Robert Evans: Az önálló Közép-Európának nincs esélye

Hogyan néz ki Nagy-Britanniából Magyarország és Közép-Európa történelme? Robert Evans-interjú.

Pethő Tibor
2016. 12. 04. 10:22
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ritka, hogy a térséggel foglalkozó angolszász történész ennyire otthonosan mozogjon Közép-Európában. Mi vonzotta felénk?
– Eredetileg nyelvész voltam, rajongtam a nyelvekért, előbb a németért, aztán a szláv nyelvekért. Magyarországhoz pedig utóbb családi szálakkal is elkezdtem kötődni. Szerencsés, ritka helyzet, hiszen a térséggel foglalkozó történészek nagy része nem tud magyarul. A magyarság iránti érdeklődés is erősen megcsappant az utóbbi időben.

Korábban ez másképp volt? Hogyan tekintettek ránk Nagy-Britanniából?
– Messze vagyunk egymástól, a Kárpát-medence pedig ritkán volt igazán érdekes az Egyesült Királyság számára politikai szempontból, noha a szimpátia bizonyos, legtöbbször arisztokrata körökben folyamatosan élt az elmúlt nagyjából másfél évszázadban. Ám az 1848–49-es forradalom és szabadságharc például nagyrészt hidegen hagyta a brit közvéleményt. Jeszenszky Géza a brit–magyar kapcsolatokról szóló tanulmányában idézi a kor jellegzetes megnyilvánulását, ami sok mindent elárul. Eszerint egy független Magyarország gondolata nagyjából akkora lelkesedést váltott ki nálunk, „mint Pesten vagy Debrecenben egy független Walesé”. A brit politika főként az orosz befolyás megfékezése, az európai egyensúly fenntartása érdekében az egységes Habsburg Birodalom létét támogatta. Ugyanakkor a szabadságharcot követő hatalmas megtorlás, Kossuth látogatása nagy szimpátiát váltott ki.

 – Ami aztán a XX. század elejére elolvadt, többek között Seton-Watsonnak – a híres Scotus Viatornak – a magyarországi nemzetiségi elnyomást ostorozó írásai miatt.
– Szerintem Seton-Watson írásainak hatását eltúlozzák. A brit politika még az első világháború alatt, mondhatni az utolsó pillanatig a Monarchia fenntartásában gondolkodott, de a közvélemény is e mellett állt. Másként alakult volna a helyzet, ha Károlynak, a Ferenc Józsefet követő fiatal uralkodónak sikerült volna különbékét kötnie. Akkor nem terjed el az a vélekedés, hogy a dualista állam a Német Császárság csatlósává vált. Az is érthető, hogy a békeszerződés után a kis állammá vált, súlyát vesztett Magyarországra már jóval kevésbé figyeltek Londonban, azzal együtt, hogy főleg konzervatív körökben nem zárták ki a méltányos területi revízió lehetőségét. A második világháború megint csak az ellentétes táborba sodorta Magyarországot. A szimpátia feléledésére az ötvenhatos forradalomig várni kellett. Talán furcsán hat, de a forradalom nyomán születő engedékenyebb, a Nyugat felé nyitó politika is érdeklődést keltett, Kádárnak jó sajtója volt a hetvenes évek közepétől. A rendszerváltozást viszont elsősorban a brit átlagember szemében, de a politikusok esetében is elhomályosította a sokkal nagyobb horderejű német egység ügye.

Milyen a jelenlegi helyzet ezen a téren?
– A brit közvélemény a globális felfogás megerősödésével egyre kevésbé figyel a térségre, a politika pedig leginkább az Európai Unióhoz igazodva fogalmazza meg véleményét. Igazából a brit politikát sem Magyarország, sem a térség nem foglalkoztatja különösebben.

Távolról ránk tekintve nyilván a történelmünk is más, mint amilyennek mi látjuk. Mennyire igaz ez, ha a külföldi, de a magyar viszonyokat jól ismerő szakember szemével nézzük a magyar múltat?
– Elsősorban a Habsburg Birodalom kutatója vagyok, erről tudok tehát beszélni. Biztos, hogy Magyarország történetét a XVI. századtól kezdve ebben a keretben kell vizsgálni, sokkal inkább, mint az a magyar közfelfogásban általános. Talán furcsa dolgot mondok, de én például jelentős uralkodónak tartom I. Lipótot (1657–1705), nemcsak a törökök kiűzésében játszott szerepe miatt, hanem mert centralizációs kísérlete megnövelhette volna a birodalom élettartamát. Súlyos hibája volt, hogy nem egyezett ki a magyar vezető réteggel. A szükséges kompromisszum azonban 1711-ben, a Rákóczi-féle küzdelmeket lezáró szatmári békével megszületett, amit tulajdonképpen nyugodtan tekinthetünk az 1867-es kiegyezés ősváltozatának. Ami utána következett, III. Károly (1711–1740) és Mária Terézia (1740–1780) nyugodt építkezése, a dualista korszakkal állítható párhuzamba. Persze sohasem feledkezhetünk meg róla, hogy az uralkodónak mindig az összbirodalom érdekeit kellett néznie. Érdemes összevetni a magyarok és a csehek helyzetét. Nem csak mert formálisan rengeteg a közös uralkodó a XIV. század óta, sokkal inkább a birodalomban meglévő egészen más szerepük miatt. A cseh államiságot ugyan a XVII. század elején gyakorlatilag eltörölték, a cseh arisztokrácia mint a birodalmi döntéshozó testületek állandó résztvevője mégis sokkal jelentősebb befolyással rendelkezett a császári udvarban, mint a magyarok, akiknek saját parlamentjük, kormányzati szerveik voltak.

