Az elmúlt nyolc év

Gazdasági téren is sokat várt a világ Obamától. De a szép szólamok ellenére a társadalmi különbségek nem csökkentek. Pogátsa Zoltán írása.

Az Obama-korszak – jogosan vagy érdemtelenül, de – minden bizonnyal sikerként fog bevonulni az amerikai gazdaságtörténetbe. Nemcsak hogy különösebb botrány nélkül végigvitte az elnök a két ciklust, de a megelőző válságos évekhez képest még az is elmondható, hogy az Egyesült Államok látszólag kilábalt a krízisből. A munkanélküliségi ráta megfeleződött és elfogadható szintre süllyedt, bár a felnőtt lakosságon belül a gazdaságilag aktívak aránya továbbra is több százalékponttal alatta van a válság előtti szintnek. A gazdaság gyakorlatilag évről évre tisztes növekedést produkált, amivel az Egyesült Államok jelentősen meghaladta például a folyamatos megszorításokat erőltető eurózóna teljesítményét.

Nézzünk azonban a számok mögé! A szövetségi minimálbér jelenleg 7,25 dollár óránként. Ha lépést tartott volna az átlagbérekkel, akkor ma már 11,35 dollárnak kellene lennie. Ha viszont a termelékenységgel (az egy munkaóra alatt egy átlagos amerikai munkás által megtermelt értékkel) tartott volna lépést, akkor pedig már egyenesen 18,85 dollárnak kellene lennie. Mindebből következik, hogy a jövedelmi igazságtalanságok jelentősen nőttek Obama elnöksége alatt.

Az elmúlt nyolc évben tovább nyílt az olló a termelékenység és a bérek között, ami már hosszú távú trend az amerikai gazdaságban. A hetvenes évek elejéhez képest a termelékenység 241 százalékkal, míg az átlagos órabér csupán 112 százalékkal nőtt! A medián bérnek a jelenlegi 17,11 helyett 26,47 dollárnak kellene lennie, ha a bérek lépést tartottak volna a termelékenységgel. A retorikailag feminista Demokrata Párt két ciklusa, Obama elnöksége alatt a nemek közötti bérkülönbségek nem csökkentek. A nők medián bérének, ha lépést tartott volna a termelékenységgel, 69 százalékkal kellene magasabbnak lennie.

Szintén megdöbbentő adat, de az első afroamerikai elnök alatt a fekete férfiak bére is csökkent. Igaz, hogy a fehér férfiaké is, ám a fekete férfiak nem zárkóztak fel a bérhátrányból. Még rosszabb a helyzet a nők körében. Míg a fehér hölgyek bére gyakorlatilag szinten maradt, addig a feketéké minden más csoportnál nagyobb mértékben süllyedt.

A válságot közvetlenül megelőzően az amerikai vállalatvezetők jövedelme az átlagmunkásokénak a 345-szöröse volt. Ez az összeomlás hatására Obama elnöki periódusának kezdetén a még mindig megdöbbentő 196-szorosra zsugorodott, majd ismét nőni kezdett, egészen a 302-szeres értékig.

Folytatódott az amerikai szakszervezetek leépülése is. Számítások szerint ha ma is olyan arányú lenne a szakszervezeti tagság, mint 1980-ban, akkor az erősebb érdekérvényesítés miatt a férfiak hetente 13,8 dollárral, a nők pedig 52,39 dollárral kereshetnének többet.

Obama alatt szintén folytatódott a nyugdíjak egyenlőtlenségének fokozódása. Míg a medián (a legszegényebb és leggazdagabb között félúton álló) nyugdíjas megtakarításai 11 ezer dollárról ötezer dollárra csökkentek a két elnöki ciklus alatt, addig a majdnem leggazdagabb (100-ból a 90-ek) nyugdíjasok immáron 258 ezer dollár helyett 274 ezerrel indulhatnak neki nyugdíjas éveiknek.

