Újpalotán, toronymagas panelházak között bújik meg a – „csak” kétemeletes – Kontyfa utcai iskola. A szürke betontömbök közül az épületbe belépő látogatót barátságos kép fogadja. A hatalmas aulában csocsó- és biliárdasztal, a plafonról papírcsillagok, lufik, díszek lógnak. Ezeket a gyerekek készítették, csakúgy, mint a színes dizájnbútorokat, amelyeknek PET-palack az alapanyaguk. Kovács Nikoletta az igazgatóhelyettesi szobában vár minket. A fal mellett hatalmas polc, tele társasjátékkal, plüssállattal. Az asztalnál áll a „beszélgetőszék”. Ezen foglalhatnak helyet azok a diákok, akiknek fontos mondanivalójuk van. Akár azért, mert olyat tettek, ami nem helyes, akár azért, mert valami nyomja a szívüket. Kovács Nikoletta, vagy ahogy mindenki nevezi, Nikó éppen egy kisfiút csitít. „Vérfarkas vagyok!” – kiabálja a kisdiák, aki büntetésből van itt. Verekedett. Nikó beszél hozzá, nyugtatja. Becsöngetnek, a „vérfarkas” lecsillapodik, mehet vissza az osztályterembe.
– Szerencsére egyre kevesebb időt kell az irodában töltenie – utal a kisfiúra az igazgatóhelyettes, miközben hellyel és kávéval kínál bennünket. Nikó 2008 óta dolgozik a Kontyfában, először helyettesítő tanár volt, aztán szabadidő-szervező lett. 2013 óta az általános iskola igazgatóhelyettese. 569 gyerek jár ide, szinte mindegyiknek tudja a nevét, ismeri a történetét. Pláne a problémás gyerekekét.
– Kiskoromtól kezdve minden rokonom azt mondta, hogy engem az ég is tanárnak teremtett – kezdi. Igaz, a családi hagyományokat követve sokáig cukrásznak készült, aztán meg stewardessnek, végül mégis a Pető-intézetbe jelentkezett konduktornak. Nem vették fel, átjelentkezett a tanítóképzőre. Első munkahelye a már megszűnt, IX. kerületi Lenhossék Utcai Általános Iskola volt.
– Nagyon sok magatartási, beilleszkedési és tanulási nehézséggel küzdő gyerek járt oda, többüknek már akkor is volt dolga a rendőrséggel. Azóta sokan megjárták a Szőlő utcai és az aszódi javítóintézetet – meséli. Nikó a 2004–05-ös tanévet Amerikában töltötte szakmai képzésen. A magatartási problémákkal küzdő gyerekek számára kidolgozott reedukációs módszert sajátította el, később pedig részt vett a modell magyarországi meghonosításában. A Lenhossék utcában négy évig vezette a reedukációs programot.
– A módszer alapelve, hogy egyetlen gyerek sem születik rossznak, a helytelen viselkedésformákat életük folyamán sajátítják el. Ám ugyanúgy, ahogy a rosszat megtanulták, a helyes viselkedés alapszabályait is meg lehet nekik tanítani – fejti ki. Az iskola szoros kapcsolatot ápolt a családokkal és a gyermekjóléti szolgálattal. A megszokottnál jobban figyeltek a tanulók igényeire, személyiségére, a csoportban való viselkedésére. Minden évfolyamnak volt programkoordinátora, és „magatartásmenedzsment-rendszer” is működött: bizonyos elvárásoknak kellett megfelelni, többek között tiszteletben tartani a tanárt és a diáktársakat. Akinek ez sikerült, az jutalompontokat kapott, amelyeket különböző sport- és szabadidős tevékenységre válthatott be.
– A Lenhossék utcában ennek a programnak leginkább megelőző jellege volt. Nehéz sorsú gyerekek jártak oda, szinte kódolva volt a jövőjük, az iskola csak kicsit tudott változtatni az életükön. Volt, aki azóta belehalt a drogozásba, más börtönbe került komoly bűncselekményekért, de azért akadtak sikertörténetek is – taglalja. Nikó tizenkét év után jött el a Lenhossék utcai iskolából, és rögtön utána a Kontyfába került. – Itt jobb a helyzet, de itt sem minden fenékig tejföl. A Kontyfa peremkerület peremhelyzetben lévő iskolája. Sok diákunknak van tanulási, beilleszkedési problémája – meséli. A nehezen kezelhető gyerekek van, hogy naponta több órát is az igazgatóhelyettes irodájában töltenek. (De az is előfordul, hogy valaki jutalomból jöhet társasjátékot játszani Nikóval.) A magatartási problémák mögött sokszor drámai családi konfliktusok húzódnak. Az egyik diák, akinek a szülei egymással háborúznak, heteken át mindennap több órát töltött az igazgatói irodában. Sőt: egy időben kénytelenek voltak egyéni tanrendet kidolgozni neki. Előrelépést jelent, hogy mostanában már csak heti egyszer köt ki rosszalkodás miatt az irodában.
