Több száz éve ők a leggazdagabbak

Évszázadok óta ugyanazon családok kezében összpontosulnak a legnagyobb vagyonok.

Társadalmi mobilitás – a nap­jainkban divatos hívószavak egyike. Azt a már első látásra is kissé utópisztikus elvet foglalja magában, hogy a modern nyugati társadalmakban megfelelő tehetséggel és szorgalommal bárki megvalósíthatja álmait. Származásától, családja vagyonosságától, státusától függetlenül mindenki eljuthat akár a társadalmi ranglétra tetejére is. A társadalmi mobilitás magyarul annak lehetősége, hogy szüleink helyzetét jócskán felül- (vagy akár alul)múlhatjuk, amikor saját lábunkra állunk. Szociológusok azzal jellemzik a mobilitás mértékét, hogy mennyire függ a gyermekek társadalmi helyzete a szülők státusától. Értelemszerűen ha e kapcsolat szoros (tehát a gazdag szülő gyereke is gazdag marad, a szegényé pedig szegény), akkor kicsi a mobilitás.

A korábbi vizsgálatok csak egymást követő néhány generációt vetettek össze. Ezek alapján úgy tűnt, hogy a skandináv országokban kevéssé függ a gyerekek jóléte szüleik helyzetétől, míg Ang­liában, Olaszországban vagy az Egyesült Államokban jobban. De azt is kimutatták, hogy az ükszülők által szerzett vagyon már alig érezteti hatását az ükunokák generációjában, tehát a felmenők magas társadalmi státusa három-négy nemzedék alatt elenyészik. Ez igen kedvező képet fest világunkról, hiszen arra utal, hogy hosszú távon valóban mindenkinek ugyanakkora az esélye a sikerre és az érvényesülésre.

Vagy mégsem. Más kutatások ugyanis gyökeresen ellentmondanak ennek, és a pénz (illetve a hatalom) évszázadok óta bebetonozott és megtörhetetlen birtokosaira hívják fel a figyelmet. Az olasz jegybank két kutató közgazdásza, Gug­liel­mo Barone és ­Sau­ro Mocetti nem néhány évtizedet, hanem hat évszázadot ment vissza az időben. A késő középkori olasz kereskedő városállamok rendkívül akkurátus bürokratáinak hála ugyanis rendelkezésünkre áll sok akkori adózási dokumentum. A két közgazdász Firenze 1427-es kimutatását vette alapul, amely nemcsak az adózók nevét és bevételét, hanem foglalkozásukat és összvagyonuk nagyságát is tartalmazta.

A dokumentum adatait digitalizálták, majd a rajta szereplő neveket és vagyoni helyzetüket összevetették a 2011-es Firenze hasonló adataival. Tehát a vezetéknevek alapján próbálták tetten érni a máig élő dinasztiákat. Ez a módszer persze a kutatók szerint sem tökéletes, hiszen hat­száz év alatt előfordulhatott, hogy egy-egy család nevet változtatott, így a név­egyezés nem jelent feltétlenül leszármazási kapcsolatot. Az eredmények viszont olyan szembetűnőek, hogy azokat a puszta véletlen játékával nehezen lehet magyarázni – tudósít a Quartz.

A 2011-es adóbevallásuk alapján leggazdagabbak elődei már az 1427-es dokumentumokon is a magas presztízsű szakmák képviselői között lelhetők föl (például cipész-, gyapjú- és selyemkereskedő céhek tagjai és ügyvédek voltak). 1427-es bevételeik magasan az átlag felett alakultak. A 2011-ben leggazdagabb családok jövedelme már a XV. században is a társadalom felső három százalékába esett. Teljes vagyonuk is nagy volt, gazdagabbak voltak, mint a firenzeiek 85 százaléka. Ugyanez igaz az alacsonyabb státusú emberekre is. Az öt évvel ezelőtt legszegényebbnek bizonyult családok felmenői hatszáz évvel ezelőtt főként textilipari munkások, csatornatisztítók és, némileg meglepő módon, orvosok voltak. Utóbbi szakma volt az egyetlen, amelynek társadalmi és anyagi megbecsülése jelentősen változott a középkorhoz képest.

