A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol – még közvetve – sem igazoljuk a gyilkosokat” – írta Albert Camus 1957-ben A magyarok vére című írásában. A Nobel-díjas francia író – bár baloldali eszméket vallott – felismerte az 1956-os forradalom és szabadságharc korszakos jelentőségét. Folyamatosan felszólalt az úgynevezett magyar ügy mellett, sőt, miután átvette a Nobel-díjat, üzenetben köszöntötte az akkor Londonban tartózkodó emigráns magyar írókat. Pár nappal később két másik francia írótársával, a szintén Nobel-díjas François Mauriackal és Roger Martin du Gard-ral együtt táviratot küldött Kádár Jánosnak a Déry Tibort és társait érintő „nagy íróper” ellen való tiltakozásul. Talán nem vagyunk olyan szoros barátságban a franciákkal, mint például a lengyelekkel, de a forradalom kitörésének híre – az a szimbolikus kép, amikor a diákok és a munkások egyedül állnak ellent a szovjet tankoknak – mély hatással volt a francia társadalomra.
A korabeli francia sajtó, mint például a Le Monde vagy a Le Figaro sem hagyta figyelmen kívül a magyar forradalom történéseit. Számos felhívást tettek közzé, részvételre buzdítottak a különböző szolidaritási akciókban és politikai tüntetéseken. Folyamatosan tudósítottak az utcai harcokról, megrázó fotókat és riportokat közöltek az emigráltak nyomorúságos helyzetéről is. A szabadságharccal és az azt követő megtorlással a híres hetilap, a Paris Match is foglalkozott 1956. decemberi számában. Fotósuk, Jean-Pierre Pedrazzini eljött az akkori Budapestre, hogy mint írják: „megmutassa, milyen ez a mártír város a karácsony árnyékában”. Képei segítségével több oldalon keresztül járhatjuk körbe a rommá lőtt főváros helyszíneit. Láthatjuk például, ahogy anyák nézik a lerombolt kirakatok, romok közt talált játék babákat, hátha ajándékként haza tudják vinni gyermekeiknek. Másik képen szovjet tankok tiporják az utat; egy omladozó mozi előtt állnak páran, épp a Papa, mama, feleségem meg én című filmet játsszák. „Őszi kiárusítás a Corvinban” – hirdeti a következő képen a tábla. Az épület előtt emberek sorakoznak, rendőrök próbálják terelni őket egy sorba. Szinte tapintható a szomorúság és a kétségbeesettség.
De nemcsak Budapesten fotózott Pedrazzini, az osztrák határon lévő Mosontarcsán (Andau) is készített megrázó felvételeket. Menekült férfiak levelüket postagalamb lábára kötözve küldik haza. A szomorúság és a remény egyszerre tükröződik arcukon. Vajon jól döntöttek, hogy eljöttek hazájukból? A Paris Match újságírója így ír erről: „Magyarországról már csak a csendet lehet hallani. Egy felkiáltójel, ami azt hiteti el, hogy a szabadság szenvedélye elhalt, és lerombolták az elnyomás alatt. Budapest, a mi öreg Európánk egyik fővárosa mintha már más világ lenne, nagyon messzi és nagyon kegyetlen. Milyen most ez a város az ünnep árnyékában? Találkozhatunk-e még a felforgatott és a kibelezett utcákon a szabad világ gondolataival és imáival?”
Így fogalmazott pár éve az amerikai Quentin Tarantino, megannyi kultikus mozifilm rendezője, amikor a melbourne-i híres vízilabda-elődöntőről kérdezték. A neves filmrendező támogatta A szabadság vihara című dokumentumfilm elkészítését, amely az 1956-os forradalom és a szovjetekkel vívott véres elődöntőnek állít emléket. A film a fiatal és tehetséges Zádor Ervin sorsán keresztül mutatja be az eseményeket. A december 6-i – melbourne-i vérfürdőként elhíresült – elődöntőről készült képeket a korabeli Paris Match szerkesztői is érdekesnek találták. Ahogy Tarantino, ők is érezték a levert forradalom és a szovjetek ellen megnyert meccs közti párhuzam tragédiáját. A lerombolt Budapest és az andaui tábor képei után a híres melbourne-i elődöntő fotóit láthatjuk. Zádor Ervin vérző fejjel mászik ki a medencéből. Egy másik felvétel a tomboló közönségre fókuszál, akik a véres medence láttán a szovjet játékosok fejét követelik, alig lehet őket megfékezni. A szovjetek elleni mérkőzést hatalmas fölénnyel nyerték meg a magyarok. 4:0-nál azonban egy szovjet játékos könyökkel arcon ütötte Zádor Ervint, akinek a szemöldöke felszakadt, és véres arccal kellett kimásznia a medencéből. Ez a mérkőzés vége előtt készült kép bejárta a világsajtót, és a forradalom egyik szimbóluma lett.
Érdekesség, hogy a magyar pólósok eredetileg francia géppel indultak volna Ausztráliába, viszont a harcok miatt az nem szállt le Budapesten. A forradalom hírére egyre több ország követelte az olimpia törlését, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori vezetősége viszont úgy döntött, a játékok a budapesti események ellenére is folytatódni fognak.
Albert Camus egyébként soha nem látogatott el Magyarországra. 1958-ban a már világhírű íróhoz kiutazott magyar fordítója, Gyergyai Albert, aki állítólag elhívta Budapestre egy előadásra, amit Camus visszautasított, mondván, amíg a forradalom hóhérai vannak kormányon, nem lép magyar területre. A már említett A magyarok vére című írását ezekkel a sorokkal zárja:
„Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet – bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért – ha szerencsétlenségükben osztoztunk – miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”
(A képek D. Horváth Gábor magángyűjteményét képező lapszámból származnak)
