Leszálltunk a migránsok füstölgő poklába

Így élnek a migránsok, akik nem jutottak be a szerbiai befogadóközpontokba.

Különös képet nyújt napjainkban a belgrádi buszpályaudvar környéke. A vidéket csípős füstszag tölti be, a rohanó emberek között pedig egyre több szürke pokrócba csavart, rongyait remegve szorongató migráns tűnik fel. A pályaudvar előtti téren Tijana Szijaricsot, az Info Park nevű civil szervezet munkatársát várjuk, akit még szeptemberi utunk alkalmával ismertünk meg. Akkoriban még itt állt a szervezet kis faháza, de ma már nyoma sincs, pedig pár hónapja még ide jártak ebédelni a migránsok. Tijana üdvözöl minket, majd arra kér, induljunk rögtön, nemsokára kezdődik a barakkoknál az ebédosztás.

Miközben megkerüljük a pályaudvart, Tijana elmondja: Szerbiában nagyjából hatezer migráns él a befogadóközpontokban, de nem jut szállás mindannyiuknak. Itt, a környéken 1600 menekült van, többségük afganisztáni, kisebb részük pakisztáni, de iraki és szíriai fiatalok is vannak közöttük. Miért nem mennek ők is a befogadóközpontokba? – kérdezzük. Tijana szerint ennek alapvetően három oka van. Egyrészt nem fér be mindenki, a családok pedig elsőbbséget élveznek az elbírálásnál. Másrészt egyre gyakoribbak a regisztrációs problémák, így adminisztrációs okokból sokan maradnak fedél nélkül. Végül pedig olyanok is vannak, akik egyszerűen csak félnek, hogy visszadobják őket Macedóniába. Valós ez a félelem? Tijana nem tudja megerősíteni. Azt viszont elmondja, hogy az itt élő emberek többsége már nemegyszer próbálkozott a magyar határ átlépésével, de nem sikerült átjutniuk. Így inkább visszajöttek Belgrádba.

Már látjuk a raktárépületeket, amelyek felett füstfelhők gomolyognak. Csak most vesszük észre, hogy a füst nem kintről, hanem bentről jön, a cserepek alól. Ijesztő látvány. Tijana elmagyarázza: ezekben az épületekben nincs fűtés, mint ahogy áram sincs, ezért a migránsok szemétből gyújtanak tüzet, annál melegszenek. Ha hinni lehet az okostelefonunknak, mínusz öt fok van Belgrádban. Amint elsétálunk két raktárépület között, szeméttenger tárul a szemünk elé, a migránsok olykor-olykor megkerülik a halmokat, hogy túloldalukon végezzék el kis- és nagydolgukat. Majd mennek vissza a füstbe.

– Nézd csak meg ezt a helyet, ezt ép ésszel nem lehet elviselni – magyarázza Tijana, amikor végre kiérünk egy tágasabb térre. Ott a levegő tisztább, de a hideg dermesztő.

Hosszú, tömött sorban állnak egymás mögött a migránsok, hamarosan ebédosztás következik. Tijana meséli: nemrég megtiltották, hogy közterületen osszanak ételt és ruhát a migránsoknak. Ezzel azt akarták elérni a hatóságok, hogy a menekültek inkább a befogadóközpontokba menjenek. Persze a kevés férőhely miatt ez a terv hamar dugába dőlt. Ma már nem a pályaudvar előtti parkban, hanem itt adnak ennivalót a migránsoknak az Info Park munkatársai. A sor elején kisgyerekek állnak. Tijana rájuk mosolyog, meg is simogatja egy kisfiú fejét.