– A problémákat igyekszünk személyre szabottan orvosolni. Dolgozik nálunk fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, mentálhigiénés szakember is – meséli Nikó. Az egyik osztályban, ahova több magatartási problémával küzdő gyerek is jár, másfél hónappal ezelőtt bevezették a Lenhossék utcában is alkalmazott pontrendszert. Még nem teljes a siker, de már sokkal könnyebben boldogulnak a tanárok a gyerekekkel.
Kicsöngetnek. Nikó körbevezet minket az iskola épületében. Az aulában szemüveges kislány öleli át. „Milyen az új osztálytárs? Hogy viselkedett az órán Milán?” – érdeklődik. Az aula udvari kijáratát két kisfiú őrzi. Büntetésben vannak, kilógtak focizni az udvarnak arra a részére, ahova tilos. Intő helyett azt a feladatot kapták, hogy egy hétig minden szünetben őrt kell állniuk az ajtónál, és visszaküldeni azokat, akik kedvet kaptak ahhoz, hogy a „tiltott” kapun át távozzanak.
– Nem szeretek intőt osztani, persze néha muszáj, de hasznosabbnak tartom, ha a rosszaságot jóvá kell tenniük a „bűnösöknek”. A tiszteletlenséget nehezebben viselem, vagy azt, ha interneten zaklatják egymást a diákok. Ilyenkor nem akarok kedves lenni, ezek a tanulók intőt kapnak. Tudom, hogy sokszor személyes problémák állnak a viselkedés hátterében, de vannak alapszabályok, amelyeket be kell tartani – részletezi az igazgatóhelyettes. Az aula most jobbára üres, de karácsonykor cipősdobozokból épített karácsonyfa állt itt, a dobozokban ajándékok voltak, a rászoruló gyerekek kapták meg. Jobbra egy különleges helyiség ajtaja nyílik: az Arizona-szobában színes minták díszítik a falakat, a játékokkal teli könyvespolc a plafonig ér. Ez egy egyedi – ahogy a neve is mutatja, az Amerikai Egyesült Államokból származó – konfliktuskezelő technika része. Az iskolában bevezettek három alapszabályt, amelyek minden tanulóra érvényesek, színes papírlapokon ki is függesztették minden osztályteremben. A szabályok a következők: „Minden tanulónak joga van a zavartalan tanuláshoz. Minden tanárnak joga van a zavartalan tanításhoz. Mások jogait mindig tiszteletben kell tartani.” Aki ezeket a szabályokat megszegi, azt a tanár megkérdezheti, hogy szeretne-e lemenni az Arizona-szobába.
– Fontos, hogy a diáknak legyen döntési joga. Ha úgy dönt, hogy nem tud részt venni az órán, akkor azzal, hogy önként lemegy az Arizona-szobába, legalább a társait hagyja tanulni – fejti ki Kovács Nikoletta. Az Arizona-szobában mindig rendelkezésre áll egy segítő, tanár vagy szakember, aki többek között „beszélgető” űrlapot töltet ki a diákkal. A tanulónak egyebek mellett arról kell nyilatkoznia, hogy szerinte milyen következményekkel jár a helytelen viselkedése magára, társaira és a tanárokra nézve. A segítő tanácsot ad, a diák pedig írásba adja, hogy mit fog másképp csinálni a jövőben.
Fölmegyünk az emeletre, balra nyílik a mozgásterem. Kovács Nikoletta elmondja, hogy többek között Ayres-terápiával fejlesztik a mozgáskoordinációt, az egyensúlyt, a figyelmet és a koncentrációs képességet. Továbbmegyünk, az osztálytermek ajtaján nevek: Botond, Szebasztián, Florencia. Belépünk, az egyik kisfiú térdnadrágban van, mert négykézláb szeret közlekedni. Régi ismerőse Nikónak, nemrég a beszélgetőszékben találkoztak, mert csúnyát mutatott az egyik osztálytársának. Azóta nem volt rá panasz.
