Hogyan került Lengyelország „trónjára” Jézus?

Nemrég Lengyelország királya lett Jézus, az államfő jelenlétében. Legalábbis egyesek szerint.

Ha az ember riportútra indul, képzeletbeli újságírói utazókészletébe már előre bekészít ezt-azt. Juthat ott hely az őszinte, elfogulatlan érdeklődésnek éppúgy, mint a vitriolnak, a pár cseppnyi, mégis maró hatású szarkazmusnak ugyanúgy, ahogy a parttalan humorizálási kedvnek is. De vajon lehet-e, érdemes-e utólag ironizálni például azon a jeleneten, ahogy a közösen elfogyasztott házias ebéd után egy idős hölgy gumipapucsban állva egy meglehetősen giccses, Krisztust ábrázoló festmény előtt misztikus jóslatból olvas fel az utazónak: menthetetlenül a pusztulás áradata nyeli el azokat a nemzeteket, amelyeket nem ajánlanak fel Jézusnak? És vajon részéről bujkál-e rejtett irónia, amikor felvetésünkre, mely szerint országunk már fel lett ajánlva Szűz Máriának, így esetleg védelmet élvezhetünk, azt válaszolja, hogy azért Jézus mégiscsak magasabb rangot képvisel?

A kérdés nem pusztán retorikai. Mert lehet ugyan, hogy a lengyel társadalomban számosan akadtak, akik nem tulajdonítottak jelentőséget a novemberben történt eseménynek, netán még viccet is csináltak belőle, azért a politikai és egyházi elit egy része nagyon is komolyan vette, és hogy ez megtörténhetett, nagyon is sok mindenről árulkodik, amit érdemes komolyan venni.

„Lengyelországnak van királya. Az államelnököt továbbra is Andrzej Dudának hívják.” Na, ez már tiszta képlet. A Polytika című hetilap cikkének felütése nem a parttalan kétely hangján szólal meg az intronizáció kapcsán. A lap helyenként meglehetősen ironikus helyszíni tudósítása ezzel együtt alapos összefoglalást ad arról, mi is történt november 19-én Krakkóban, ahol esőben és hidegben hívők tízezrei (egyes későbbi becslések száz-, sőt százötvenezres számról is szóltak) gyűltek össze olyan cél érdekében, amelynek pontos meghatározása az értelmezések sokaságát szülte, és várhatóan kínál még gondolkodnivalót.

Az esemény a Krakkóhoz tartozó Łagiewniki templománál zajlott. Nem véletlen a helyszínválasztás: a makoveczi, merész templomálmokhoz szokott magyar szem számára is különös, dölyfösen az égbe meredő templomot ugyanis tágas tér veszi körül, és maga a hipermodern épület is igencsak impozáns, szinte kínálja magát ahhoz, hogy ott emeljék Lengyelország (lelki) trónjára Jézust. A tömeg azzal a céllal érkezett ide az említett napon, hogy együtt örüljön annak, hogy ha Rozalia Celakówna legfontosabb, 1937-es jóslatának megfelelően Lengyelország királyaként és uraként ismeri el Krisztust, az ország sérthetetlen és érinthetetlen marad. Egyetlen feltételnek kell még ehhez teljesülnie: az elismerésnek hivatalosnak kell lennie, valamint az egész országra kiterjedő ünnepségek tartása és a lengyel kormány jelenléte is szükséges a jóslat beteljesüléséhez. Hogy utóbbi kitétel megvalósult-e, arról lehetne vitatkozni, és folytak is viták, mindenesetre édesanyjával együtt Andrzej Duda államelnök is jelen volt aznap Krakkóban az ünnepélyes szertartáson, s egy régi, értékes imakönyvet is hozott ajándékba. Megjelent a miniszterelnök, Beata Szydło és az igazságügyi, valamint a környezetvédelmi miniszter is. A Polytika beszámolója szerint javarészt idős hívek érkeztek, többségük hétköznapi ruhában, de feltűntek lovagi viseletet vagy éppen a késő középkori lengyel nemesi hagyomány, a szarmatizmus öltözetét magukra öltő ünneplők is.

