Tizennyolc éves volt Tésenyi Ferenc, aki, bár pilóta szeretett volna lenni, kulák család gyermekeként azzal szembesült, hogy nem tanulhat tovább. Ekkor került nyári munkára a Pécshez közeli Kővágószőlősön lévő uránbányába.
– Ott nem kérdezte senki a származásomat – mondja, és a hangjában ma is kis megkönnyebbülés bujkál. A „mecseki láthatatlanok” között töltött napokhoz kötődő emlékeiről most beszél először nyíltan. Az őt ért traumák hatására passzív ellenállásba burkolózó fogorvosban a Svájcban leélt négy évtized sem oldotta fel a gyanakvó óvatosságot. – Jobbnak láttam nem beszélni az akkor történtekről, nem akartam senkit terhelni ismeretükkel, nehogy egyszer vallaniuk kelljen róla
Így fordulhatott elő az is, hogy egészen a mai napig publikálatlan maradt az a napló, amelyet bajtársai beszámolói alapján, közvetlenül a Mecsekben vívott gerillaharc utáni napokban vetett papírra Tésenyi Ferenc. Tizenhárom éve, hogy feleségével hazatelepült Magyarországra, de az eltemetett múlt körül mit sem oldódott a csend.
– A hegyen egész nap gyűltek az emberek – idézi fel, amikor arról a hatvan évvel ezelőtti novemberi napról kérdezem. – Szerveződni kezdtünk, kiválasztottuk a vezetőinket, estére pedig a később rommá lőtt Üdülő Szállóban húztuk meg magunkat. Sötétedés után kezdődött az első tűzharc – mondja Tésenyi Ferenc, aki „Feri” néven lett a Sándor-szakasz parancsnokhelyettese. Bár a vezető dr. Horváth Géza, a „Gazda” volt, a parancsnokok fedőnevével fémjelzett szakaszok stratégiai irányítását a két nappal később csatlakozó volt ludovikás hadnagy, Kubicza János vette át.
– Az első napokban helyzetünkhöz képest nagy sikereket értünk el. Amikor három tank jött fel egymást követve, a középsőt kilőttük, így sem az első nem tudott visszavonulni, sem a harmadik továbbhaladni – sorolja élményeit „Feri”, s beszámol a pécsváradi rendőrkapitányság megtámadásáról is. – Az Ottó-szakasz mindig extra kényes dolgokra vállalkozott, ezt a támadást is ők vezették. November 14-én 16 órakor sikerült körülfogni a rendőrőrsöt. Pár perccel a támadásunk után érkezett számukra az erősítés egy csapatszállító kocsin. Málics Ottót az első pillanatban fejbe lőtték, s elvesztette az eszméletét. Sikerült megszereznünk a gépkocsit, de miután lövés rongálta meg, gyalog kellett folytatnunk a menekülést. Ottót „Dagi” vitte tovább. Volt diáktársam nem véletlenül kapta ezt a becenevet, birkózó volt a Pécsi Dózsában. Mire visszaértünk a táborba, Ottó vére egészen átáztatta a ruháját. A sebesültet végül lovas szekéren juttattuk el a kórházba, de belehalt sérülésébe. Vele azelőtt együtt jártam a repülőklubba, ő ejtőernyős volt, én vitorlázórepülő. Azt hiszem, két évvel volt idősebb nálam.
Ülünk a finom ízléssel berendezett győri házban a kristálycsillár alatt, és az ablakon át nézem, ahogy alkonyodik. Kint nyirkos, tél eleji idő. Borzongva gondolok az erdőben töltött éjszakákra.
– Akkor már világossá vált, hogy a kisújbányai táborhelyünkről sürgősen el kell menekülnünk. Útravalóul kenyeret kaptunk a helyiektől, amit gézzel felkötöttem az oldalamra. Úttalan utakon, szakadó esőben meneteltünk egész éjjel. Hajnalban vettem csak észre, hogy a kenyér egyszerűen végigfolyt a nadrágomon – mondja Tésenyi Ferenc, aki meg-megáll a beszámoló közben, nem kis erőfeszítésébe kerül úrrá lenni megindultságán.