– Apró lépések vezetnek a siker felé. Óriási haladás, ha például egy gyerek, aki tavaly egyáltalán nem járt – egy másik – iskolába, hozzánk mindennap bejön. Vagy ha azt a diákot, akit korábban mindennap le kellett hozni az igazgatóiba, most már csak egyszer kell egy héten. Sokféle kimutatás létezik a lemorzsolódási arány felmérésére, sajnálom, hogy a pozitív változásokat nem vizsgálják a statisztikák – mondja.
Nikó nemcsak gyerekeket tanít, a Kalandok és Álmok szakmai műhelynél trénerként dolgozik.
– Pedagógusoknak oktatunk élménypedagógiát, erőszak-megelőzést és sajátos nevelési igényű gyerekek részére kialakított differenciált oktatási módszert – fejti ki. – Az élménypedagógia alapja a tapasztalati tanulás. Ez a tanórán úgy néz ki, hogy a gyerekek csoportokban, a pedagógus segítsége nélkül oldják meg a feladatokat, aztán közösen, a tanárral feldolgozzák a történteket. A mai fiatal generáció leginkább a szociális kompetenciáknak – együttműködés, kommunikáció, problémamegoldás, önállóság – van híján, és a hagyományos iskolában elsősorban nem erre tanítják őket. Pedig később éppen ezekre a képességekre lesz leginkább szükségük. Az élménypedagógia nemcsak ezeket fejleszti, hanem a magatartási problémák, a konfliktusok kezelésére is jó. Hogy extrém példát említsek, ha két gyereket, akik rossz viszonyban vannak, szabadtéri foglalkozáson felküldesz egy magaskötélpályára, ahol közösen kell megoldaniuk a gyakorlatot, akkor kénytelenek lesznek együttműködni, és ezt a viselkedésformát alkalmazhatják a mindennapokban is – mondja. – Ami pedig az erőszak-megelőzést illeti, a tanárnak nem elég tüzet oltania konfliktus idején, hanem a gyerekek empátiáját, az együttműködési készségét kell fejlesztenie. Egyre több a különleges bánásmódot igénylő gyerek, nem feltétlenül csak a problémásak, a tehetségesek között is. A differenciált oktatás nagyon fontos lenne, álmaim iskolájában projektalapú oktatás lesz egyéni készségfejlesztéssel – teszi hozzá.
Nikó sokat önkénteskedik gyerek- és felnőttrendezvényeken, valamint szakmai beszélgetéseket vezet, szülőknek, pedagógusoknak tart előadásokat. És újabban blogot is ír. Amikor Aranyanyu díjas lett, megfogadta, hogy egy évig mindennap blogot fog vezetni. Azért Aranycipellő (aranycipello.com) a címe, mert a díjátadóra vett egy ruhát, amelyhez csak aranycipő illett, és három hetébe telt, amíg szerzett egyet. Ezt a történetet is lejegyezte. Mindennapi dolgokról, iskolai történésekről ír. Nagy vállalás volt, napi egy órát igényel az írás, most tart a 85. napnál. Amikor a díjat megkapta, két napig euforikus állapotban volt. Az átadóra minden jelöltet meghívtak, csak ott tudták meg, hogy ki a győztes. Nagyon szoros volt a verseny, de amikor Rácz Zsuzsa kimondta, hogy a pedagógus kategória közönségdíjasa nemcsak egy intézményt vezet, hanem ő maga is intézmény, Nikó rögtön tudta, hogy róla van szó. Azóta már több hónap eltelt, de még mindig mosolyogva mondja ki, hogy Aranyanyu díjas. Nikó mostanában arra készül, hogy „önkéntesbázist” alakítson ki az iskolában. Szívesen látnának például olyan hozzáértő embereket, akik vállalnák, hogy havonta egyszer néhány tehetséges gyereknek különböző – például művészeti – foglalkozásokat tartanak. Valamint szeretné bevezetni a „pedagógusuzsonnát”, azaz olyan szakmai találkozásokat, ahol sokféle témáról cserélhetik ki tapasztalataikat a tanárok. És bár nagyon hosszú távra nem szokott tervezni, két dologban biztos: szeretne fejlesztőpedagógusnak tanulni, és ha törik, ha szakad, idén lefutja a maratonit.
