Jászfényszaru különleges város: kevesebben élnek itt, mint ahány dolgozóra a település ipari parkjában működő cégeknek szükségük lenne. Nem is csoda, hogy nagy a munkaerőhiány. Pedig a cégek sem ülnek ölbe tett kézzel. Mivel a környékbeliek jelentős része már vagy külföldön, vagy Nyugat-Magyarországon keresett állást, Ukrajnából importálnak dolgozókat a szalagjaik mellé. A folyamatosan bővülő ipari park igényeit azonban még ezzel a módszerrel is nehéz kielégíteni.
A helyi Fekete Rigó nem hétköznapi kocsma. Egyrészt itt a falra ragasztott hirdetésre nem azt írták ki, hogy hány órától adják olcsóbban a boros kólát, hanem azt, hogy az egyik helyi cég csomagolókat keres. Másrészt az italbolt kicsit olyan, mintha a hatvani Bosch kantinja lenne: a Rigó összes aktív korú vendége ott dolgozik.
– Ott jobbak a körülmények – mondják egybehangzóan. A település és a Bosch közötti kevesebb mint húsz kilométeres távolság pedig nem akadály, hetvenezer forintos lakhatási támogatást kapnak a cégtől. Mondja is a csapos, hogy „van itt munka, van itt pénz, van itt minden”, majd nagyot sóhajt.
Az egyik asztalnál kártyázók azt is elárulják, hogy hamarosan még több munkásra lesz szükség a városban, mivel az ipari parkban most húznak fel egy új üzemet. Vitatkoznak egy sort, hogy melyik multié lesz, de nem várjuk meg, míg döntés születik ezen a tenderen, úgyhogy az egyik Bosch-dolgozóval a terasz felé vesszük az irányt. A cigány fiatalember mélyet szív cigarettájából, aztán ábrándosan nézi a kifújt füstöt, úgy kezd mondanivalójába:
– Itt csak az nem dolgozik, aki nem akar – mondja. Majd sorolja az üzemeket Jászfényszarun és környéken. Sorolja azt is, hogy hova mentek dolgozni a helyiek a Jászságból: cégeket, országokat és nyugat-magyarországi városokat említ. Meg az összegeket, amelyeket a távoli városokban keresni lehet, és amelyek jóval magasabbak a jászsági béreknél.
Mire Jászfényszaru főterére érünk, legalább fél tucat eladó és ugyanennyi elhagyott házat számolunk össze. A centrumban hagymakupolás torony magasodik előttünk. Éppen szemben van a polgármesteri hivatallal, ahol meg is kérdeznénk, hogy átépítik-e az egykori Rimóczi-kastély impozáns épületét ortodox templommá az ideérkező ukrán munkások számára. Győriné Czeglédi Márta polgármester asszony azonban nem akart nyilatkozni lapunknak, úgyhogy erre a kérdésünkre sem kaptunk választ, ahogy arra sem, mi lehet az oka annak, hogy ukránokat kell alkalmazni a városszéli üzemekben. Elindulunk tehát a központból a település szegélye felé, ott terül el a Samsung hipermodern épülete.
A Samsung egy neve elhallgatását kérő munkatársa szerint „hülyeség, hogy azért kell az a két-három busznyi ukrán, mert a magyarok nem akarnak dolgozni”. A cég egy korábbi dolgozója még keményebben fogalmaz. „Emberkereskedő brigantikat” emleget. Ők hozzák ide az ukránokat, akik „a fülükkel tapsolnak”, úgy örülnek a 120 ezer forintos fizetésnek.
– De miért nem jönnek ide magyarok? – kérdezzük.
– Mert sokan megégették magukat. Sokakat kiraktak, miután letöltötték a három hónapos próbaidejüket. Karácsony táján felvesznek egy csomó embert, akiket aztán januárban, februárban, amikor lecsökken a termelés, azonnal el is bocsátanak.
Megkérdeztük a Samsungot is erről a munkaerő-gazdálkodási módszerről, ám csak annyit tudtunk meg, hogy „a termelés folyamatosságának fenntartása, illetve a megszokott prémium minőség biztosítása érdekében az üzemben 2016 augusztusától a több mint 2500 magyar munkavállaló mellett külföldi dolgozókat is foglalkoztatnak, akik mindannyian törvényesen, a hatályos jogszabályoknak megfelelően vesznek részt a munkában”.