Mostani budapesti előadásában vetette fel, milyen hatást gyakorolt volna térségünkre és benne Magyarországra, ha a XVIII–XIX. században nem a németeknél, hanem a közép-európai szlávoknál következik be a nyelvi-nemzeti egységesülés. Miért merült fel a kérdés?
– Elgondolkodtató, hogy a forradalomig a franciák több mint fele nem beszélte a hivatalos nyelvet, az Egyesült Királyságban pedig 1800-ban a lakosság még majdnem fele kelta, nem pedig angol nemzetiségű volt. Elviekben tehát ugyanolyan esély kínálkozott a szlávok egységesülésére, ráadásul akkoriban sokan úgy is vélték, a szláv egyetlenegy nyelv, tucatnyi nyelvjárással. Érdemes elképzelni, mennyire más lenne a mai helyzet például a Kárpát-medencében, ha annak idején a német nyelvterület többféle dialektusra szakad szét, a szlávokkal pedig az ellenkezője történik. Néha eljátszom a gondolattal, mert nem kizárt: ha ebben az időszakban, netán cseh közreműködéssel, valamiféle szláv dominanciájú birodalom születik, könnyen lehet, hogy idővel a Habsburg-dinasztia nélkül is életképes lett volna. Ilyen állam ugyan nem jött létre, ám a csehek fontos szerepet vállaltak később is, többek között Mária Terézia, majd II. József központosító törekvéseiben. Részben ennek a központosításnak az eredménye, hogy a szlávok egységesülése meghiúsult. A soknyelvű Habsburg-dinasztia igyekezett ugyanis mindenütt hivatalossá, de legalább az általános érintkezés nyelvévé tenni a németet.

A Mária Teréziát követő II. József helyét viszont mindmáig nem találjuk a magyar történelemben
– Pedig II. József alatt kapta meg az utolsó esélyt a birodalom, hogy hosszú távú túlélője, egyben tevőleges alakítója legyen a történelmi folyamatoknak. II. József szerepe jelentős volt, kár, hogy reformjai nem sikerültek. A lassú hanyatlást, a szétesést sajnos az 1867-es kiegyezés is csupán késleltetni tudta.

Nem hozhatott volna megoldást a trializmus, a szláv népekkel való kiegyezés?
– Ennek nem volt igazán realitása, a hatvanhetes kiegyezéskor a magyar politika akadályozta meg. Tisztán látták ugyanis, hogy idővel a birodalomban jelentősen megerősödne a szláv befolyás, ami Magyarország területi épségét veszélyeztetné. Ferenc Ferdinánd trónörökös tervezett trialista reformjának a XX. század elején pedig a Német Császárságra csodálattal tekintő, megerősödő, az akkori Ausztriában relatív többséget alkotó szlávok dominanciájától tartó, német tudatú osztrákság állta volna útját. A trializmus tehát leginkább a bomlást gyorsította volna fel. Károly császár föderalizációs rendelkezése egy első világháborús különbéke esetén talán biztosíthatta volna a Monarchia valamiféle túlélését, de 1918 októberében az uralkodó már elkésett ezzel. Kérdéses, hogy egy megcsonkított Ausztria–Magyarország életképes lett volna-e az első világháborút követően. A fennmaradást hosszú távon feltehetően az sem segítette volna elő, ha a központi hatalmak megnyerik a háborút, amire 1918-ig, az amerikaiak megérkezéséig volt esély. A német hegemóniájú közép- és kelet-európai „új rend” 1918-ban már kezdett is konkrét alakot ölteni a mesterségesen létrehozott Lengyel és Finn Királysággal, a Baltikum Németországtól függő államaival és a csatlós ukrán monarchiával. Kérdés, milyen helye lett volna ebben a konstellációban a háború gyengítette Monarchiának. Feltehetően csak a korábbi problémák éledtek volna újjá a győzelmi eufória elmúltával.

A Monarchia iránti nosztalgia nálunk rendre fellángol. Érdemes-e akár a visegrádi együttműködésből kiinduló szorosabb együttműködésben gondolkodnunk?
– Közép-Európának mint önálló entitásnak a jelenlegi körülmények között nincs igazán esélye. Legfeljebb ha az Európai Unió megroppan. Rendkívüli helyzetben sok múlna Lengyelországon, amely mégiscsak a térség erős középhatalma. A lengyeleknél a nyolcvanas–kilencvenes évek óta fontos paradigmaváltás figyelhető meg: ma már jóval kevésbé elutasítók Csehországgal vagy akár Ausztriával szemben. Arról viszont nem szabad megfeledkezni, hogy a sorozatos EU-bővítések óta, vagyis az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben az osztrák sajtóból és valószínűleg az osztrák közgondolkodásból is szinte egészen eltűnt a „Közép-Európa” fogalom. Nem elképzelhetetlen, hogy vészhelyzetben ezek az országok egyenként és még jobban fognak kötődni Németországhoz.

Nagy-Britannia jelenleg nehéz hónapokat él át. Hasonlítható-e helyzete az egykori Monarchiáéhoz?
– Csak erős megszorításokkal. A dinasztiához való viszony nálunk például egészen más, mint Ausztria-Magyarországon volt egykor. Nem az uralkodó család a legfőbb összetartó erő. Régebben egy átlag angliai polgár elsősorban britnek vallotta magát, s hasonló volt a helyzet Skóciában is, őket északi britekként emlegették. Mára a brit tudat megkopott, még Angliában is az „angolság” került inkább előtérbe. Nagyon sok kérdés merül fel ennek nyomán: kiszakad-e Skócia? Mi lesz Észak-Írországgal, közelednek-e az EU-tag Írországhoz? Vagy elhúzható-e a brexit folyamata úgy, hogy végül mégis más döntés szülessen? Egyik sem zárható ki jelenleg.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.