Szabadulás a karanténból

Ki mondta, hogy létezik olyan skatulya, amibe ha egyszer bezárnak egy politikust, onnan nem jön ki többé?

Különös beszélgetésre lettem figyelmes 2009 februárjában, amikor a Szerb Radikális Párt belgrádi könyvtárában kutattam. A radikálisok egy hét után már teljesen megszokták, hogy a Magisztrátus téri székházuk földszinti irodájában jegyzetelek a diplomamunkámhoz, ügyet sem vetettek rá, mit hall beszélgetéseikből „a magyar” – egymás közt csak így hívtak engem. A pártnapi ünnepséget követő ivászat után a radikális fiatalok leültek a folyosón és vitázni kezdtek. Az egyikük felhorkant: „Mi az, hogy a horvát egy mesterséges nép? Ez hülyeség! Fogjátok fel, hogy más a valóság! Most már más idők járnak!”

Ezt a gondolatot, az új idők szelét értette meg néhány hónappal korábban Tomislav Nikolic és Aleksandar Vucic, a radikális párt két oszlopos tagja, akik idejekorán ráeszméltek, hogy ha tenni akarnak valamit Szerbiáért, kormányra kell kerülniük. Ehhez viszont meg kell változniuk. A mutatvány pedig sikerült: a csetnik párt egykori vezetőivel ma már előszeretettel ül egy asztalhoz a legtöbb uniós politikus, Vucic népszerűsége pedig Szerbiában nagyobb, mint valaha. De mi lehet Vucic titka?

Az 1970-es születésű Vucic apai nagyapját horvát usztasák gyilkolták meg a második világháború idején, ami után a család Belgrádba költözött. Ő már 15 évesen dolgozni kezdett, egyszer fizikai munkás volt, máskor büfét vezetett, később pedig beiratkozott a Belgrádi Egyetem jogi karára, ahol kiváló eredménnyel végzett. Majd az Egyesült Királyságba költözött egy évre, ahol az angolját fejlesztette.

Hogyan került Vucic a szerb radikálisokhoz? Erről már Ljubisa Stojmirovicot, a szerb haladók parlamenti képviselőjét kérdeztük, aki személyesen követte végig a fiatal jogász karrierjét. A politikus így emlékezett: 1993-ban (a boszniai háború idején) előadást tartottak Belgrádban, és felfigyeltek a fiatal Vucicra, aki nagy sikerű beszédet tartott azokról a problémákról és kihívásokról, amelyek Szerbia és a szerb nép előtt állnak. Ezért úgy döntöttek, hogy meghívják a pártba. Stojmirovic már a párt főtitkárságának tagjaként ismerkedett meg vele. Innentől Vucic minden idejét a politikának szentelte: a következő választáson mandátumot szerzett a szerb parlamentben, majd 24 évesen a radikális párt főtitkára lett. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy Vucic rengeteget tanult két mesterétől, Seseljtől és Nikolictól, akik ebben az időben élesen bírálták Slobodan Milosevicet, mert egyre kevésbé támogatta a horvátországi és boszniai szerb vezetőket. Az összeütközés végül odáig fajult, hogy Seseljt és Nikolicot Milosevic három hónapra börtönbe záratta, mert egy be nem jelentett tüntetésükön a demonstrálók összecsaptak a rendőrökkel.

Hogy mit tanult a fiatal politikus a mestereitől? Erről már Boban Stojanovicot, a Belgrádi Egyetem politikatudományi karának oktatóját kérdeztük, aki szerint Vucic a múltban sokkal inkább Seseljre akart hasonlítani, mint Nikolicra. A csetnik vajda hangos politikus volt, aki mindig készen állt a legkeményebb politikai vitákra, szemben Nikoliccsal, aki nyugodtabb és csendesebb hangot ütött meg. Sőt: a politológus szerint Vucic időnként még Seseljnél is keményebben fogalmazott, mert azt akarta, hogy az új Seseljként tekintsenek rá.

