Kire (nem) hallgatnak a bárányok?

A bárányok nem hallgatnak című cikk szerzője (Magyar Nemzet Magazin, 2016. május 28.) az etika, a morál területén jelöli ki a keresztény politizálás helyét. Tehát a keresztény politizálás elsősorban nem az őszintén megélt hitéleten múlik, ezek összeegyeztetése „egyéni élethelyzet és személyiség” kérdése. Ez az, amiben nem értünk igazán egyet. Etikusnak és morálisnak lenni – még ha ez a mi kultúrkörünkben csakugyan a zsidó-keresztény erkölcsiséget jelöli is, pontosabban ennek a felvilágosodáson átszűrt olvasatát – nagyon sokféleképpen lehet, ami szélesre tárja a relativizmus kapuit. A „maga módján” mindenki lehet erkölcsös – a kereszténydemokrata ugyanúgy, mint a liberális, szocialista, sőt a kommunista és a neonáci is! Csak éppen más erkölcsiségben hisznek, és persze előszeretettel megideologizálják, minden lehetséges gazdasági-politikai eszközzel propagálják is a sajátjukat. Meg lehet nézni, hogy manapság gyakran nem is a keresztények lépnek fel nagy erkölcscsőszökként – hiszen a felvilágosodás óta ezzel vádolnak minket! –, hanem éppen azok, akik a zavarosban halászva, régi-új ideológiákkal erősen átszínezett etikai nézetekre hivatkozva remélnek társadalmi támogatást szerezni. Az abortusz „helyes”, mert minden nő maga dönti el, hogy az adott élethelyzetében akar-e, tud-e gyermeket vállalni vagy sem. (Az egyház itt megkérdezné: és a szexuális örömből megfogant emberi élet jogait ki képviseli?) A hagyományos nemi szerepek, a keresztény családfelfogás „helytelen”, mert a nemiség pusztán társadalmi konstrukció, ezt az egyén maga döntse el. (Az egyház itt megjegyezné: a kulturális vonatkozások előtt a nemiségnek természeti gyökerei vannak, s mi inkább az évezredek próbáját kiálló családmodellt védelmezzük a pár évtizedes genderideológia sokszor agresszív gazdasági-politikai térnyerésével szemben.) A globális kapitalizmus „üdvös”, mert a magántulajdon és az egyéni haszonszerzés joga mindenekfölött áll. (Az egyház itt megjegyezné: a maga talentumaival – aminek az eredeti jelentése egy pénzfajta, a „tehetség” már egy elvontabb értelmezés! – mindenki igyekezzen az egész közösség javát szolgálni, mert „egy a test ugyan, de sok tagból áll”.) Nagyon sok példát hozhatnánk még a mai erkölcsi relativizmus tekintetében, ami különben érdekes is lenne, mivel a „keresztény politika” – mint minden politika – a konkrét kérdésekben elfoglalt álláspontunkon dől el – de ez túlzottan megterhelné a cikket.

A lényeg, hogy a magam részéről a „keresztény politikát” nem tudom a konkrét, élő, jelenvaló egyháztól eloldva, aktív hitélet nélkül elképzelni. A „hiszek a magam módján” egyébként maga is a felvilágosodás egyházellenes tendenciájának, a deizmusnak a jelszava. Ezért én a személyes, megélt hitéletet – ami azért alapvetően egyházi közösségek keretében történik – semmiképpen nem tenném az erkölcs után a második helyre (különösen a mai erkölcsi relativizmus viszonyai között). Az egyik az ok, a másik a következmény – és a sorrend nem keverendő össze. Jézus Krisztus nem elvont erkölcsiséget alapított, hanem hús-vér közösséget, amelynek az utódja – minden korábbi és jelenlegi hibájával együtt – a mai egyház is. A kereszténység legfőbb ismérve távolról sem az erkölcsi tökéletesség, hanem a megvigasztaltság lelkülete – megbékélés magammal, másokkal és Istennel. Annak felismerésre, hogy az életem és a világ nem tökéletes, állandó javításra szorul, amihez az én erőm is kell, de végső soron csak Isten révén lehetséges.