De ki is volt Rozalia Celakówna, a nevezetes látomások közvetítője? Krakkótól délre, egy Jachówka nevű hegyvidéki faluban született 1901. szeptember 19-én, mélyen vallásos családban. Az első misztikus élmény elsőáldozása során érte, amikor a szívében hang szólalt meg, mely a szeretetéről biztosította. Szerzetesnek készült, de gyenge fizikuma nem tette rá alkalmassá. 1925-ben kezdett kórházban dolgozni ápolónőként, eleinte szemészeten, később nemibeteg-gondozóban. Vízióit gondosan lejegyezte, közülük pedig több is azt nyomatékosította: csak azok a nemzetek menekülnek meg a pusztulástól, amelyeknél megtörténik az intronizáció, azaz Jézus Krisztus trónra emelése hivatalos keretek között. Celekówna szívizomproblémái következtében hunyt el 1944. szeptember 13-án. Holtteste a számos híres lengyel sírjának helyet adó Rakowicki temetőben nyugszik.

Majd nyolc évtized telt tehát el addig, amíg Rozalia Celakówna legfőbb látomásainak szavára a hívők seregei Krakkóba érkeztek. És bár a résztvevők körében – ahogy azt az eseményről tudósító újságíró feljegyezte – nem volt kétséges, miért gyűltek össze, a megjelent egyházi méltóságok beszédeikben még csak ki sem ejtették az intronizáció szót. A hívek figyelmét is arra irányították, hogy a lengyel kereszténység 1050. évfordulója, valamint Jézusnak mint királynak és úrnak magunkba fogadása szolgáltatja az esemény apropóját.

Lengyelország „isteni királysággá” kikiáltása mint ötlet először 1996-ban merült fel, akkor egy világi szervezet indított kezdeményezést érdekében. Az egyház pedig boldoggá avatási szertartása során hivatalosan is megvizsgálta Celakówna vízióit. A következő évek során több lengyel városban is tartottak olyan ünnepségeket, amelyeken Jézust az ország királyának kiáltották ki, ám azok kormányzati támogatás és hivatalos politikai jelenlét nélkül zajlottak. Azután, ugorva az időben, már 2006-ban járunk, amikor is a lengyel parlamentben, a szejmben a jelenleg is kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) egyik képviselője, Artur Górski terjesztette elő a javaslatot Krisztus intronizációjára. A képviselők közül csupán negyvenhárman támogatták a javaslatot, amely így elbukott.

Ekkor az egyház soraiból is számos kritika érte a felvetést, mivel abban Jézus pártcélokra történő kihasználását látták. Ugyanakkor olyan hangok is érkeztek különböző – sokszor ezotériába hajló – fórumok felől, hogy íme, itt a bizonyíték rá, hogy a szejm az ördög befolyása alatt áll.

A küzdelmet fel nem adó mozgalom emblematikus alakja volt a 2012-ben autóbalesetben elhunyt Tadeusz Kiersztyn jezsuita atya – elszántsága bizonyítékaként kiharcolta, hogy utcát nevezzenek el Rozalia Celakównáról –, akit fegyelemsértés címszóval távolítottak el a kolostorból, összefüggésben az intronizációért folyó küzdelemben tanúsított túlságosan is lelkes aktivitásával. Látható tehát, hogy az ötlet eleinte finoman szólva sem nyerte el a hivatalos egyház tetszését. Írásaiban Kiersztyn Lengyelország letérését az Istennek tetsző útról a fasizmus, a kommunizmus és a liberalizmus számlájára írta, illetve nem hagyott középutat: meggyőződése volt, aki nem támogatja az intronizáció ügyét, az magát Lucifert szolgálja.

A 2016-os ünnepségen lelkesen részt vevők között egyébként akadtak valószínűleg nem is kevesen, akik már korábban, magánúton is szerveztek intronizációt, sőt ebből a célból létrejött internetes közösségek is léteztek korábban országszerte: az érdeklődők fórumokon bővíthették ismereteiket az ügymenetet illetően. Az egyik leginkább meghatározó ilyen szerveződés a Rózsa Egyesület (Stowarzyszenie Róża), mely hosszú ideje tevékenykedett a vágyott cél eléréséért, és mindmáig igen aktív.