Folytatódott a feldolgozóipari munkahelyek csökkenése. Ez a trend a kilencvenes években indult meg, amikor az Egyesült Államok egyre nagyobb mértékű kereskedelmi deficitet halmozott fel Kínával szemben. Ez a deficit Obama alatt tovább romlott, és ezzel együtt a hazai feldolgozóipari munkahelyek száma is csökkent.

Mindezek fényében talán nem annyira meglepő, hogy az Obamához közel álló és az általa az előválasztási kampányban demokrata riválisával, Bernie Sandersszel szemben megtámogatott Hillary Clintonra nem voltak elegen hajlandók szavazni ahhoz, hogy a republikánus Donald Trumpot legyőzhesse. Ráadásul Clinton még Obamához képest is jobbra, még inkább a gazdagok pártján áll. Trump persze demagóg kampányretorikája ellenére természetesen maga az amerikai elit, maga az establishment. Tényleges kormányzása sokkal neoliberálisabb lesz, mint Obamáé, illetve mint Hillary Clintoné lett volna. Látszik ez már kormánya összetételén is: sikerült minden idők leggazdagabb kormányzatát összeállítania, telepakolva nagyvállalati külön érdekekkel. (Mint erről Maráczi Tamás is értekezik – a szerk.)

Milyen gazdaságpolitika vezetett ehhez a felemás helyzethez?

Összességében az Obama-kormányzat nem hajtott végre anticiklikus keresletélénkítést a költségvetési oldalon. 2016-ban a szövetségi, állami és helyi költségvetések egy főre jutó összkiadásai még mindig nem érték el a válság időszakának szintjét. Ezzel szemben minden korábbi válságperiódusban az Egyesült Államok egy főre jutó kiadásai jelentősen emelkedtek, hogy ellensúlyozzák a magángazdaság keresletkiesését.

Szintén nem valósult meg Obama 2008-as legnagyobb kampányígérete: az elnök nem reformálta meg úgy az amerikai pénzügyi rendszert, hogy a nagybankok immáron ne jelentsenek akkora rendszerkockázatot, hogy ne kelljen újabb válság esetén ismét az adófizetőknek megmenteniük őket. Sőt ma a pénzügyi szektor még koncentráltabb, és még nagyobb részét kontrollálja az amerikai gazdaságnak.

Nem valósult meg Obama másik meghatározó kampányígérete sem: nem tette rendbe a politikaikampány-finanszírozási rendszert sem. A nagyvállalati szektor továbbra is kontrollálja a politikusokat a csillagászati összegű kampánykiadásaik finanszírozásával. Ezek a politikusok közel annyi időt töltenek el két választás között fundraisinggel, azaz kampánytámogatások gyűjtésével, mint amennyi időt a tényleges törvényhozási munkára fordítanak. Obama úgy gondolta, hogy fő hagyatéka majd az Obamacare-ként elhíresült egészségbiztosítási reform lesz. Azonban már ennek elfogadásakor is látható volt, hogy ez nem lehet maradandó alkotás, hiszen a republikánusok már akkor megfogadták, hogy az első adandó alkalommal megszüntetik azt. Erre már most, a 2016-os választások nyomán is lehetőségük adódott, és neki is fogtak. Világosan látszik, hogy ameddig nem történik meg a politikaikampány-finanszírozás reformja, a nagyvállalati szektor érdekeinek leválasztása a politikai döntéshozatalról, addig semmilyen érdemi szociális reformot nem lesz képes tartósan megvalósítani a Demokrata Párt. Hiába volt gyakorlatilag minden demokrata kormányzat kevésbé hátrányos az amerikai átlag- és szegényebb szavazónak, mint a republikánus időszakok, tanulmányok mutatják be, hogy a Republikánus Párt a nagyvállalati szektor anyagi támogatására támaszkodva hogyan képes magának annyi politikai reklámot és médiajelenlétet vásárolni, hogy időről időre választást nyerjen. Ilyenkor pedig mindenfajta szociális reformot képes visszafordítani. Bernie Sanders vermonti szenátornak teljességgel igaza van: ameddig a politika és a pénz nexusa meg nem szűnik, addig nincs esély a fenntartható, igazságos társadalomra.

