Cigi helyett dobtáras géppisztolyt kapott fel

Először szólal meg a „mecseki láthatatlanok” egyike. A közöttük eltöltött tizenkét nap az egész életét megváltoztatta.

Tizennyolc éves volt Tésenyi Ferenc, aki, bár pilóta szeretett volna lenni, kulák család gyermekeként azzal szembesült, hogy nem tanulhat tovább. Ekkor került nyári munkára a Pécshez közeli Kővágószőlősön lévő uránbányába.

– Ott nem kérdezte senki a származásomat – mondja, és a hangjában ma is kis megkönnyebbülés bujkál. A „mecseki láthatatlanok” között töltött napokhoz kötődő emlékeiről most beszél először nyíltan. Az őt ért traumák hatására passzív ellenállásba burkolózó fogorvosban a Svájcban leélt négy évtized sem oldotta fel a gyanakvó óvatosságot. – Jobbnak láttam nem beszélni az akkor történtekről, nem akartam senkit terhelni ismeretükkel, nehogy egyszer vallaniuk kelljen róla

Így fordulhatott elő az is, hogy egészen a mai napig publikálatlan maradt az a napló, amelyet bajtársai beszámolói alapján, közvetlenül a Mecsekben vívott gerillaharc utáni napokban vetett papírra Tésenyi Ferenc. Tizenhárom éve, hogy feleségével hazatelepült Magyarországra, de az eltemetett múlt körül mit sem oldódott a csend.

– A hegyen egész nap gyűltek az emberek – idézi fel, amikor arról a hatvan évvel ezelőtti novemberi napról kérdezem. – Szerveződni kezdtünk, kiválasztottuk a vezetőinket, estére pedig a később rommá lőtt Üdülő Szállóban húztuk meg magunkat. Sötétedés után kezdődött az első tűzharc – mondja Tésenyi Ferenc, aki „Feri” néven lett a Sándor-szakasz parancsnokhelyettese. Bár a vezető dr. Horváth Géza, a „Gazda” volt, a parancsnokok fedőnevével fémjelzett szakaszok stratégiai irányítását a két nappal később csatlakozó volt ludovikás hadnagy, Kubicza János vette át.

– Az első napokban helyzetünkhöz képest nagy sikereket értünk el. Amikor három tank jött fel egymást követve, a középsőt kilőttük, így sem az első nem tudott visszavonulni, sem a harmadik továbbhaladni – sorolja élményeit „Feri”, s beszámol a pécsváradi rendőrkapitányság megtámadásáról is. – Az Ottó-szakasz mindig extra kényes dolgokra vállalkozott, ezt a támadást is ők vezették. November 14-én 16 órakor sikerült körülfogni a rendőrőrsöt. Pár perccel a támadásunk után érkezett számukra az erősítés egy csapatszállító kocsin. Málics Ottót az első pillanatban fejbe lőtték, s elvesztette az eszméletét. Sikerült megszereznünk a gépkocsit, de miután lövés rongálta meg, gyalog kellett folytatnunk a menekülést. Ottót „Dagi” vitte tovább. Volt diáktársam nem véletlenül kapta ezt a becenevet, birkózó volt a Pécsi Dózsában. Mire visszaértünk a táborba, Ottó vére egészen átáztatta a ruháját. A sebesültet végül lovas szekéren juttattuk el a kórházba, de belehalt sérülésébe. Vele azelőtt együtt jártam a repülőklubba, ő ejtőernyős volt, én vitorlázórepülő. Azt hiszem, két évvel volt idősebb nálam.

Ülünk a finom ízléssel berendezett győri házban a kristálycsillár alatt, és az ablakon át nézem, ahogy alkonyodik. Kint nyirkos, tél eleji idő. Borzongva gondolok az erdőben töltött éjszakákra.