– Hajnalra értünk Vágotpusztára, ahol a sváb lakosság nagy félelemmel fogadott bennünket. Elmondták, hogyan kínozták meg és végezték ki tucatjával azokat a társainkat a ruszkik, akiket akkor fogtak el, amikor néhány nappal korábban átmenetileg elhagytuk itteni táborhelyünket.
A csapatban minden reggel eligazítás volt. Ilyenkor a „Gazda” mindig feltette a kérdést, ki kíván elmenni. Senkit sem köteleztünk maradásra, aki menni akart, attól elvettük a fegyvereket, az élelmiszert, és szabadon távozhatott – meséli Tésenyi Ferenc, majd azt taglalja, mennyi hazugságot igyekeztek elhinteni a szabadságharcos csapatról a forradalom leverése után a baranyai „fehér könyvben”. – Igaz, volt ítélőszékünk, hiszen a csapat védelmében a „Gazda” próbált rendet tartani, de a sajátjainkat soha nem büntettük végzetesen. A legsúlyosabb ítélet azokat sújtotta, akik elhagyták az őrhelyüket. Őket egy napra kikötötték, táblával a nyakukban, amelyre rá volt írva: elhagytam az őrhelyemet.
A 30-40 kilométeres erdei menetelések, az egyre hidegebb, esős idő embert próbáló volt azok számára, akik „Ferihez” hasonlóan félcipőben, könnyű ruházatban mentek fel a hegyekbe.
– Nagyon fájt a lábam, alig tudtam menni, s Kubicza gyakran biztatott tréfálkozva. „Aki kidűl, meghal egyedűl ” – dúdolta ilyenkor, mire összemosolyogtunk, és mentünk tovább.
Amikor arról kérdezem, mi vitte előre mindvégig a sok nehézség és bizonytalanság ellenére, Tésenyi Ferenc pontos választ tud adni.
– Miután meghallottam a Kossuth téri és a mosonmagyaróvári sortűz hírét, akkor is mentem volna, ha biztosan tudom, hogy meghalok. Gondolom, a többiekben is ehhez hasonló indulatok dolgoztak. A ruszkikat mind közös ellenségnek tekintettük, de ilyesmikről odafönt nem volt időnk beszélgetni.
A tizennyolc éves „Ferit” derült égből villámcsapásként érte, amikor november 16-án a „Gazda” feloldotta a mecsekieket az eskü alól, és nyilvánvalóvá vált, hogy a határ felé kell venniük az irányt.
– Én korábban soha nem gondoltam arra, hogy elhagyjam a hazámat. Megsemmisítő volt ez az érzés – emlékszik vissza a napra, amely után ismét hosszú menetelés következett.
– Nyílt terepen csak éjszaka haladhattunk. Ha még világos volt, amikor megszakadt az erdő, be kellett várnunk a sötétedést, hogy folytathassuk utunkat. A jugoszláv határ előtt át kellett kelnünk a Rinyán. Térd fölé ért a jeges víz, amelyen átgázoltunk. Akkor már csak negyvenketten voltunk, köztünk két nő. Valaki felfedezett egy fűzfát, s annak az ágaiba kapaszkodva sikerült átlendülnie a túlpartra. Többen követték a példáját, köztük Földi Irén is, aki azonban elfáradhatott, nem bírta tartani magát, és beleesett a jéghideg vízbe.
A csapat a délnyugati határon hagyta el az országot. Amikor átértek, levagdosták derekukról a felerősített kézigránátokat.