A közgazdászok azért megjegyzik, hogy manapság összehasonlíthatatlanul nagyobb a társadalmi mobilitás, mint a XV. században. Egészen a XIX. századi ipari forradalomig e kifejezés gyakorlatilag értelmezhetetlen lett volna, hiszen az utódok mintegy kilencvenszázalékos valószínűséggel örökölték a szülők vagyoni és társadalmi helyzetét. Ez az 1800-as években megváltozott, és mára lecsökkent nagyjából ötven százalékra. Ugyanakkor ha a teljes társadalmat nézzük, és kiválasztunk egy-egy családnevet az 1427-ben leggazdagabb és legszegényebb tíz százalékból, az azonos nevű mai emberek vagyoni helyzete között öt-tíz százalékos különbséget fedezünk föl. A folytonosság a foglalkozásválasztásban is megjelenik. Ha X. nevű ügyvéd volt a középkorban, az előrevetíti, hogy az X. ne­vűek között 2011-ben is több lesz a jogász az átlagnál.

De ne higgyük, hogy Firenze mindentől független szigetként létezett az évszázadok során. Semmi okunk feltételezni, hogy a világ más részein ne lenne hasonló a helyzet. Olyannyira igaz ez, hogy több bizonyíték is utal a mobilitás korlátozottságára. Némelyik még a firenzei példánál is sokkal régebbre nyúlik vissza az időben.

Angliában a magas társadalmi státus egybeforrt néhány intézmény nevével. Elég a székhelyüket említeni – Eton, Oxford, Cambridge –, és mindenki felismeri őket. Számos kutatás bizonyította már, hogy talán Angliában függ leginkább a későbbi társadalmi előmenetel az iskolától. Az elit tagjai nem az egyetemeken, hanem az elit középiskolákban ismerik meg egymást, majd az egyetemi rögbi- és evezőcsapatban barátkoznak össze egy életre, és segítik egymást, amíg világ a világ. Ezzel nem is lenne gond, ha az elit iskolákba mindenki tehetsége, rátermettsége alapján jutna be. De közel sem ez a helyzet.

Gregory Clark és Neil Cummins, a davisi Kaliforniai Egyetem és a London School of Economics közgazdászai az Oxfordi és a Camb­ridge-i Egyetem (amelyeket összevonva Oxbridge-nek is szokás hívni) diákjainak névsorát vetették össze 1170-től kezdődően 2012-ig. Alapfeltevésük az volt, hogy a népesség iskolázottsága jó mutatója a szocioökonómiai státusnak (a magasan képzettek általában gazdagabbak az iskolázatlanoknál). Az olasz kutatáshoz hasonlóan ők is a vezetéknevek egyezését keresték, feltételezve, hogy az egyező nevek mögött jó eséllyel azonos dinasztiák leszármazottait találjuk.

Az már korábban is ismert volt, hogy az első ismert brit népszámlálás adatait rögzítő Doomsday Bookban (Ítéletnapi könyvben) szereplő arisztokrata nevek (Baskerville, Darcy, Montgomery, Ne­ville, Percy, Talbot) mindmáig fennmaradtak, és gyakran járul hozzájuk a Sir vagy a Lord előtag. Más kutatások viszont úgy találták, hogy a társadalmi státus nemzedékek közötti örökölhetősége manapság csak 20–50 százalékos. Gregory Clark szerint azonban (aki könyvet is írt a témában The Son Also Rises [A fiú is fölemelkedik] címmel) mindez félrevezető. Az Oxfordban és Camb­ridge-ben tanulók családneve ugyanis arról árulkodik, hogy az iskolázottságból fakadó státus mind a mai napig 70–90 százalékos valószínűséggel öröklődhet egyik nemzedékről a másikra.

Ez azért is meglepő, mert elvileg az egyetemek mindent megtettek azért, hogy a szegényebb diákoknak is lehetőségük legyen náluk tanulni – ha kiemelkedően tehetségesek. Csakhogy a két legnagyobb presztízsű egyetem mindig is fenntartotta magának a jogot (egészen 1986-ig), hogy különleges felvételi vizsgát követeljen meg a jelentkezőktől, ennek pedig 1940-ig kötelező része volt a latin. Latinul pedig többnyire csak az arisztokrata gyerekek tudtak. A XX. század kezdetéig az egyetemi oktatás finanszírozása kizárólag a hallgatók által elnyerhető személyes ösztöndíjak segítségével történt. Márpedig ezen ösztöndíjakra csak az elit középiskolák diák­jainak volt esélyük.

