Hamis tanúság és a karaktergyilkosság

Hazugságok, rágalmak. Ezek is vétségek, sőt bűnök. Megismertük a népakaratra való hamis hivatkozás módszerét is.

György Zsombor vitaindító írása (A bárányok nem hallgatnak, MN, 2016. május) többek között a bibliai parancsolatokat említi, konkrétan a hatodikat. Nem ok nélkül. Magam most a nyolcadikról fogok írni, mivel annak megszegése, sőt semmibevétele mindennapos rutin lett, és teljesen áthatja a közéletet és a politikát.

A 8. isteni parancsolatot újabb katekizmusok gyakran így értelmezik és fogalmazzák meg: Ne hazudj! Az eredetihez szöveghű, közismert fordítás szerint: Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ez elég világos parancsolat.

A szélesebben értelmező Ne hazudj! megfogalmazás aligha téves. Mi most mégis az utóbbi, szorosabb értelmű – kicsivel hosszabb, mert pontosító-részletező – megfogalmazást vesszük szemügyre. Amelynek rövidebb, de találó magyar nyelvű megfogalmazása is kínálkozik: Ne rágalmazz!

Tudjuk, hogy a rágalmazás a politika, a közélet szinte állandó velejárója: már a régi görögök is , no meg a rómaiak. De ez ne tegye elfogadottá: mert sosem volt kötelező, és nem az még ma sem.

Előre szólunk: ha valaki a következő, általánosságban fogalmazott példákban hazai jelenségekre és közszereplő(k)re ismer, az nem kizárólag a véletlen műve!

Ezzel itt is vagyunk már a hazai belpolitikában oly elterjedt karaktergyilkosság kérdésénél, amely gyakran – igen gyakran – rágalmazás formájában ölt testet. Ez gyakori megjelenési formája a tízparancsolat hamis tanúságának. Amilyen távol áll a keresztény eszmei és erkölcsi alapú politizálástól, éppen olyan gyakori. Elvileg egyszerű ellene a védekezés: meg lehet cáfolni. A gyakorlatban viszont az a cinikus számítás irányítja, hogy mire az áldozat lemossa magáról a rágalmat, az széles körben ismert lesz, a cáfolatra viszont később kevesen figyelnek. Főleg ott, ahol valamiféle „irányított sajtó” működik, valamely hatalom szócsöve. Erre adnak példát azok a többéves perek, amelyek végén a hatalom által hamisan megvádolt személyt végül felmentik legfelső szinten nemegyszer bűncselekmény hiányában. Ilyen esetben a rágalom szinte biztosan tönkreteszi a célpontját. Éppen ezért alkalmazzák olyan gyakran. Ha olyan politikai erő használja, amelynek túlhatalma van a propagandában és/vagy egyéb téren, biztos a hatás. Ha a rágalmat technikailag úgy „finomítják”, hogy feltételezésként fogalmazzák meg és kezdik terjeszteni, azzal a rágalmazó felelőssége, a rágalmazás ténye válik megfoghatatlanná: ilyenkor éppen ez a cél.

Másik rágalmazási módszer, hogy meghamisítják valakinek a szavait, mondandóját, majd rajta kérik számon. Erre több lehetőség kínálkozik. A leggyakoribb az, hogy egy hosszabb összefüggő szövegből, valaki beszédéből egy kisebb részt ragadnak ki, amely a szövegkörnyezet nélkül más értelmet nyer, mint ahogyan elhangzott. Példákat bőven ismerünk. Ebben és a hasonló eljárásokban az a különösen alattomos, hogy a megrágalmazott cáfolni vagy perelni sem tud, mert ténylegesen a saját szavait hallja vissza, mégis meghamisított értelemmel. Az ilyen eljárás sem kifejezetten keresztényi.