Bár az Obama-kormányzat konkrét anticiklikus keresletélénkítést nem csinált, voltak kezdetben ilyen típusú programjai. Mindez nem vált a gazdaságfilozófia meghatározó elemévé. Ennek ellenére, főleg az adókedvezmények miatt, a költségvetési hiány folyamatos volt, aminek következtében az államadósság felhalmozódása folytatódott. Abszolút értékben gyakorlatilag megduplázódott az államadósság mértéké, és még a GDP-hez mérten is majdnem ilyen mértékű emelkedés történt. A második világháború óta soha nem volt ilyen magas az amerikai államadósság mértéke. A háború után ugyan sikerült azt fokozatosan ledolgozni, akkoriban azonban még folyamatos kereskedelmi többletei voltak az amerikai gazdaságnak. A nyolcvanas évektől azonban folyamatos az adósságállomány növekedése, ami nélkül gyakorlatilag nem lett volna növekedés az amerikai gazdaságban.

Emellett az elmúlt két ciklusban a jegybank szerepét betöltő Fed is beindította a rakétákat. Sőt elsősorban innen, a monetáris politika oldaláról származik a válság meghaladásához szükséges keresleti ösztönzés. A Fed először klasszikus jegybanki szerepkört betöltve csak a bankok rendelkezésére álló pénzmennyiséget növelte. Ezt túllépve aztán rendszerkockázatot jelentő, fizetésképtelen nagybankokat is elkezdett kimenteni (olyan bankok, amelyek elveszítik a betétesek védelmére szolgáló tőkéjüket – a szerk.). Később a mennyiségi könnyítésnek (QE: quantitative easing) elnevezett programja keretében saját maga által nyomtatott olcsó pénzzel látta el a kereskedelmi bankokat. Megtehette ezt, mert az infláció alacsony volt, így a pénznyomtatás nem nyomta fel túlságosan gyorsan az árakat. A kereskedelmi bankok azonban a válság nyomán éppen kitettségük csökkentésén munkálkodtak, azaz nem hitelezték tovább megfelelő mértékben a Fed forrásait a vállalatoknak. Ekkor a Fed olyan lépést tett, amellyel már gyakorlatilag a költségvetési politika területére merészkedett, vagy legalábbis elmosta a határvonalat a két szféra között. Elkezdett továbbra is pénznyomtatásból közvetlenül vállalati kötvényeket vásárolni. Az ilyen típusú keresletélénkítés ugyan nem tartozik a monetáris politika klasszikus feladatai közé, ám hatékonyabbnak bizonyult (magasabb volt a multiplikátorhatása), mint a kereskedelmi bankokon keresztüli hitelezés. Amíg nem szökik fel az infláció, addig ez a politika folytatható. Hátulütője a dolognak, hogy az állam természetesen nem szeretne hosszabb távon tulajdonos maradni magáncégekben, azaz előbb-utóbb meg kell szabadulnia a kötvényektől. Ezek piacra öntése azonban lefelé fogja nyomni a vállalatok értékét Manapság odáig jutottak az amerikai monetáris viták, hogy már a kereskedelmi bankok finanszírozását és a direkt kötvényvásárlást is túlhaladva úgynevezett helikopterpénzről gondolkodnak. Ez a Milton Friedman által bedobott kép azt jelenti, hogy az állam ingyen dob le pénzt helikopterről az embereknek (természetesen csak képletesen, a valóságban átutal), ezzel az életszínvonal oldaláról emelve a keresletet. Az empirikus kutatások szerint ugyanis ennek a megoldásnak lenne a legnagyobb öngerjesztő – szakmai kifejezéssel élve multiplikátor – hatása a gazdaságra. Természetesen a gazdaságirányítás ezen a ponton is igen jelentős nagyvállalatilobbi-ellenállással találja magát szemben. Ők továbbra is abban érdekeltek, hogy rajtuk keresztül történjen a keresletélénkítés.

Elmondható tehát, hogy az elmúlt időszak felemás gazdasági sikereiben sokkal inkább a Fed játszott szerepet, mint az Obama-kormányzat.