„A szociális státus erősebben öröklődik, mint a testmagasság” – írják a szerzők a Human Nature című szakfolyóiratban megjelent tanulmányukban. Az évszázadokkal ezelőtti és a jelenlegi egyetemi diákság névsorában még mindig nagy a hasonlóság. Mindez arra utal, hogy „a 2012-es Angliában alig nagyobb a társadalmi mobilitás, mint az ipari forradalom előtti időkben volt”. Dacára az ipari forradalomnak, a világháborúknak, a XX. századi társadalom látszólagos átalakulásának és az oktatási rendszer nyitottabbá válásának, semmi változást nem találtak a legjobb egye­temeken: a végzettek listáján ugyanazok a családnevek szerepeltek a leg­gyakrabban, mint régebben.

Könnyű lenne a feudális viszonyok konzerválásáért a kapitalizmust okolni. Azonban érdemes egy (legalábbis a XX. század jelentős részében) gyökeresen eltérő társadalmi berendezkedésű országot, Kínát megvizsgálni.

Köztudott, hogy a kínai polgárháború végeztével a korábbi elit jelentős része, vagy egymillió ember Tajvanra menekült. Aztán az erőszakos kollektivizálásnak nyolcszázezer egykori földesúr esett áldozatul. Később, a kulturális forradalom idején legalább tízmillió „kulákot”, kereskedőt vagy értelmiségit végeztek ki. Az áldozatok száma összesen talán hatvanmillióra tehető, legtöbbjüket azért semmisítették meg, mert a régi elittel való kapcsolattal voltak gyanúsíthatók. A polgári származású városi gyerekeket vidékre deportálták, és meg­tagadták tőlük az oktatást.

Mindent megtettek tehát, hogy a régi vezetőréteget kiirtsák. Vajon sikerült? Hát nem. Egy számos kutatóból álló konzorcium (benne a már emlegetett Gre­gory Clark) megvizsgálta a több évezredes múltra visszatekintő és a kínai állami bürokrácia legfelsőbb rétegeibe bebocsátást jelentő „birodalmi vizsgát” sikeresen teljesítő jelöltek tömegét. Az időszámításunk előtti Csin- és a XIII–XVII. századi Jüan- és Ming-dinasztia korából több tízezer személy adatait böngésztek át. A már ismert módszert követve az ötvenezer név közül kigyűjtötték a társadalmi arányokhoz képest felülreprezentált családok nevét, majd összehasonlították a modern kori elit összetételével.

Minden társadalmi felfordulás, népirtások sorozata ellenére ugyanazon nevek voltak többségben az időszámításunk előtti és a középkori hivatalokban, mint a XX. század elejének nacionalista államapparátusában, a 2012-ben tíz legtekintélyesebbnek tartott kínai egyetem professzorai között, a 2006-ban leg­alább 1,5 millió dollár készpénztartalékkal rendelkező kínai vállalatok vezérigazgatói és a kommunista államigazgatás 2010-es tagjai között.

Társadalmi mobilitás gyakorlatilag ma sem létezik Kínában. Ha az apa egyetemi professzor, vállalatvezető, állami hivatalnok, 74–90 százalékos valószínűséggel a fia (esetleg lánya) is az lesz. Ez egy-egy generációváltásnál talán nem meglepő, de az már annál inkább, hogy a sok évtizednyi erőszakos társadalomformálás dacára ugyanazok a családok alkották az elit gerincét a világháború előtti nacionalista uralom idején, mint amelyek most.

A felszín alatt az egymástól földrajzilag és társadalmilag is távol álló civilizációk ugyanazon elvek szerint működnek. A hatalmasok és vagyonosok legfőbb törekvése, hogy státusukat átörökítsék az elkövetkező nemzedékekre.

És ebben szinte legyőzhetetlenek.