– Akkor már világossá vált, hogy a kisújbányai táborhelyünkről sürgősen el kell menekülnünk. Útravalóul kenyeret kaptunk a helyiektől, amit gézzel felkötöttem az oldalamra. Úttalan utakon, szakadó esőben meneteltünk egész éjjel. Hajnalban vettem csak észre, hogy a kenyér egyszerűen végigfolyt a nadrágomon – mondja Tésenyi Ferenc, aki meg-megáll a beszámoló közben, nem kis erőfeszítésébe kerül úrrá lenni megindultságán.

– Hajnalra értünk Vágotpusztára, ahol a sváb lakosság nagy félelemmel fogadott bennünket. Elmondták, hogyan kínozták meg és végezték ki tucatjával azokat a társainkat a ruszkik, akiket akkor fogtak el, amikor néhány nappal korábban átmenetileg elhagytuk itteni táborhelyünket.

A csapatban minden reggel eligazítás volt. Ilyenkor a „Gazda” mindig feltette a kérdést, ki kíván elmenni. Senkit sem köteleztünk maradásra, aki menni akart, attól elvettük a fegyvereket, az élelmiszert, és szabadon távozhatott – meséli Tésenyi Ferenc, majd azt taglalja, mennyi hazugságot igyekeztek elhinteni a szabadságharcos csapatról a forradalom leverése után a baranyai „fehér könyvben”. – Igaz, volt ítélőszékünk, hiszen a csapat védelmében a „Gazda” próbált rendet tartani, de a sajátjainkat soha nem büntettük végzetesen. A legsúlyosabb ítélet azokat sújtotta, akik elhagyták az őrhelyüket. Őket egy napra kikötötték, táblával a nyakukban, amelyre rá volt írva: elhagytam az őrhelyemet.

A 30-40 kilométeres erdei menetelések, az egyre hidegebb, esős idő embert próbáló volt azok számára, akik „Ferihez” hasonlóan félcipőben, könnyű ruházatban mentek fel a hegyekbe.

– Nagyon fájt a lábam, alig tudtam menni, s Kubicza gyakran biztatott tréfálkozva. „Aki kidűl, meghal egyedűl ” – dúdolta ilyenkor, mire összemosolyogtunk, és mentünk tovább.

Amikor arról kérdezem, mi vitte előre mindvégig a sok nehézség és bizonytalanság ellenére, Tésenyi Ferenc pontos választ tud adni.

– Miután meghallottam a Kossuth téri és a mosonmagyaróvári sortűz hírét, akkor is mentem volna, ha biztosan tudom, hogy meghalok. Gondolom, a többiekben is ehhez hasonló indulatok dolgoztak. A ruszkikat mind közös ellenségnek tekintettük, de ilyesmikről odafönt nem volt időnk beszélgetni.

A tizennyolc éves „Ferit” derült égből villámcsapásként érte, amikor november 16-án a „Gazda” feloldotta a mecsekieket az eskü alól, és nyilvánvalóvá vált, hogy a határ felé kell venniük az irányt.

– Én korábban soha nem gondoltam arra, hogy elhagyjam a hazámat. Megsemmisítő volt ez az érzés – emlékszik vissza a napra, amely után ismét hosszú menetelés következett.

– Nyílt terepen csak éjszaka haladhattunk. Ha még világos volt, amikor megszakadt az erdő, be kellett várnunk a sötétedést, hogy folytathassuk utunkat. A jugoszláv határ előtt át kellett kelnünk a Rinyán. Térd fölé ért a jeges víz, amelyen átgázoltunk. Akkor már csak negyvenketten voltunk, köztünk két nő. Valaki felfedezett egy fűzfát, s annak az ágaiba kapaszkodva sikerült átlendülnie a túlpartra. Többen követték a példáját, köztük Földi Irén is, aki azonban elfáradhatott, nem bírta tartani magát, és beleesett a jéghideg vízbe.

A csapat a délnyugati határon hagyta el az országot. Amikor átértek, levagdosták derekukról a felerősített kézigránátokat.