A munkaerőhiánnyal indokolja az ukrán dolgozók érkezését Lolita is. A fiatal nő tavaly október óta dolgozik a Samsungnál. Ő az arca annak az „ukrán munkaerő, magyar érték” elnevezésű HR-roadshow-nak, amelyet először Egerben tartottak. Az ukrán lány ugyanabban a fehér pulóver és bőrnadrág összeállításban jelent meg a Heves Megyei Kereskedelmi és Iparkamara (HKIK) által szervezett rendezvényen, amelyikben a programsorozat életnagyságú plakátján is látható. Egyedül a sálként hordott ukrán zászló hiányzik a nyakából. Szempilláját rebegtetve mondja, hogy „Magyarországon minden gyönyörű”, és hogy szeretne itt maradni. Elmondása szerint odahaza, Ukrajnában mostanság mindenki a magyarországi munkalehetőségekről beszél.
– A háború és a szegénység miatt jöttél? – tesszük fel a banális kérdést, amire megkapóan egyenes válasz érkezik.
– Azért jöttem, mert kell a pénz – mondja a lány.
Az Alkalmazzon ukrán munkavállalókat! című fórumot egyébként azért rendezte a hevesi iparkamara, hogy azonnali megoldást találjanak a megyét sújtó munkaerőhiányra. Heves megye más helyzetben van, mint a Jászság: itt hétszázalékos, azaz az országos átlagnál két százalékponttal magasabb a munkanélküliség. Az állástalan tömeg azonban láthatatlan a vállalatok számára.
– Hiányzik a munkakultúra – jegyezte meg lapunknak File Sándor, a heves megyei kamara gazdaságfejlesztési igazgatója. Több mint nyolcszáz fő most azonnal munkába tudna állni a megyében. Az öt éven belül megvalósuló fejlesztésekhez pedig további négyezer dolgozóra, főleg gépészmérnökre, CNC-gépkezelőre, épület- és szerkezetlakatosra lesz szükség. Ezekben a hiányszakmákban a szakiskolák nem tudnak elegendő pályakezdőt képezni.
File Sándor a fórumon tartott előadásában úgy fogalmazott: Heves megye nem kínál megoldást a problémákra. Nagy az elvándorlás, a távozók helyére pedig nem érkeznek új lakók. Lehetséges megoldásként a külföldi munkaerőt említette, és fel is konferálta Puskár Szabolcsot, a HSA Kft. kiemelt partnerkapcsolati vezetőjét. A főleg Kelet-Magyarországon aktív HR-szolgáltatónak az egyik fő profilja lett az elmúlt években az „ukrán vonal”. Hogy miért alakult ez így, azt Puskár egy piros-fehér-zöld zászlóval illusztrált prezentáción mutatta be. A „magyar munkaerőhelyzetről” a következő állításokat fogalmazta meg: a munkaerőhiány nem csak átmeneti állapot, sokan külföldre költöztek, az itthon maradottak jelentős része pedig kiesett a munka világából. Sokan egyik napról a másikra élnek, megelégszenek a szociális háló juttatásaival, a közmunkával és a feketemunkával. Az állástalanok egy része megbízhatatlan: egyik nap bemegy dolgozni, másik nap nem.
Ezen a helyzeten változtathat a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) július elsején életbe lépett rendelete, amelynek lényege, hogy az NGM által meghatározott hiányszakmáknál a külföldiek foglalkoztatásához nincs szükség munkavállalási engedélyezési eljárásra. Míg korábban két-három hónapos procedúra volt egy ukrán dolgozó munkába állítása, ez ma már tíz nap alatt kivitelezhető.
A kormány szándékának komolyságát jelzi, hogy hamarosan egész Ukrajnát teletűzdelik plakátokkal, melyeken a magyarországi munkavállalást népszerűsítik, emellett televíziós reklámokon keresztül is megpróbálnak majd ukrán munkaerőt toborozni. Nagy fordulat ez azok után, hogy nem is olyan régen még szír és afgán utcákra kiragasztott plakátokon figyelmeztették a nyugatra készülőket, hogy ha Magyarországra jönnek, nem vehetik el a magyarok munkáját.
A HSA-nál gondolkodtak szerbiai és szlovákiai munkavállalók idecsábításában is, csak az ottaniak számára már egyáltalán nem vonzóak a magyar bérek. A kárpátaljai kettős állampolgárok behozatalával is próbálkoztak, de Puskár szavai szerint már „elfogytak” a gyártósor mellé állítható magyarok. Erre a helyzetre jelenthet megoldást szerinte az ukrán vonal. A 42 milliós ország „kiaknázatlan lehetőséget jelent”, hiszen ott a háború miatt rengeteg gyártósor szűnt meg, a magyar fizetés pedig óriási motiváció.