– Minden gránáttól nagy megkönnyebbüléssel szabadultunk meg. Addigra már alig bírtuk cipelni a fegyvereket
A határon átjutva rabosították a szabadságharcosokat a jugoszlávok, majd újabb megpróbáltatások vártak rájuk. A derékig érő hóban átfagyott végtagokkal menetelő csapat a gerovói lágerben pihenhetett meg először. Ekkor voltak utoljára mindannyian együtt.
– Csak ott ismerkedtünk meg igazán egymással. Összeültünk, és mindenki elmondta, mi történt a szakaszával, hiszen addig – mivel szét voltunk szóródva a Mecsekben – egymás tevékenységéről sem sokat tudtunk. Magamra vállaltam az íródeák szerepét, akkor született meg ez a napló – tesz elém Tésenyi Ferenc egy szürke könyvecskét.
Felütöm. A kezdőoldalon a bordó tintával, határozott tollvonásokkal megrajzolt Kossuth-címer alatt ez áll: Gerovó 1956. A táborban összeülő mecsekiek egymás jelenlétében adták elő a történéseket, amelyeket ez a később sok viszontagságot látott napló rögzített.
– A családomon kívül még soha nem mutattam meg senkinek – mondja, és hangjában ünnepélyesség remeg.
A jobbra dűlő, szabályos, ceruzával rótt sorok a forradalom első napjaitól 1957 februárjáig idézik fel a sorsdöntő napok eseményeit. Az utolsó bejegyzés után tollal írott sorok tűnnek ki a többi közül: „HOLTAK KÖTELEZIK AZ ÉLŐKET!” És egy aláírás: Gazdagh Sándor (Corvin–Práter I. szd., I. szk. parancsnoka), Hamburg, 1958. március 8.
– Ezt a naplót a gerovói táborban hagytam egy bajtársamnál, miután engem Sebestyén Miklóssal, a Kádár által tőrbe csalt budapesti munkástanácselnökkel együtt – indoklás nélkül, feltehetőleg az otthoni „szervek” kérésére – kiemeltek azzal, hogy visszatoloncolnak Magyarországra – emlékezik Tésenyi Ferenc, akinek ez a pillanat volt talán a legkétségbeejtőbb minden hányattatása között. Nem véletlen, hogy rémálom képében még akkor is éveken át kísértette, amikor már régen Svájcban élt.
– Végül nem hoztak haza, hanem továbbvittek újabb és újabb jugoszláv lágerekbe. Ezek egyikében barátkoztam össze Gazdagh Sándorral, a híres Corvin közi harcossal, akit fejbe lőttek az oroszok, de csodával határos módon megmenekült. Az ő történetét már ismerték, és biztosra vehette, hogy nyugatra viszik. Magával vitte a naplómat, s később ezzel a bejegyzéssel küldte vissza svájci címemre – mutat a tollal írt sorokra.
A napló egyébként, amelyben társai közösen elmondott történeteit is rögzítette, perdöntő bizonyítékokat is tartalmazhat Pécs szovjet katonai parancsnoka, Kornyusin őrnagy likvidálását illetően.
– Bajtársaim elbeszélései szerint Málics Ottó lőtte le Kornyusint, amikor feljött a hegyre egy szovjet harckocsiban.
Tésenyinek nem volt egyszerű kikerülnie a lágerekből. Kalandos úton, sikertelen szökési kísérlet után, a jugoszláv államvédelmisek figyelmét kijátszva végül sikerült becsempészni egy ENSZ-küldött zsebébe azt a kis levelet, amelyre a történetét feljegyezte. Így került ki Svájcba, ahol kezdetben egy bútorgyárban helyezkedett el segédmunkásként, majd amikor elhatározta, hogy továbbtanul, a kis fűtetlen padlásszobában a dunyha alatt éjszakánként addig magolt, amíg fel nem vették a Burg Kastl-beli magyar gimnáziumba.
– Fölismertem, hogy van értelme az erőfeszítéseimnek, és egyszerre annyi energiám lett, amennyiről korábban nem is álmodtam – emlékezik ma is lelkesedéssel.