Mintha csak vidéki rokonlátogatáson lennénk. A Rózsa Egyesület központja ugyanis nem más, mint egy szerény, feltűnést nem keltő emeletes családi ház egy Krakkótól néhány kilométerre fekvő kicsike településen. Ahogy autónk bekanyarodik az udvarra, már meg is látjuk az ajtóban házigazdánkat. Barbara Pasternak, az egyesület vezetője papucsban, egyszerű otthoni viseletben fogad bennünket. Az idős hölgy inkább emlékeztet kedélyes, melegszívű nagymamára, mint társadalmi aktivistára. Körbevezet a vallási témájú festményekkel teli házban, ahol hatalmas konyha és étkező szolgálja a közös étkezéseket, kápolna nyújt lelki táplálékot a lelkigyakorlatokra és egyéb közösségi eseményekre érkezőknek.

Az ebédlő asztalán már ott gőzölög egy hatalmas tálban a húsleves cérnametélttel, lengyel hagyomány szerint kompóttal teli üvegpoharak sorakoznak a tányérok mellett, és miközben végzünk az első fogással, majd nekilátunk a tekintélyes méretű rántott húsoknak, Barbara Pasternak, aki már húsz éve a ház lakója, arról mesél, miért is volt szükség az intronizációra, és milyen erőfeszítéseket tett érte a Rózsa.

– Ahogy megismerkedtünk Rozalia feljegyzéseivel, világossá vált számunkra, mi a célunk – mondja. – Ennek történelmi oka is van, hiszen az elmúlt két évszázad során egyre több európai országban érvényesült az az álláspont, hogy Istennek nincs köze ahhoz a valósághoz, amelyben élünk. Ám mi katolikusként abban hiszünk, minden hatalom Istentől ered, és azt még a nem hívőknek is el kell ismerniük, az isteni jog úgy lett megalkotva, hogy az ember ugyan szabadságban él, de életét az Úr parancsai irányítják – teszi hozzá.

Rozália szövegei egyébként ma már hozzáférhetők az interneten is, sőt egy részük angol nyelven is elolvasható, az eredeti iratok azonban Rómában vannak. Az alapítványként működő egyesület amúgy oroszlánrészt vállalt a novemberben lezajlott ünnepség előkészítésében.

És hogy mi Barbara Pasternak elkötelezettségének forrása?

– Ez az egyetlen érték, amelyet választani lehet, nincs más – utal a kereszténységre.

Ezért van a ház, a lelkigyakorlatok és táborok sokasága a Rózsa szervezésében, és ezért harcoltak az intronizációért is. Felnőtteknek is tartanak szemináriumot, hogy felnyissák a szemüket: Lengyelországot olyan erők fenyegetik, mint a relativizálás vagy a liberalizmus, és ezek a veszélyek főként nyugati irányból támadnak. Nem is beszélve a fiatalok lelkét veszélyeztető szexuális szabadosságról.

Kérdésemre, hogy az intronizáció változtat-e bármit is ezen, magabiztosan feleli: lelki és fizikai értelemben is számos aspektusa lesz, pozitív fordulatra lehet számítani.

– Jézus csak úgy tud majd segíteni, ha maguk az emberek is akarják ezt a változást – teszi hozzá. – Mindig létezni fog a rossz a földön, ezt nem lehet kétségbe vonni, ám hiszünk benne, hogy az intronizációt követően az Úr segíteni fogja, hogy a keresztény alapértékek visszatérjenek Lengyelország földjére. A liberalizmus hamis szabadságot ad, és gyengíti a társadalmat, miközben a társadalmi igazságtalanságot csak elmélyíti. Az élet minden területén, beleértve a politikát, a keresztény alapértékeknek kellene érvényesülniük.