Különös, de a jog is lehet a rágalmazás és általában a félrevezetés eszköze. Mármint a joggal való visszaélés, amellyel egyes túlhatalmú politikusok szívesen élnek. Természetszerűen főleg a jogot végzettek képesek a jog hamis értelmezésére, az azzal való visszaélésre. Jogállamban ez különösen kézenfekvő. Nem kevesen ezt tartják a politika művészetének: ilyen – joggal visszaélő – csalással kényszerítik ki az akaratukat. Például rágalmazva vádolnak meg egy ellenlábast, sőt a hazugságot jogi eszközökkel rá is bizonyítják. Ez különösen akkor működik, ha a hatalom az igazságszolgáltatást is maga alá gyűri, ami egyébként gyakori törekvése.

A magyar kormányzati médiában többéves gyakorlat, hogy válogatás nélkül összegyűjtik valakiről-valamiről a rá nézve kedvezőtlen híreket, és ezeket terjesztik szakadatlanul. A kedvezőket pedig elhallgatják, kvázi lehazudják. Ha a hír hamisnak bizonyul, azt nem közlik olyan hangsúllyal és terjedelemben, mint a terhelő híresztelést; vagy egyáltalán nem.

Újdonság, hogy a rágalmazó lejáratás egy éve külpolitikai dimenziót is öltött, nem szorítkozik belső ellenfelekre, mint klasszikusan. Éspedig úgy, hogy a szövetségesek és az EU vezetőit vette célba (A. Merkel és mások), illetve az EU-t magát (Brüsszel). Ez akkor is visszás, ha az EU korántsem hibátlan, ellenkezőleg.

Azért ez sem vadonatúj eljárás: a külső ellenfelek megrágalmazása, verbális megfosztása emberi mivoltuktól az ellenségképzés jól bevált eszköze. Kérdés persze, hogy kinek van szüksége ennyi ellenségre.

Ismert politikai hazugság/manipuláció a nem létező (vagy felnagyított, kitalált, koholt) veszélyekkel való riogatás. Ez a kitalált veszély leggyakrabban a hatalmi rivális démonizált személye, aki romba döntené a nemzetet, ha hatalomra jutna, mert hiszen (és itt kezdődik a karaktergyilkos rágalomária, amely gyakran igen hosszú, kezdve azzal, hogy az illető már az óvodában is ). Ma ilyet a menekültválsággal kapcsolatban tapasztalunk folyamatosan, ahol a menekültek szisztematikus lejáratásával kötik egybe. (N. b.: e héten van a menekültek nemzetközi világnapja, amelyről a szentatya is megemlékezett a katolikus egyházfőtől elvárható, méltó módon, az evangélium szellemében. Hogy kik nem emlékeztek meg róla így, azt hosszan lehetne sorolni.) Ennek is az ellenségképzés a célja. Itt a tömeges karaktergyilkosság (karakter-tömeggyilkosság) esete forog fenn, amikor egy-egy egész népet vagy vallást vádolnak meg. Köztük keleti keresztényeket is, ráadásul a kereszténység védelme ürügyén. A nem létező, feltételezett, esetleg mértéktelenül felnagyított külső veszéllyel fenyegetés, amelyet állandóan hallunk, köztudomásúan „egységbe forrasztja a nemzetet”, bármelyiket, a hatalom birtokosának szájíze és érdekei szerint. (Lásd a körmendi esetet. A rémhírterjesztést egyébként a törvény is tiltja.) Az ilyen hazugságra alapuló egység haszonélvezője kizárólag az éppen regnáló hatalom, ez tehát az ő műfaja. Aki nem kér az ilyen „egységből”, azt szintén megrágalmazzák: az a nemzet bomlasztója, ellensége, külső erők ügynöke meg minden hasonló, amint tudjuk.

További lehetőség a népakaratra való hamis hivatkozás. Ezt is ismerjük közelről. Kivitelezésére több lehetőség van. Például egy választást nyert politikus olyan ügyben hivatkozik a választói támogatásra, amelyben egyáltalán nem kért és nyert felhatalmazást, netán szó sem esett róla előzőleg a választási folyamatban (kampányban) vagy közéleti vitákban. Vagy mértéktelenül eltúlozza azt a támogatást, amelyet a választóktól kapott, és visszaél vele. Vagy félrevezetően megfogalmazott kérdésekkel rendez nemzeti konzultációt, népszavazást a saját érdekében. Igen elterjedt módszer ez is: a népakarat meghamisítása a „liberális”, „demokratikus” politizálás sok művelője számára a politikai tevékenység kulcsa, lényege.

