– Ritka, hogy a térséggel foglalkozó angolszász történész ennyire otthonosan mozogjon Közép-Európában. Mi vonzotta felénk?
– Eredetileg nyelvész voltam, rajongtam a nyelvekért, előbb a németért, aztán a szláv nyelvekért. Magyarországhoz pedig utóbb családi szálakkal is elkezdtem kötődni. Szerencsés, ritka helyzet, hiszen a térséggel foglalkozó történészek nagy része nem tud magyarul. A magyarság iránti érdeklődés is erősen megcsappant az utóbbi időben.
– Korábban ez másképp volt? Hogyan tekintettek ránk Nagy-Britanniából?
– Messze vagyunk egymástól, a Kárpát-medence pedig ritkán volt igazán érdekes az Egyesült Királyság számára politikai szempontból, noha a szimpátia bizonyos, legtöbbször arisztokrata körökben folyamatosan élt az elmúlt nagyjából másfél évszázadban. Ám az 1848–49-es forradalom és szabadságharc például nagyrészt hidegen hagyta a brit közvéleményt. Jeszenszky Géza a brit–magyar kapcsolatokról szóló tanulmányában idézi a kor jellegzetes megnyilvánulását, ami sok mindent elárul. Eszerint egy független Magyarország gondolata nagyjából akkora lelkesedést váltott ki nálunk, „mint Pesten vagy Debrecenben egy független Walesé”. A brit politika főként az orosz befolyás megfékezése, az európai egyensúly fenntartása érdekében az egységes Habsburg Birodalom létét támogatta. Ugyanakkor a szabadságharcot követő hatalmas megtorlás, Kossuth látogatása nagy szimpátiát váltott ki.
– Ami aztán a XX. század elejére elolvadt, többek között Seton-Watsonnak – a híres Scotus Viatornak – a magyarországi nemzetiségi elnyomást ostorozó írásai miatt.
– Szerintem Seton-Watson írásainak hatását eltúlozzák. A brit politika még az első világháború alatt, mondhatni az utolsó pillanatig a Monarchia fenntartásában gondolkodott, de a közvélemény is e mellett állt. Másként alakult volna a helyzet, ha Károlynak, a Ferenc Józsefet követő fiatal uralkodónak sikerült volna különbékét kötnie. Akkor nem terjed el az a vélekedés, hogy a dualista állam a Német Császárság csatlósává vált. Az is érthető, hogy a békeszerződés után a kis állammá vált, súlyát vesztett Magyarországra már jóval kevésbé figyeltek Londonban, azzal együtt, hogy főleg konzervatív körökben nem zárták ki a méltányos területi revízió lehetőségét. A második világháború megint csak az ellentétes táborba sodorta Magyarországot. A szimpátia feléledésére az ötvenhatos forradalomig várni kellett. Talán furcsán hat, de a forradalom nyomán születő engedékenyebb, a Nyugat felé nyitó politika is érdeklődést keltett, Kádárnak jó sajtója volt a hetvenes évek közepétől. A rendszerváltozást viszont elsősorban a brit átlagember szemében, de a politikusok esetében is elhomályosította a sokkal nagyobb horderejű német egység ügye.