Közben vendég érkezik, az egyesület régi ismerőse, aki hallgatva beszélgetésünket megjegyzi:

– Önök azt hihetik, mi teokráciát akarunk Lengyelországban. Nem erről van szó, de többet akarunk a világi államnál. Mert a lengyelek többsége keresztény, mégis régóta úgy érezzük, hogy az ország nem biztosítja számunkra értékeink védelmét.

Az ebéd utáni kávé mellett már kevés szó esik intronizációról, vallásról, de vendéglátóink búcsúzóul még a lelkünkre kötik: propagáljuk hazánkban is az ország felajánlását Jézusnak.

Nyolc éve még így nyilatkozott a püspöki kar: Krisztus lengyel királynak kikiáltása nem helyénvaló, szükségtelen, és nem egyezik a klérus véleményével. Néhány éve is az volt a hivatalos álláspont, hogy elég megnyitni a szíveket Krisztusnak, és neki szentelni az életünket a magánszférában. Ám 2016 elejétől az egyházi megszólalások egyre engedékenyebbek lettek az intronizáció témáját illetően.

Miért változott meg az egyház véleménye, és milyen társadalmi igény áll a mozgalom sikere mögött – többek között erről kérdeztem Krakkóban Artur Sporniakot, a tekintélyes és nagy múltú katolikus közéleti-kulturális hetilap, a Tygodnik Powszechny hitrovatának vezetőjét. Szerinte az egyház azért lett megengedőbb, hogy azzal is kifogja a szelet az egyre radikálisabb, a lengyelországi katolicizmus perifériáján hangoskodó mozgalmak vitorlájából. Közéjük tartoznak például az egyházi hierarchiából egy ideje már kiszorított Natanek atya lovagjai, akik számos vallási ünnepen és más tömegrendezvényen tűnnek fel jellegzetes vörös palástjukban, melynek hátulján hatalmas Krisztus-ábrázolás díszeleg. Ez a közeledés odáig vezetett, hogy kimondottan elismert teológusok, jó nevű és egyébként mérsékelt álláspontot képviselő püspökök is kezdtek odafigyelni az intronizációt követelők hangjára. Igaz, később kerülték nyilvános megszólalásaikban magának a fogalomnak a használatát.

Sporniak egyébként úgy látja, az intronizációs mozgalom nem képvisel akkora erőt, mint például a szélsőséges nézeteket valló, a kormány iránt erősen elkötelezett és kiterjedt médiabirodalommal rendelkező Tadeusz Rydzyk (Kaczyński elsők között köszönte meg neki a választási győzelem után a segítséget) mögött álló tömeg, viszont elszánt és hangos. Javarészt olyanokból szerveződött, akik – hasonlóan a jelenlegi kormánypárt szavazóbázisának gerincét alkotó lengyelekhez – mélységesen csalódtak a rendszerváltás utáni politikában, az elharapózó gyűlöletbeszédben, a politikai nyelv radikalizálódásában, és folyamatos értékválságként élik meg közéleti tapasztalataikat. A rendszerváltást levezénylők jó része nyugati kapcsolatokkal és gondolkodásmóddal rendelkezett, és kétségkívül egyfajta elitizmust képviselt, ami a társadalom meghatározó része számára visszatetsző. Számukra Rozalia Celakówna az ideális hős: egy tiszta jellem, aki a legdurvább szexuális tévelygők gyógyításának szentelte életét, és a Lengyelország sorsa és jövője iránti aggódás töltötte ki az életét.

Olyanokról van szó tehát, akik Lengyelországról vallási kategóriaként gondolkodnak. Ezzel kapcsolatban Sporniak arra is emlékeztet, hogy ennek jelentős hagyománya van az országban, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Lengyelország első, 1772-es felosztását követően a katolikus vallás nagyon hosszú ideig egyet jelentett a lengyelséggel. Az intronizáció támogatóinak körében sokan gondolják úgy: Lengyelország letért az isteni útról, Jézus királyságaként viszont érvényesülhet valamiféle garancia arra, hogy pozitív változások következnek be az országban.