– Minden gránáttól nagy megkönnyebbüléssel szabadultunk meg. Addigra már alig bírtuk cipelni a fegyvereket

A határon átjutva rabosították a szabadságharcosokat a jugoszlávok, majd újabb megpróbáltatások vártak rájuk. A derékig érő hóban átfagyott végtagokkal menetelő csapat a gerovói lágerben pihenhetett meg először. Ekkor voltak utoljára mindannyian együtt.

– Csak ott ismerkedtünk meg igazán egymással. Összeültünk, és mindenki elmondta, mi történt a szakaszával, hiszen addig – mivel szét voltunk szóródva a Mecsekben – egymás tevékenységéről sem sokat tudtunk. Magamra vállaltam az íródeák szerepét, akkor született meg ez a napló – tesz elém Tésenyi Ferenc egy szürke könyvecskét.

Felütöm. A kezdőoldalon a bordó tintával, határozott tollvonásokkal megrajzolt Kossuth-címer alatt ez áll: Gerovó 1956. A táborban összeülő mecsekiek egymás jelenlétében adták elő a történéseket, amelyeket ez a később sok viszontagságot látott napló rögzített.

– A családomon kívül még soha nem mutattam meg senkinek – mondja, és hangjában ünnepélyesség remeg.

A jobbra dűlő, szabályos, ceruzával rótt sorok a forradalom első napjaitól 1957 februárjáig idézik fel a sorsdöntő napok eseményeit. Az utolsó bejegyzés után tollal írott sorok tűnnek ki a többi közül: „HOLTAK KÖTELEZIK AZ ÉLŐKET!” És egy aláírás: Gazdagh Sándor (Corvin–Práter I. szd., I. szk. parancsnoka), Hamburg, 1958. március 8.

– Ezt a naplót a gerovói táborban hagytam egy bajtársamnál, miután engem Sebestyén Miklóssal, a Kádár által tőrbe csalt budapesti munkástanácselnökkel együtt – indoklás nélkül, feltehetőleg az otthoni „szervek” kérésére – kiemeltek azzal, hogy visszatoloncolnak Magyarországra – emlékezik Tésenyi Ferenc, akinek ez a pillanat volt talán a legkétségbeejtőbb minden hányattatása között. Nem véletlen, hogy rémálom képében még akkor is éveken át kísértette, amikor már régen Svájcban élt.

– Végül nem hoztak haza, hanem továbbvittek újabb és újabb jugoszláv lágerekbe. Ezek egyikében barátkoztam össze Gazdagh Sándorral, a híres Corvin közi harcossal, akit fejbe lőttek az oroszok, de csodával határos módon megmenekült. Az ő történetét már ismerték, és biztosra vehette, hogy nyugatra viszik. Magával vitte a naplómat, s később ezzel a bejegyzéssel küldte vissza svájci címemre – mutat a tollal írt sorokra.

A napló egyébként, amelyben társai közösen elmondott történeteit is rögzítette, perdöntő bizonyítékokat is tartalmazhat Pécs szovjet katonai parancsnoka, Kornyusin őrnagy likvidálását illetően.

– Bajtársaim elbeszélései szerint Málics Ottó lőtte le Kornyusint, amikor feljött a hegyre egy szovjet harckocsiban.

Tésenyinek nem volt egyszerű kikerülnie a lágerekből. Kalandos úton, sikertelen szökési kísérlet után, a jugoszláv államvédelmisek figyelmét kijátszva végül sikerült becsempészni egy ENSZ-küldött zsebébe azt a kis levelet, amelyre a történetét feljegyezte. Így került ki Svájcba, ahol kezdetben egy bútorgyárban helyezkedett el segédmunkásként, majd amikor elhatározta, hogy továbbtanul, a kis fűtetlen padlásszobában a dunyha alatt éjszakánként addig magolt, amíg fel nem vették a Burg Kastl-beli magyar gimnáziumba.

– Fölismertem, hogy van értelme az erőfeszítéseimnek, és egyszerre annyi energiám lett, amennyiről korábban nem is álmodtam – emlékezik ma is lelkesedéssel.