Beilleszkedett a református közösségbe, fizetéséből mindenekelőtt egy pár futballcsukát vett, hogy társai bevegyék a csapatba, és hamarosan pótcsaládot is talált magának. A gimnáziumból egyenes út vezetett az egyetemre, s Tésenyi tisztában volt vele, hogy jobbnak kell lennie a „bennszülötteknél”, ha boldogulni akar. Végül egész Svájcra kiterjedő engedélyt kapott magánpraxis létrehozására, amelyben 38 évig dolgozott.
– Amikor ’56-ban átléptük a határt, én gondolatban lehúztam a rolót mögöttem. Nem hittem, hogy valaha visszajöhetek ide. Még a jugoszláv táborokban történt vallatások alatt elhatároztam, hogy passzív rezisztenciába menekülök. Hiába kaptam leveleket egykori osztálytársaimtól, barátaimtól, sosem válaszoltam nekik, mert úgy éreztem, a kérdéseik mögött egy harmadik ember áll – mondja Tésenyi Ferenc, akiből a rég felgyülemlett élményhalom úgy szakadt ki kérdéseim nyomán, ahogy Európa legnagyobb vízesése, a svájci Rheinfall.
Az üldözöttség érzése sosem múlt el igazán. Sok-sok éven át a svájci utcákon is előfordult, hogy hirtelen megtorpant, és hátrakapta a fejét, hogy megnézze, nem követi-e valaki. „Feri” egy embert leszámítva nem találkozott többé a „láthatatlanokkal”. Papp Endre Nagy Sándor társaságában biciklivel látogatta meg.
– Endre azon a bizonyos éjszakai marson szakadt le a csapatunkról, amikor visszatértünk Vágotpusztára. A brestanicai lágerben találkoztam vele újra. Ott ismerkedett össze a Corvin közi harcos Nagy Sándorral. Mindketten lobbanékony természetűek voltak, jó barátok lettek. Már a gimnáziumba jártam, amikor egy nap felhívtak, hogy találkozzunk, mert beszélni akarnak velem. A megadott időben nem voltak ott a találkahelyen. Másnap, pontosan két hónappal Nagy Imréék kivégzése után a rádióból hallottam, hogy fegyverrel betörtek a berni követségre, és túszul ejtették a nagykövetet, akitől a kint beszervezett emigránsok listáját akarták megszerezni. Ha találkozunk, biztosan lebeszélem őket a tervükről – mondja Tésenyi Ferenc, aki nem állt volna be harmadiknak egykori bajtársai mellé.
– Sanyi ott halt meg a követségi tűzharcban, Endre megúszta. Ő lett az első fiam keresztapja – mondja az egykori „mecseki láthatatlan”, aki előtt, ha közeledik az október, álmában ma is peregni kezdenek a hatvan évvel ezelőtti események képei.
Amikor nekiszegezem a kérdést, mit érez hatvan év múltán, ha a mecseki erdőben folytatott gerillaharcra gondol, habozás nélkül mondja: „azt, hogy most is megtenném!”
Még hosszan beszélgetünk. Előkerülnek régi fotók és a kis kék táska is, amelyre saját kezével festette fel magának és társainak a gerovói táborban a Kossuth-címert és a dátumot: 1956. X. 23. Ebben a táskában érkezett meg a „mecseki láthatatlanokhoz” a várva várt amerikai segély, bár egyáltalán nem abban a formában, amelyben a gerillaharc idején számítottak rá. És ezzel a táskával a kezében érezte meg lyukas cipőtalpa alatt először a szabad földet is Tésenyi Ferenc, amikor – ugyanabban a zakóban, amelyben hónapokkal azelőtt leszaladt egy pakli cigarettáért – leszállt a vonatról Svájcban. Forgatom a becses relikviát, és azon gondolkodom, vajon hány mecseki őriz még szerte a világon ugyanilyen meghatottsággal egy kis kék, Kossuth-címerrel ellátott táskát.
