszomszédaival. Az általában a higgadtság látszatát megőrizni igyekvő Finnország szeretve gyűlöli a svéd riválisokat, és gyűlölve szereti az orosz medvét, amellyel mindig igyekezett fenntartani a korrekt viszonyt. Már amennyiben az nem ült rá teljes súlyával, mert ilyesmi is megesett.

A Finn Nagyhercegség 1809 és 1917 között az Orosz Birodalom része volt, így a finn munkást és az orosz illegális kommunistát a századfordulón közös érdek köthette össze: a cárizmus megdöntése. Lenin szívesen ruccant át Finnországba akár egy illegális gyűlés – ilyen volt az az 1905-ös tamperei tanácskozás, amelyen állítólag először találkozott Sztálinnal – vagy nyaralás kedvéért. De múzeuma csak 1946-tól lett a finn gyárvárosban, amikor a második világháborúban a Szovjetunió által kissé megfélemlített Finnország az óvatosan szovjetbarát politika mellett köteleződött el. Nem véletlen, hogy nyugaton éppen itt gyűlhettek fel a szocialista realizmus alkotásai; bár az elmúlt 25 év során akadtak olyan pillanatok, amikor az idén kiállított Lenin-képek egy rakás ócska mázolmánynak látszottak egy hatalmas tömeggyilkosság közvetett felelőséről.

A vélemények megoszlanak, hogy kinek mennyire hatnak a festmények fenyegetőnek, viccesnek vagy szimplán ocsmánynak, de az – eleinte Moszkva által ajándékozott, később már leselejtezett – eredeti és másolt darabok együtt mégis kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak. Az ábrázolások – mert ekkora mennyiségnél az ilyesmi elkerülhetetlen – durva leegyszerűsítéssel három kategóriába sorolhatóak: 1. Lenin a problémamegoldó; 2. Lenin a magánember; 3. Lenin az ikon.

Az első csoport képein a politikus, ahogyan a szakma képviselőitől megszoktuk, mérhetetlen empátiáról és pompás idegekről tesz tanúbizonyságot. A jelenkori értelmezés nehézségei olyan képek esetében igazán problematikusak, mint a Lenin a vonaton. Sag schon, mondhatná a szemlélő, a tömegközlekedés valóban nem egyszerű, száz éve pláne nem volt az, különösen Ausztriától keletre, ahol a vonatok lehetnek piszkosak, zsúfoltak, és akár órákat is késhetnek. Ma már csak a beavatottak tudják, hogy Szergej Szkubko képén Lenin 1917 áprilisában éppen rohan a forradalomba, amelynek szellemi előkészítésére emigrációban töltött fiatal férfi korát áldozta, és amelynek kitörésén talán ő maga is meglepődött, de amint lehetett, sietett, hogy élére álljon.

Máshol Lenin lerongyolódott, bocskoros, gyökérszakállas muzsikokkal beszélget, és olyan töprengő megértéssel hallgatja a panaszukat, mintha a devizahitelük átütemezésében igyekezne segíteni. S lényegében tényleg valami ilyesmiről van szó, a szolgaság és röghözkötöttség megszüntetéséről, amelyet persze Leninnek új gazdaságpolitikájával sem sikerült felszámolnia, de a festőnek sok problémáját megoldotta: 1950-ben ez a festmény Sztálin-díjat ért a gyakorlott Lenin-festőnek számító Vlagyimir Szerovnak.

Máshol Lenint a cselekvés arcvonalában találjuk. A mai szemlélő számára itt hiányzik a legkevésbé a kommunizmus üdvtörténetének ismerete, hiszen a hős szemmel láthatólag akcióban van: Lenin menekül, Lenin függetlenségi nyilatkozatot állít ki, Lenin megtisztítja a földgolyót a kapitalista söpredéktől (Viktor Deni karikatúrája 1920-ból). A személyes bátorság hiányzott belőle, állították harcostársai, ezért testi épsége védelmében a valóban életveszélyes helyzetekből mindig megpróbált kimaradni, már az emigráció pártcsetepatéi idejében is. Viszont mivel sosem járt katonaruhában, és mosolygáskor szeme kis vonalkává húzódott – vagyis mosolygott –, Sztálinnál sokkal alkalmasabb volt arra, hogy békés, derűs, emberszerető imázst közvetítsenek róla.