Nem kerülhetjük meg, hogy a szerb kormányfő munkatársának szegezzük a kérdést: nacionalista-e Vucic? Ljubisa Stojmirovic szerint ez attól függ, mit értünk a nacionalizmus fogalma alatt. Szerinte nacionalistának lenni azt jelenti, hogy valaki szereti az országát és a népét, de ezzel egyidejűleg nem gyűlöl más országokat vagy népeket. „Ha egyetértünk ezzel a definícióval, akkor nacionalista volt és ma is az” – így Stojmirovic. Szerinte ha megnézzük, milyen megoldásai vannak Vucicnak az egykori Jugoszlávia területén jelentkező problémákra, jól láthatjuk, hogy a miniszterelnök arra törekszik, hogy mindenki elégedett legyen, máskor pedig épp a saját népével szemben a leginkább kritikus.

Vucic pályája meredeken ívelt felfelé. Miután a radikálisok 1998-ban összeálltak Slobodan Miloseviccsel, illetve felesége szélsőbalos pártjával, a Jugoszláv Baloldallal, Vucic információs miniszter lett Mirko Marjanovic kormányában. A NATO 1999-es, Kis-Jugoszlávia elleni légi háborúja idején Vucic még mindig miniszterként szolgált, ekkor bombázták le a NATO gépei a szerb köztévét is: 16-an vesztették életüket. S bár a 2000. október 5-ei belgrádi forradalom elsöpörte Milosevicet, Vucicot újra megválasztották képviselőnek a jugoszláv szövetségi parlamentben. Egy váratlan esemény ráadásul új lehetőséget adott a krisztusi korban lévő politikusnak: Seselj, a párt elnöke 2003 februárjában Belgrádból Amszterdamba repült, majd kiadta magát a hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Ezzel a nagyhangú politikus évekre eltűnt a szerb politikai életből.

A csetnik vajda távozásával a radikálisok sajátos helyzetbe kerültek: a párt elnöke scheveningeni cellájából üzente meg, mit tegyenek a többiek. Most már egyre inkább Nikolic és Vucic lett a párt arca, ami különösen gyümölcsöző volt: a radikálisok támogatottsága folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy Seselj távozása után pár évvel már a radikális párt lett a legnagyobb ellenzéki erő Szerbiában. Az áttörés azonban rendre elmaradt. Vucic 2004-ben és 2008-ban is ringbe szállt Belgrád főpolgármesteri tisztségéért, de nem sikerült megszereznie a posztot. Ekkor már mindenki látta, hogy Seselj, illetve a radikális párt inkább kolonc Nikolic és Vucic nyakán. Az sem mellékes, hogy Seselj továbbra is régi téziseit hangoztatta, amelyek a kétezres évektől egyre anakronisztikusabbá váltak. Lássuk be: a 21. században Nagy-Szerbia eljövetelét várni, „sátáni Vatikánról” vagy „mesterséges népekről” értekezni finoman szólva is összeegyeztethetetlen az európai politizálással.

Vucic nagy politikai fordulatát azonban egy egészen más esemény váltotta ki. 2008 szeptemberében Tomislav Nikolic lemondott a párt elnökhelyettesi posztjáról, mert nem értett egyet Seseljjel abban, hogy a radikálisoknak nem szabad támogatniuk az unió és Szerbia közötti stabilizációs és társulási megállapodás aláírását. Vele tartott Vucic is, akivel nem sokkal később megalapította a Szerb Haladó Pártot. A vadonatúj jobbközép alakulat immáron tárt karokkal várta azokat a szerb jobboldali szavazókat, akik nem utasították el az Európai Uniót. De más is történt ekkor: egy hónappal a radikálisokkal történő szakítás után a szerb haladók sajtótájékoztatót tartottak, amelyen Vucic nyilvánosan is lemondott Nagy-Szerbiáról, a Karlobag–Ogulin–Károlyváros–Verőce-határt pedig egyenesen „irreálisnak és komolytalannak” nevezte. Ezzel végérvényesen lezárult radikális korszaka.

A gyümölcs négy év múlva ért be: Nikolicot 2012-ben államfővé választották Szerbiában, Vucicnak azonban még várnia kellett, illetve beérnie a miniszterelnök-helyettesi tisztséggel Ivica Dacic kormányában. 2014-ben azonban már nem lehetett megállítani: pártja abszolút többséget szerzett a törvényhozásban, így Vucic lett Szerbia tizenegyedik miniszterelnöke.