Bátonyi Attila, a Jász-Plasztik Kft. képviselője lapunknak arról beszélt, hogy a külföldiek aránya elenyésző a teljes létszámhoz képest. A telephelyükön dolgozó három-négy ezer dolgozóból legfeljebb kétszáz ukrán. És noha több százmillió forintot invesztáltak a jászberényi huszárlaktanya kallódó épületébe, hogy oda költöztessék dolgozóikat, a szálláshelyek korlátozott száma mindenképpen határt szab a beérkezőknek.
A jászberényi akkumulátorgyár vezetője azt is megemlítette, hogy tapasztalatlan dolgozók alkalmazásával is próbálkoztak, de hiába emelkedtek az órabérek bruttó ezer-ezerkétszáz forintra, így is nagy volt a gyárban a fluktuáció, a termelési célokat pedig nem sikerült tartani. Végül csődbe ment szerb gyárakból és a háború miatt leálló dnyipropetrovszki akkumulátorgyárból kellett munkásokat hozniuk.
– Teljesen mindegy, hogy nem tud magyarul, ugyanazon a gépen fog dolgozni nálunk, mint tette ezelőtt 1500 kilométerrel odébb – mondja mosolyogva. Az ukránokról szólva hozzátette: – Hozzá vannak szokva a túlórához, úgy kell őket visszafogni.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Wágner Róbert, a hűtőpultokat készítő jászárokszállási Carrier HR-ese is. Ők is megpróbálkoztak szakképzetlen munkaerő alkalmazásával, az eredmény azonban katasztrofális volt.
– Nyolc csavart kellett volna becsavarni. Emberünk ötig jutott – mondta Wágner. Gondolkoztak rabok alkalmazásában, de a büntetés-végrehajtásnál közölték, hogy elkéstek, mert más cégek már minden elítéltet kikölcsönöztek. A HR-es szerint van munkaerő a magyar piacon, de meg kell fizetni, ők pedig a bérháború helyett az olcsó ukrán vonalat választották, és a négyszeresét fizetik a harmincezer forintnak megfelelő ukrán béreknek. Persze az ukrán dolgozókkal is kedvesen kell bánni. Ezért aztán az ittasan érkező szakembereket sem rúgják ki, hanem még belépés előtt megszondáztatják, és enyhe szidás után hazaküldik. Na nem Ukrajnába, hanem a szállásra.
Mi a munkások jászberényi szállását néztük meg. Laktanya volt ez is, korábban egy szigorúan titkos alakulat, a rakétások állomásoztak itt. A szögesdrótos fémkapu mögött három kárpátaljai magyar férfival találkoztunk, akik papucsban és melegítőben, kávéval és cigarettával lazítottak a délelőtti műszak után.
– Itt is az van, ami nálunk. Mindenki nyugatra megy, vagy ahova tud – mondják. Beszélgetőtársaim Oroszországban is dolgoztak már. Nevetve mondja egyikük, hogy a polgármesterük ki is írta a Facebookra, hogy kiürül a falu. Megkérdezzük, hogy meddig maradnának.
– Ameddig lehet, ahogy az élet engedi – mondja kapucnis beszélgetőtársunk, majd lábujjhegyen rugózva megismétli: ahogy az élet engedi.
A közeli Pótkerék csárda vendégei viszont már arról mesélnek nekünk, hogy mit engednek a munkáltatók a helyi üzemekben, és mit nem. Többször is elhangzik a rabszolgamunka és az ugráltatás kifejezés, de egy egykori dolgozó beavat minket abba is, hogy milyen kreatívan alkalmazzák az itteni cégeknél a munka törvénykönyvét.
– A szabadságot munkaórákra osztják. Vagyis ha van harminc napod, akkor az 240 kivehető munkaórává alakul. Igen ám, de ha aznap veszed ki a szabadságodat, amikor a szalagod 12 órázik, akkor nem egy napot vonnak le, hanem 12 órát.
Vannak más trükkök is, állítják. Ráadásul a HR-esek cégtől céghez vándorolnak, és magukkal viszik a mutyizós módszereket. Például azt, hogy ha leáll egy üzem év végén fél hónapra, akkor arra az időre megszüntetik a kiközvetített munkavállalók jogviszonyát.
– Az ukránokat viszont felveszik rendesen. Lesz ebből még balhé – mondja a Pótkerék vendége, aki szerint nem szép dolog, ami most történik. – Az almafáról is mindig a legalsókat szokták leszedni először. És ki van az alsó ágon? Hát a melós, úgyhogy őt szedik le – mondja, majd belehúz a sörébe.
Íme egy újabb azonnali megoldás ugyanarra a problémára.