Belépünk az egyik raktárépületbe. Kísérőnk a nyitott folyosón odavezet bennünket egy angolul is értő férfihoz. Muhammad Afganisztánból jött Bulgárián át, már három hónapja van Szerbiában. Azt mondja, a családja otthon maradt, de a bátyjának sikerült kijutnia Németországba. Tőle viszont nem várhat segítséget, hiszen nincs neki útlevele, hogy visszautazzon Szerbiába. Ezért Muhammad már hatszor vágott neki a magyar határnak, de minden alkalommal visszadobták a szerb oldalra. Aztán feladta, és visszajött Belgrádba. Úgy látja, hogy Szerbia jobb ország, mint Afganisztán, mert itt legalább biztonságban van. Viszont ez a hely maga a pokol: rendkívül hideg van éjszakánként, aludni nem lehet, a füstöt már a mellében érzi. Egy fiatalemberre leszünk figyelmesek, aki tőlünk pár méterre kisebb tűzrakáshoz siet – ilyenből vagy száz pislákol a közelben –, és zoknistul benyomja a lábát a lángok közé. Az első másodpercekben vár, aztán pár pillanatig élvezi a meleget. Még mindig benn tartja a lábát. Most már ösztönösen ráordítanánk, hogy vegye ki. De nem veszi. Amikor már majdnem lángra kap a zoknija, lassan kihúzza a tűzből a lábát, tenyerével elfojtja a textilből áradó füstöt. Majd visszalép a cipőjébe, és elballag.

Közben néhányan körbeállnak bennünket. Híre ment, hogy Magyarországról érkeztünk, ezért egyre többen tartanak felénk.

– Azt kérdezik, hogy Magyarország megnyitja-e karácsonykor a határait – tolmácsolja Muhammad a szavaikat.

– Biztosan nem fogja – válaszoljuk. Szóváltás következik, majd Muhammad azt mondja, ők úgy hallották, Magyarország ígéretet tett, hogy karácsonykor a migránsok átmehetnek a határon.

– Ez hazugság – nyomatékosítjuk. A férfiak arcára kiül a csalódottság. Nem dühösek, inkább reményvesztettnek látszanak. Ott is hagynak bennünket néhányan. Nem hagy nyugodni a migránsok kérdése, ezért megpróbálok utánajárni, kik terjesztik itt ezt a hírt, de nincs gazdája a hazugságnak.

Újabb férfi jön oda hozzánk, aki egészen jól beszél angolul. Ibrahim Rahiminek hívják, a kesztyűjét is leveszi, hogy bemutatkozzon. Ő már háromszor vágott neki a horvát határnak, de egyszer sem sikerült átjutnia, sőt a legutóbbi alkalommal még le is fújták gázsprével.

– Hogyhogy ilyen jól beszél angolul? – kérdezzük. Ibrahim elmondja: mérnökként végzett Afganisztánban, majd dolgozni kezdett. Most harmincéves, két fia és két lánya van. A családja Afganisztánban, egy biztonságos tartományban maradt. Ő útra kelt, mert abban reménykedik, hogy nyugaton el tud helyezkedni mérnökként, és segíthet a családján. Majd előveszi a telefonját, és fényképeket mutat a gyerekeiről és a diplomájáról. Ibrahim szerint Szerbiában kedvesek az emberek, sokszor úgy érzi itt magát, mintha a háború előtti Afganisztánban lenne. A barakk azonban maga a pokol, aludni sem tudnak a hidegtől, egész éjszaka a tűz fölött melengetik a kezüket.

Jegyzetelnék, de az ujjam nem engedelmeskedik. A mínusz öt fok megtette hatását. Ibrahim rám néz, elmosolyodik, le akarja venni a kesztyűjét, hogy ideadja, míg írok. Inkább azt javaslom: jegyzeteljen helyettem, míg átmozgatom az ujjamat, írjon a füzetembe, amit csak akar. Akár Magyarországra is üzenhet. Az angol nyelvű üzenete így hangzik magyarul: „Nagyon rossz helyzetben vagyunk, rengeteg problémától szenvedünk. Kérem, segítsenek, ha tudnak, hogy elérhessük a célunkat.” Meglepő módon Ibrahim személyesen nem kér tőlünk semmit. Segítség alatt ugyanis a határ megnyitását értette, de nincsenek illúziói. Szerette volna, ha karácsonykor valóban megnyílik a határ, de ezt esélytelennek látja. Arra kér bennünket, kövessük, hogy megmutathassa a saját fészkét. Először lépünk be a füstben úszó raktárépületbe; a földön pokrócok hevernek szerteszét. Ibrahim egy kisebb üvegboksz felé vezet bennünket. Valaha a pályaudvari depó raktárosainak bódéja lehetett, még ma is állnak a falként szolgáló üveglapok, amelyek füsttől feketéllenek. A kis ajtón belépve két tűzrakást pillantunk meg. Rövid ideig bírjuk a szúrós levegőt, az itt élők viszont edzettek: sálat tekernek az orruk és a szájuk elé, amikor belépnek ide, az otthonukba.