Nekünk, magyaroknak is azonnal érzékelhető volt Vucic irányváltása. A frissen megválasztott kormányfő látványos gesztusokat tett, és jelentős szerepet vállalt az elmérgesedett magyar–szerb viszony konszolidálásában: 2014 októberében Szabadkán, a Zentai úti temetőben maga is részt vett az 1944–1945-ben kivégzett ártatlan áldozatok tiszteletére rendezett megemlékezésen. Ez volt az első alkalom, amikor a szerbiai vezetés a szabadkai emlékműnél lerótta kegyeletét. A bosnyákokkal való megbékélés azonban korántsem volt eredményes: amikor Vucic a múlt évben Srebrenicába látogatott, a tüntetők kővel és műanyag palackokkal dobálták meg, miközben az áldozatok nevét tartalmazó kőtáblák mellett vonult el. Az EU-konform külpolitika egyenlege azonban kétségtelenül pozitív volt: az utóbbi két évben a szerb kormányfő közeli kapcsolatot alakított ki az európai vezetőkkel – köztük Angela Merkellel –, akik ma már partnernek tekintik Vucicot. A szerb kormányfő korántsem olyan elutasító a migránsokkal szemben, mint a magyar. Nem építettek kerítést, és nem akadályozzák, hogy az országukba érkezők továbbálljanak.

Hogyan látják Szerbiában Vucic pálfordulásait? A szerb kormányfő munkatársa szerint ma minden területen gyors változások tapasztalhatók, és akár akarják ezeket, akár nem, alkalmazkodniuk kell hozzájuk, ha meg akarnak maradni. Ljubisa Stojmirovic szerint ezt Vucic időben felismerte, és a megváltozott helyzethez igazította politikáját. Boban Stojanovic is egyetért ezzel, aki úgy látja, hogy Vucic sikere abban rejlik, hogy időben észrevette, nacionalista retorikával és kifejezetten eurofób nézetekkel sosem fog hatalomra kerülni. Mindemellett azt is belátta, jó kapcsolatban kell lennie az unióval és legnagyobb tagállamaival, mert csak így tudja fenntartani a hatalmát Szerbiában. A politológus azonban figyelmeztet: Vucic ma inkább az uniós út és egyfajta mérsékelt nacionalizmus között egyensúlyozik. Ehhez pedig két teljesen különböző politikai fellépés szükséges. A külföldiek irányában kifejezetten liberális és uniópárti, a hazai szavazók felé pedig patrióta politikát képvisel.

Akárhogy is változott meg Vucic az elmúlt években, annyi bizonyos, hogy jót tett a politikai pályájának, ma ő a legnépszerűbb politikus Szerbiában. Ljubisa Stojmirovic utólag úgy látja, hogy a szerb miniszterelnök annak köszönheti ezt, hogy reményt adott az embereknek: igenis ki tudnak lábalni a 2000 és 2012 közötti politika keltette reménytelenségből. „Amikor mindenki azt gondolta, hogy Szerbia padlón van, megjelent valaki, aki azt mondta: elég ebből, így tovább nem mehet, felgyűrjük az ingünk ujját, munkánkkal és tudásunkkal elvezetjük Szerbiát a helyes útra, és arra a helyre emeljük, amelyet megérdemel” – ecsetelte Vucic sikerének titkát munkatársa, aki szerint sok szenvedés és kihívás van még ezen az úton. Vucic azonban kitartó és szorgalmas, ezért az emberek hisznek neki.

A politológus persze más tényezőket is lát: Vucicot hús-vér embernek látják Szerbiában, erős vezetőnek, aki ráadásul a legnézettebb tévécsatorna és a legolvasottabb újság támogatását is maga mögött tudhatja, s pártjában is rengeteg olyan tag van, aki karrierje előmozdítása érdekében csatlakozott a haladókhoz. Ám akármiért is népszerű a miniszterelnök Szerbiában és világszerte, annyi bizonyos: egyértelműen kikerült a politikai karanténból. Ilyen teljesítményt pedig kevesen tudnak felmutatni Európában.