Na, ők voltak az igazi magyar partizánok!

Filmbe illő a történetük, mégis kevesen tudnak róluk. Ők a „mecseki láthatatlanok”.

– A csapat teljesen önszerveződő volt – mondja Bank Barbara történész, aki maga is pécsi származású, ezért pontosan tisztában van vele, miféle helyzeti előnyt jelentett a helyiek terepismerete a nehezen mozgó orosz harckocsikkal, páncélos járművekkel szemben.

A spontán gyülekezést végül egy profi katona szedte ráncba. Kubicza János lakásán november 5-én késő este kopogtatott két idegen, s arra kérték a volt ludovikás hadnagyot, jöjjön utánuk a hegyre. „Némi gondolkodás után elhatároztam, hogy felmegyek, és tapasztalva az egyenlőtlen erőviszonyokat, igyekezni fogok katonai tanulmányaimat segítségükre hasznosítani. Ezek után felvettem »harci« ruházatomat, hátizsákomba a legszükségesebb holmikat, egy kis élelmet, valamint az elrejtett, Pécs környékét ábrázoló katonai térképeimet és megtakarított vagyonomat – 350-400 Ft – raktam. A forradalom kitöréséig elrejtett pisztollyal a kezemben és zseblámpával elindultam a Mecsekre a Bárány úton” – olvasható Kubicza maga rajzolta képekkel illusztrált visszaemlékezésében.

A többség nem volt ilyen alapos. A hegyen tanyázók közül sokan minden felkészültség nélkül érkeztek, lenge őszi ruházatot viseltek, ami a későbbiekben igencsak megbosszulta magát. Kubicza János – akit a többiekhez hasonlóan megérkezése percétől fedőnéven, Bélának szólítottak – szaktudásával valóban sokat tett hozzá a gerillacsapatok kezdeti sikereihez.

Rozs András történész kutatásai szerint a forradalmi védelmi erők összes fegyverzete 800-1000 puskát és körülbelül 100 sorozatlövő fegyvert tett ki, egyes adatok szerint 900 puska, négy géppuska és egy páncéltörő ágyú állt a forradalmárok rendelkezésére. Ezzel a néhány kézifegyverrel vették fel a harcot a szovjet egységek száz harckocsijával.

Ezekben a napokban, amelyeken a pécsi házak homlokzatára kikerültek a fekete színű lobogók, és az üzemekben maradó munkások makacsul kitartottak a sztrájk mellett, futótűzként terjedt a hír, hogy a forradalmároknak sikerült likvidálniuk magát a szovjet katonai parancsnokot. Hogy mi történt valójában Kornyusinnal, annak titka feltehetően az orosz levéltári anyagok közt pihen, tény azonban, hogy a városparancsnokságot november 8-án Bojcov gárdaezredes vette át, aki egy aznapi falragaszon már szelídebb húrokat pengetett a továbbra is ellenállást folytató lakossággal szemben. Javaslom – áll a hirdetményen, amelyen az újdonsült katonai parancsnok a fekete zászlók levételére, a sztrájk beszüntetésére szólít fel, és ismét megpróbálkozik a fegyverletételre irányuló nyomásgyakorlással. Ehhez hasonló kiáltványok még jó néhány helyen tűnnek fel a pécsi utcákon, de a munkások ellenállnak, a lakosság pedig igyekszik munícióval támogatni a Mecsekben harcolókat, akik közül néhányan éjjelente le-leszivárognak a városba.

A szabadságharcosok, akikre már jóval a forradalmi események után ragasztották rá a „mecseki láthatatlanok” elnevezést, magukat Mecseki Szabadságharcos Csoportnak nevezték. Túlélési technikájuk záloga volt, hogy főhadiszállásukat folyamatosan változtatva a hegység olyan zugaiban húzódjanak meg, ahová a gépesített szovjet erők nem tudnak behatolni, ellenük támadást indítani.

A „mecseki láthatatlanok” közül sokan estek el a harcokban. A sebesülteket nagy titokban, lefüggönyözött ablakok mögött, gyertyafénynél műtötték a pécsi orvosok. Bár a szabadságharcosok az első napokban közös esküvel fogadták meg, hogy a végsőkig összetartanak, az egyre reménytelenebbé váló harc, a betegségek és a hidegre forduló időjárás sokakat eltántorított a további ellenállástól. A városba visszatérő, láthatóvá váló „láthatatlanok” pedig egyre növekvő kockázatot jelentettek hegyen maradó társaikra nézve.

Egyes feltételezések szerint árulás vezetett a harc feladásához, mások úgy vélik, megérett a helyzet a küzdelem beszüntetésére. Tény, hogy november 16-ra nyilvánvalóvá vált: nem jön az addig remélt nyugati segítség.

– Több „láthatatlant” a szovjet katonák tartóztattak le és adtak át a magyar hatóságoknak. A többi mecseki felkutatását és letartóztatását pedig a magyar rendőrség nyomozói hajtották végre 1956 végén és 1957 elején – tudjuk meg Bank Barbarától, aki részletesen ismeri az 1957 januárjában, februárjában megkezdődött eljárások anyagát. – Nagy József és társai pere 1957. február 6-án zajlott, Petrus Józsefet pedig a Márciusban Újra Kezdjük! mozgalom pécsi szervezőjeként fogták el, legalábbis ez volt az egyik vádpont ellene. Példát kívántak statuálni vele, amikor tizennegyedmagával perbe fogták. Petrust 1957. június 25-én halálra ítélték, és 1958. március 5-én ki is végezték.

A „mecseki láthatatlanok” története a „kemény mag” története. Azoké a férfiaké és nőké, akik önmagukat nem kímélve vállalták véd- és dacszövetségben az életveszélyes ellenállást. Azoké, akik hittek abban, hogy a Nyugat nem hagyja cserben Magyarországot, és azoké – legyenek bányászok, orvosok, munkások, egyetemisták vagy művészek –, akiket egységbe olvasztott a szovjet erővel való szembenállás. Ha akcióikkal nem is értek el döntő sikereket, legalább meg merték kísérelni. Közülük került ki Papp Endre, aki Svájcban is folytatta a harcot, és 1958-ban másodmagával túszul ejtette a berni nagykövetet, hogy kikényszerítse belőle az ÁVH által beszervezett emigránsok névsorát. Erről az akcióról rendezett játékfilmet két éve A berni követ címmel Szász Attila. A „mecseki láthatatlanokról” az idei évforduló alkalmából képregény készült Sarlós Endre és Pozsgai Zsolt közreműködésével, ám a hegyen folytatott gerillaharc részleteit többnyire ma is csak Baranyában ismerik. Pedig ez a történet is filmbe illő, legalábbis méltóbb helyet követel a nemzeti emlékezetben.