Egyébként magában a lengyel egyházi katekizmusban is az áll: a politikai hatalom is Istentől ered – hívja fel ezzel kapcsolatban a figyelmet még egy szempontra a szerkesztő. Ahogy azt is kiemeli: hasonlóan a fátimai jelenésekhez, az egyháznak bizonyos szempontból kellemetlenek az ilyen helyzetek. A fátimai Lúcia például 2005-ben, idősen hunyt el, és addig folyamatosan azzal szembesítette az anyaszentegyházat, hogy nem vették komolyan a szavait, ezért következtek be sorban a háborúk. Ugyanez az érv Rozalia Celakówna kapcsán is előkerült már, és vallási értelemben hiába értelmetlenek és megalapozatlanok ezek a vádak, az embereket magukkal ragadják azok a személyiségek, akikről elterjedt: Isten szól közvetlenül hozzánk rajtuk keresztül. Holott elég lenne felütni a Bibliát, ha valaki Isten szavait keresi – teszi hozzá Sporniak.

– Egyik kedvenc íróm Márai Sándor – gazdagítja az amúgy sem szürke lengyel–magyar kulturális kapcsolatokat egy színárnyalattal a Gazeta Wyborcza országos politikai napilag krakkói regionális szerkesztőségének első embere, amikor az újságnak helyet adó modern üvegpalota tárgyalójában leülünk beszélgetni. Michał Olszewski azonban nemcsak a puszta irodalmi élvezet kedvéért forgatja mostanában a magyar író 1943-as naplóját, hanem a tanulságok és áthallások miatt is. Szerinte ugyanis ahogyan Márai leírja az akkori magyar kormány és a római katolikus egyház egyre szorosabb összefonódását, kísértetiesen emlékeztet arra, ami ma Lengyelországban történik.

Mondja mindezt olyan gyakorló katolikusként, aki nem tud mit kezdeni egyháza közéleti szerepvállalásával. Ahogy az intronizációs ünnepséggel sem, amely szerinte csak egyetlen, önmagában nem is annyira fontos epizódja annak a közeledésnek, amit ő az oltár és a trón szövetségeként ír le. És hogy milyen érdekek mozgatják ezt a szerinte egyre erősebb összeborulást? A kormányerő részéről mindenképpen annak nyilvánvalóvá tétele, hogy a párt soraiban mindenki jó katolikus, és hű fia-lánya az egyháznak. Lengyelországban egyébként is azzal kell számolni, hogy amennyiben politikus akar lenni valaki, nyilvánosan el kell fogadnia a katolikus egyház iránymutatásait. Nem csoda, hogy az intronizációról semmiféle vita nem folyt a szejmben, és még a baloldali vagy liberális pártok is látványosan hallgattak az ügyet illetően.

Az államelnök részvétele sem tekinthető Olszewski szerint egy magánember egyéni akciójának, hiszen hivatalánál fogva Andrzej Duda mindig a lengyel államot képviseli, bárhol is jelenik meg. És bár a püspökök arra is hivatkozva kerülték az intronizáció kifejezés használatát, hogy politikai felhangja lenne (és valamiféle teokrácia, azaz vallásállam felé elmozdulásként is lehetne értelmezni), beszédeikben visszatérő elem volt a ceremónia során, hogy nemcsak a magánéletben, hanem a társadalmi kérdésekben is Jézust kell mindenek elé helyezni, aki így utat fog mutatni ezen a téren is. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a megközelítés mennyire egybecseng az intronizációt követelők vágyaival. Olszewski még arra is felhívja a figyelmet, hogy a „kemény mag”, vagyis a már említett Natanek atya és lovagjai továbbra is elégedetlenek, mivel az egyház és a kormány – a részvétel dacára – nem ismerte el nyilvánosan Jézust Lengyelország királyaként. Ezek után nyugodtan eljátszhatunk a gondolattal: ha Lengyelország mégsem prosperál a jövőben, ez a hangos kisebbség vajon a jelenlegi kormányt okolja-e, vagy továbbra is azt kéri számon, miért nem teljesül be végleg az áldozatkész ápolónő, Rozalia Celakówna víziója.