Ennek függvényében erősen kétlem, hogy egy magát kereszténynek nevező közszereplő ki tudja állni a politika nyers érdekharcainak viharait valódi, élő egyházi kötődés nélkül – s akkor a primitív ösztönökre ható tömegmédiának való kiszolgáltatottságról („az van, ami látszik”) még nem is beszéltünk. Mindebből persze az is következik, hogy nem lehet „keresztény politikát” csinálni keresztény hátország, például hiteles keresztény médiumok nélkül. S mi kell ehhez? Mindenekelőtt hit, remény, szeretet – a megvigasztalódottság lelkülete –, hogy ez a mi erőfeszítéseinkkel, de Isten terve szerint csakugyan létrejön. Gyakorlati szinten mindenképpen kell hozzá tőke – s akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Vagy mégsem? A Biblia nem tartja ördögi dolognak a pénzt (lásd a már idézett példabeszédet a talentumokról és még számos másikat), csak annak helytelen használatát: azt, ha a pénz kerül az első helyre, a „mammon” az ember elé. Vajon ne lennének hiteles keresztény közösségek vagy akár egyes keresztény lelkületű nagytőkések, akik szívesen áldoznak – az extraprofit reménye nélkül, de talán mérsékelt nyereséggel – erre a célra? Nincsenek olyan újságírók, akik elég bátrak és rátermettek szakmailag is korrekt „keresztény újságírást” művelni: feltárni a tényeket, kinyomozni az okokat, hangot és reményt adni azoknak, akiknek a szava nem éri el a tömegmédia ingerküszöbét?

Én azt hiszem, hogy nagyon is vannak körülöttünk ilyen emberek, csak talán még több bátorságra és összefogásra lenne szükség. Abban is egyetértek a vitaindító cikk írójával, hogy ehhez közös erkölcsiségre van szükség – de ezt az erkölcsiséget az egyház tanításából vezessük le, és ne fordítva, az egyház tanítását próbáljuk valami közelebbről meg nem nevezett erkölcsiséghez idomítani, mert abból nem sülhet ki jó. A kereszténydemokrácia politikai hitvallása különben elég világos, a megfelelő fórumokon bárki utánanézhet: a konzervatívokkal vallja az Isten-család-haza értékhármasát anélkül, hogy vad sovinizmusba vagy akár klerikalizmusba futna ki (ennyiben a kereszténydemokrácia, ahogy az egyház is, valóban nemzetek fölötti, de nem nemzetietlen!). A liberálisokkal vallja a személy méltóságát és lelkiismereti szabadságát anélkül, hogy a lelketlen egoizmust és a pusztító életformák (például drogozás) megideologizálását szolgálná. A kereszténydemokrácia (kivált egyik platformja, a keresztényszocializmus) a baloldallal együtt vallja a szociálpolitika fontosságát, s bírálja a „lelketlen” – embert, közösséget és környezetet egyaránt romboló – piaci mechanizmusokat anélkül, hogy ez valamiféle demagóg egyenlősdit és permanens forradalmat (neheztelést) jelentene. Mindazonáltal „keresztény politikát” keresztény politikusok és gazdasági, illetve szellemi holdudvar nélkül nem lehet csinálni. Ezért azt javaslom, hogy aki keresztényként – megvigasztalódott lelkülettel, az egyház társadalmi tanítását elfogadva – közéleti hivatást érez magában, az ne ragadjon le az örökös skrupulusnál, hogy van-e egyáltalán „keresztény politika” (az egyház válasza erre eléggé világos: lehet, ha csináltok!), hanem lépjen a tettek mezejére, és próbálja ki magát a közéletben. Az evangélium – sok más mellett – az alábbi tanáccsal indít útnak: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”