Beilleszkedett a református közösségbe, fizetéséből mindenekelőtt egy pár futballcsukát vett, hogy társai bevegyék a csapatba, és hamarosan pótcsaládot is talált magának. A gimnáziumból egyenes út vezetett az egyetemre, s Tésenyi tisztában volt vele, hogy jobbnak kell lennie a „bennszülötteknél”, ha boldogulni akar. Végül egész Svájcra kiterjedő engedélyt kapott magánpraxis létrehozására, amelyben 38 évig dolgozott.

– Amikor ’56-ban átléptük a határt, én gondolatban lehúztam a rolót mögöttem. Nem hittem, hogy valaha visszajöhetek ide. Még a jugoszláv táborokban történt vallatások alatt elhatároztam, hogy passzív rezisztenciába menekülök. Hiába kaptam leveleket egykori osztálytársaimtól, barátaimtól, sosem válaszoltam nekik, mert úgy éreztem, a kérdéseik mögött egy harmadik ember áll – mondja Tésenyi Ferenc, akiből a rég felgyülemlett élményhalom úgy szakadt ki kérdéseim nyomán, ahogy Európa legnagyobb vízesése, a svájci Rheinfall.

Az üldözöttség érzése sosem múlt el igazán. Sok-sok éven át a svájci utcákon is előfordult, hogy hirtelen megtorpant, és hátrakapta a fejét, hogy megnézze, nem követi-e valaki. „Feri” egy embert leszámítva nem találkozott többé a „láthatatlanokkal”. Papp Endre Nagy Sándor társaságában biciklivel látogatta meg.

– Endre azon a bizonyos éjszakai marson szakadt le a csapatunkról, amikor visszatértünk Vágotpusztára. A brestanicai lágerben találkoztam vele újra. Ott ismerkedett össze a Corvin közi harcos Nagy Sándorral. Mindketten lobbanékony természetűek voltak, jó barátok lettek. Már a gimnáziumba jártam, amikor egy nap felhívtak, hogy találkozzunk, mert beszélni akarnak velem. A megadott időben nem voltak ott a találkahelyen. Másnap, pontosan két hónappal Nagy Imréék kivégzése után a rádióból hallottam, hogy fegyverrel betörtek a berni követségre, és túszul ejtették a nagykövetet, akitől a kint beszervezett emigránsok listáját akarták megszerezni. Ha találkozunk, biztosan lebeszélem őket a tervükről – mondja Tésenyi Ferenc, aki nem állt volna be harmadiknak egykori bajtársai mellé.

– Sanyi ott halt meg a követségi tűzharcban, Endre megúszta. Ő lett az első fiam keresztapja – mondja az egykori „mecseki láthatatlan”, aki előtt, ha közeledik az október, álmában ma is peregni kezdenek a hatvan évvel ezelőtti események képei.

Amikor nekiszegezem a kérdést, mit érez hatvan év múltán, ha a mecseki erdőben folytatott gerillaharcra gondol, habozás nélkül mondja: „azt, hogy most is megtenném!”

Még hosszan beszélgetünk. Előkerülnek régi fotók és a kis kék táska is, amelyre saját kezével festette fel magának és társainak a gerovói táborban a Kossuth-címert és a dátumot: 1956. X. 23. Ebben a táskában érkezett meg a „mecseki láthatatlanokhoz” a várva várt amerikai segély, bár egyáltalán nem abban a formában, amelyben a gerillaharc idején számítottak rá. És ezzel a táskával a kezében érezte meg lyukas cipőtalpa alatt először a szabad földet is Tésenyi Ferenc, amikor – ugyanabban a zakóban, amelyben hónapokkal azelőtt leszaladt egy pakli cigarettáért – leszállt a vonatról Svájcban. Forgatom a becses relikviát, és azon gondolkodom, vajon hány mecseki őriz még szerte a világon ugyanilyen meghatottsággal egy kis kék, Kossuth-címerrel ellátott táskát.