Nem közömbös, milyen helyen áll egy valótlanság az elfogadhatósági skálán: vagyis hogy mekkora a hazugság. („Jöjj, hazudj valami elfogadhatót!” – énekelte Karády valamikor.) Mert van olyan hazugság, amely akár igaz is lehetne (de nem az); és olyan is, amely nyilvánvalóan és semmiképpen nem lehet igaz. A valótlanságok szégyentelensége egyaránt utal a rágalmazók erkölcsére és arra, mennyire megvetik a népet, amelynek hazudnak, és amely eltűri mindezt. A valóságnak kiáltóan ellentmondó rágalom és hazugság nemcsak félrevezető, hanem sértő, megalázó is azokra nézve, akik azt hallgatni kénytelenek. Ez elsősorban a saját táborra vonatkozik.

Nagyon kedvezőtlen és veszélyes, ha a félrevezetés és a rágalmazás a politika/közélet (egyik) első számú eszköze lesz hozzá hasonlókkal vegyítve, amilyen a joggal való visszaélés, ami a csalás jogi köntösbe bújtatott, említett formája. Továbbá igen távol áll mindentől, ami keresztény. Egy ország kormányzása és közélete nem alapulhat kizárólag hazugságokra, a valóság folyamatos meghamisítására. Akkor sem, ha kommunikációnak nevezik, és úgynevezett szóvivők adják elő, akiknek egy részét azért fizetik, hogy elmondják, amit a megbízójuk szégyell elmondani. A hazudozás szétveri a közéletet, amely Magyarországon megszűnni látszik.

Ha pedig mindebben egy-egy vezető rossz jelleme, erőszakos akarnoksága, hatalmi mohósága tükröződik vissza, és ez nyomja egy országra a bélyegét, az különösen fenyegető. Azért is, mert az ilyen példa tömeges morális rombolást végez: egy teljes ország erkölcsi mércéjét szállítja le. A várható és látható eredményt aligha kell taglalni. És tudjuk, hogy mindig van még lejjebb. Ha bizonyos fajta politikának a hazudozás a cselekvési módja és a lételeme, azt tudomásul vehetjük és méltányolhatjuk. Egy feltétellel: ne nevezze magát kereszténynek.

A közéleti hazudozás azért sajnálatos és kártékony különösen, mivel a nemzetet, a társadalmat összetartó legfontosabb erőt ássa alá: a közbizalmat. A lakosság annál kevésbé bízik vezetőiben, minél több hazugságot hall tőlük. Pedig a vezetésnek kellene a társadalmat összetartania. A mai gyerek amúgy is reklámhazugságok tengerében fuldokolva nő fel, ami eleve aláássa a külvilággal szembeni bizalmát. Hiszen a felnőttek már kiskorában figyelmeztetik, hogy amit reklámként a rádióban-tévében lát és hall éjjel-nappal, és ami úgy körülveszi, mint a levegő, az így vagy úgy félrevezető, nem igaz. Ha nem figyelmeztetik, akkor majd maga tapasztalja meg. Egy minapi felmérés szerint a magyarok az állandóan szidalmazott EU-ban ma jobban bíznak, mint a saját parlamentjükben és vezetőikben (a közszolgálati rádió híre). Pedig nincs erre nagyon sok okuk: onnan sem tapasztalhatnak sok jót és példamutatót, és nem is nagyon ismerik az EU politikusait. A sajátjai(n)kat viszont annál jobban. Ezért érthető azután, ha nem bíznak bennük.

Ez az, amit meg kell szüntetni. Mert így nem lehet létezni, ez nem mehet így tovább, így nem lehet élni. Meg kell tartani a nyolcadik parancsolatot.

És még valami: az ország nem spórolhatja meg az erkölcsi megújulást, mert a mai morális színvonalon nem létezhet. Ha elmulasztja, belepusztul.