A szovjet katonai parancsnok, bizonyos Kornyusin őrnagy elégedetten szemlélte a fegyvereiket átadó fiatalokat. Joggal gondolhatta, hogy feladatának javát ezzel elvégezte. Nem sejtette, hogy a helyismeret hiánya fájdalmas veszteségeket okoz még hadseregének, s e hiányosság következményeként rövid pécsi karrierje – s egyúttal az élete – néhány nap múlva véget ér. De ne ugorjunk előre.
Pécsre a hatvan évvel ezelőtti november negyedikére virradó hajnalon gördültek be a szovjet tankok. Reggel öt órára körülzárták az orvosi egyetem kollégiumát. A két egyetemi zászlóalj egyike, mely itt állomásozott, arra ébredt, hogy köpcös orosz katonák dübörögnek végig a folyosókon. Az orvostanhallgatók reggel kilenc órakor letették a fegyvert a megszállók előtt.
A 48-as tér, ahol a gyászos esemény végbement, Pécs stratégiai fontosságú központja volt: az egyetem épülete és a kollégium mellett itt volt az ÁVH székhelye is. Ezen a napon még Kornyusin őrnagy diktálja a tempót. Ő jegyzi ugyanis a város lakóit megfélemlítő falragaszokat, amelyek kíméletlen keménységgel utasítanak: „Megparancsolom! A lakosság november 5-én 19 óráig a fegyvert adja le a katonai parancsnokságnak (ÁVH-épület). Ha szovjet katonára s általában az állam polgáraira lőnek, a tüzet a szovjet fegyveres erők valamennyi fegyvernemmel viszonozzák.”
Míg Kornyusin és emberei a fegyverletételhez asszisztáltak a 48-as téren, a város nyugati felén a másik, pedagógus-joghallgató egyetemi zászlóalj felmarkolta a fegyvereit, és minden lőszerével a Mecseknek vette az irányt. Velük egy időben polgárok, pécsi, komlói munkások, a mecseki falvak nemzetőrei, fiatal nők és férfiak százai vágtak neki a hegyre vezető erdei utaknak, együtt a bányászzászlóaljak tagjaival és a nagyatádi ezred forradalomhoz hű katonáival.
Hogy hányan vettek részt a mecseki harcokban, arról a mai napig ellentmondásosak az információk. Vannak, akik ezer és kétezer fő közé teszik a számukat, mindenesetre az első napokban a legóvatosabb becslések szerint is legalább ezer ember nyüzsgött fönt a hegyen.