Viktor Tyihomirov festménye, a Lenin macskával (vagy legyen inkább: Lenin cicával, így bájosabb) a gyűjtemény egyetlen, már elkészültekor is ironikus gesztusnak szánt darabja 1997-ből. Lenin otthonosan, kardigánban ül a fotelben, a mellette lévő asztalon gőzölgő tea és friss Pravda, az ölében doromboló macska, noha a látszólagos nyugalom a várakozás feszültségét ülteti el a szemlélőben. Mi történik a következő pillanatban: a macska ugrik fel, és karmol a vezér arcába, vagy Lenin teker egyet a macska nyakán? Vagy a macska Sztálint jelképezi, aki először még veszélytelen házi ragadozóként gubbasztott Lenin ölében, majd kitört, és tigriskörmöket növesztve soha nem látott vérfürdőt rendezett? Irónia ide vagy oda, történelmi tény, hogy Lenin tényleg tartott egy macskát a Kremlben, amikor 1918-ban a rendszer megszilárdításáért és a diktatúra központosításáért harcolt, néha a tanácsterembe is magával vitte.

Általában nagy érdeklődéssel boncolgatott elem Lenin családfájában, hogy édesapja ősei oroszországi zsidók voltak – mintha ez „mindent megmagyarázna”. Ugyanakkor kevésbé tartják fontosnak, hogy Lenin az anyja révén svéd-német felmenőkkel is dicsekedhetett, és ez „mindent megmagyaráz”, legalábbis a karácsonyfa iránti vonzalmát illetően, hiszen gyermekkorában az édesanyja német módra karácsonyfát díszített az öt Uljanov gyereknek. Talán ezért lehet a kiállítás legidillibb darabja a Fenyőünnep Gorkiban. A képek eredete is igen beszédes, ez például az orosz nagykövetség 2001-es ajándéka, bár abban az évben már inkább lomtalanításnak számított az ilyesfajta bőkezűség. Az idealizált Lenin házaspár – akiket a korabeli fényképek tanúsága szerint rendesen leamortizált a forradalommal járó stressz, és messze nem olyan fizikai állapotban jutottak el az 1920-as évek elejére, mint azt a nemesi származását szocialista realizmussal kompenzáló Vera Orlova 1950-es festménye mutatja – úttörőkre sugározza gyermekszeretetét. A súlyosan beteg Lenin 1921 júniusa óta lábadozott a Moszkvától harminc kilométerre eső XVIII. századi kastélyban, ahol a hatalomtól eltávolítva három évet töltött, utóbb kerekesszékben és beszédképtelenül, megistenüléséig.

A cári Oroszországot ábrázoló életképeket nézegetve néha egészen lehetetlen helyeken – akár egy zöldségpiacon – látunk pravoszláv ikonokat, és a rezsim változásával Lenin és más kommunista vezetők képei ugyanilyen elmaradhatatlan alakjai lettek a hétköznapi életnek. Lenin arca ugyanolyan egyértelmű üzenetet közvetített, mint az Augiász istállóját kisöprő Héraklész vagy Keresztelő Szent János, és ugyanúgy csak a kódok ismeretében oldható fel, mint az elmúlt századok mitológiai vagy biblikus témákat ismételgető festményei. Lenin a vallási kegytárgyakat helyettesítő szobrokon és képeken megnyerően szemünkbe néz, megértően előrehajol, felhős tekintettel mereng, határozottan cselekszik, nyugtázza a problémáinkat, és türelmet kér, hogy a kommunizmus megvalósultáig a szocializmussal is beérjük. A jobb képeken valóságos szentnek látszik, a rosszabbakon legfeljebb annyira bizalomgerjesztő, mint a reklámbeli hitelügyintéző, aki negyvenszázalékos thm-mel igyekszik nyakunkba sózni a hitelt. De az arcvonások olyan jellegzetesek, hogy eltéveszthetetlenek: kecskeszakáll, kopasz fej, csíkszerű szemek: a huszadik század ugyanolyan feledhetetlen arca, mint Marilyn Monroe-é vagy Elvis Presley-é.

A hol megalkuvó, hol csak kötelező kört futó művészek Lenin-képei többet mesélnek a művészetpolitikáról, mint a művészetről; lábjegyzetet és a kor részletes magyarázatát igénylik, mint Majakovszkij Lenin-képpel folytatott párbeszéde, noha utóbbiban akad azért néhány örök érvényű sor. „Sok még a szenny és a buta beszéd” – jegyzi meg a szavak jelentésére kényes költő, majd megcáfolhatatlan megállapítást tesz: „Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk.”