Inkább kimegyünk a friss levegőre. Ahogy a romos raktárépületek oldalában sétálunk, a távolban döbbenetes jelenetre leszünk figyelmesek. Mintha meztelen férfiak állnának kint a mínuszokban. Közelebb megyünk, s a látvány egyre hihetetlenebb. Mint egy nyomasztó álom. Alsógatyára vetkőzött férfiak szemetet égetnek egy hordó alatt, abban melegítik a vizet, amelyet aztán magukra locsolnak. A testük úgy gőzölög a forró víztől, mintha nedves szalmát égetnének. Megdöbbenünk: ezek az emberek úgy mosakodnak itt, a szeméthegyek között a fagyban, mintha fürdőben lennének. Ahogy az édesanyjuktól tanulták.

Pár méterre pokrócba csavart emberek vasúti talpfát égetnek. Szótlanul merednek a lángokra. Egy kreol fiatalember töri meg a csendet nyugodt, lemondó hangon. Ezzel viszont csak felráz bennünket, hiszen ez a hangnem illik ide a legkevésbé. Még az ordítás is elviselhetőbb lenne. Angolul mesél arról, hogy Pakisztánból indult útnak, mert a lakóhelyük túl veszélyessé vált, és a pénzük is elfogyott. Avesznek hívják, ő is be akart jutni a befogadóközpontba, de nem jutott neki szállás. Ez a hely viszont még Pakisztánnál is rosszabb. Békésen mosolyog ránk, és megmutatja a pokrócát. Csupán néhány milliméter vastag. Majd sorolja a nehézségeket: nagyon fáznak, nem tudnak aludni a hidegtől, gyógyszereik nincsenek, naponta egyszer kapnak enni. „És deportálnak minket” – teszi hozzá végül.

Kétkedve fogadjuk a szavait, Szerbia ugyanis hivatalosan sosem szállított vissza migránsokat Macedóniába, még Tijana sem hallott efféléről, pedig ő rengeteg migránst ismer. Érdeklődésünkre Avesz megjegyzi, hogy őt még nem deportálták, de rögtön szól néhány embernek, akiket már igen. Egy piros pulóveres férfira mutat, aki Afganisztánból jött. Ser Hannak hívják, és azt állítja, egy hónappal korábban a szerbiai Presevóból dobták vissza Macedóniába. A Szerbia déli határán fekvő város egy éve még a balkáni migránsútvonal egyik legfontosabb állomása volt. Aki odáig elérkezett, azt már csak egyetlen határ választotta el az Európai Uniótól, akár Magyarország, akár Horvátország felé szerette volna folytatni az útját. Mostanáig egymillió migráns haladt át Presevón, ahol időközben befogadóközpontot építettek. Csakhogy a tábort idővel zárt területté nyilvánították, ezért a migránsok inkább elkerülik. A férfinak a visszatoloncolás után újabb háromszáz eurót kellett fizetnie egy embercsempésznek, hogy megint eljusson Szerbiába. A teljes igazságot nem sikerült kiderítenünk a deportálásokról, de arról megbizonyosodtunk, hogy a migránsok között valóban olyan hírek járnak, hogy a Presevóba érkezőket visszaszállíthatják Macedóniába.

Három órát töltöttünk a raktárépületek között, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy csontig átjárjon bennünket a hideg és a mindent betöltő, maró füst. Ahogy távolodunk a buszpályaudvar mögötti raktárépületektől, a levegő egyre tisztább lesz. A Száva partján, a távolban látni lehet az arab pénzből finanszírozott „Beograd na vodi”, vagyis „Belgrád a vízen” nevű futurisztikus építészeti projekt első óriásait. Ám ahogy lefelé nézünk, látjuk a füstbe burkolózó, romos, szemetes raktárépületeket is, amelyekben ezernél is több ember várja tehetetlenül, hogy jobbra forduljon a sorsa. Elérjük a buszpályaudvar mögötti parkot, onnan már nem látni a tábort. Pedig ott van, és senki sem tudja, hogy ez a földre szállt pokol meddig marad még velünk.