Varga Imre alkotásaira az utóbbi időben rájár a rúd: előbb Károlyi Mihály szobrát vitték el a Parlament szomszédságából közvetlenül a Kossuth téri nagy átalakítás előtt Siófokra, most Lukács Györggyel kapcsolatosan határozott úgy a Fővárosi Közgyűlés a Jobbik és a Fidesz képviselőinek támogatásával, hogy bronzmása nem maradhat a Szent István parkban.
Miért is?
A kérdés megválaszolásához tekintsük kályhának a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) néhány évvel ezelőtti állásfoglalását, amelyre azóta is sokan hivatkoznak, ha éppen terítékre kerül egy-egy utcaátkeresztelés, figyelemelterelő vagy éppen figyelemfelhívó, bizonyos körökben mozgósító és lelkesítő hatású, szimbolikus politikai térfoglalás. Az MTA, törvényi kötelezettségének eleget téve, segítendő a bizonytalan helyi képviselők munkáját, kérésükre véleményezte, majd három kategóriába sorolta „a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezéseket”. A „használható” kategóriába került többek között az alkotmány, Bajcsy-Zsilinszky Endre, a Zsilinszky testvére által lelőtt Áchim András, a béke, Gagarin, a győzelem, Frankel Leó, József Attila, a népkert, Prohászka Ottokár, a terv és az új élet. A legszűkebb csoportban, a „használható, de aggályos”-ban találhatjuk Marxot, Schönherz Zoltánt, Micsurint, a „nem javasolt”-ban pedig Lenin, Kun Béla, Korvin Ottó, Münnich Ferenc társaságában Ságvári Endre, Károlyi Mihály és Lukács György szerepel.
Az állásfoglalás akkor nagy felzúdulást keltett, és abból kiindulva joggal fogalmaztak meg kételyeket többen, s ezt tesszük mi is. Hiszen ha a vizsgálat tárgya a törvény szerint kizárólag az, hogy „az érintett személy a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett-e; illetve hogy az adott kifejezés vagy szervezet a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre közvetlenül utal-e”, akkor bármiféle indoklás ellenére sem világos, mit keres például Károlyi Mihály a nem javasoltak között. Kétségtelen, hogy nem volt sem tehetséges, sem sikeres politikus, s az Akadémia joggal állítja, hogy szerepe „vitatott”, ám ez elmondható egyébként Bajcsy-Zsilinszkytől Prohászkáig számosakról a másik két kategóriából. Az sem egészen érthető egyébként, hogy Marx, Micsurin és a feltehetően szovjet ügynök Schönherz Zoltán a hazai szempontok alapján miért számít jobb utcanévnek, mint Ságvári Endre, aki – akár tetszik ez egyeseknek, akár nem – mégiscsak az antifasiszta ellenállás mártírja, hiába tartozott a kommunisták közé. A bolsevik önkényuralmi rendszer építésében egyébként értelemszerűen nem is vehetett részt.
Lukács Györggyel kapcsolatban hasonló módon merülhet fel a kétely, nem csak bennünk; úgy tűnik, átestek ezen a lélektani folyamaton az állásfoglalás írói is. A „nem javasolt”-hoz ugyanis szinte mentegetőzve teszik hozzá: „Ez a szakvélemény nem arra vonatkozik, hogy tudósi kvalitásai alapján nevezhető-e el utca Lukács Györgyről. Így pusztán a törvényi tényállásból és a Lukács György élettörténetéből adódó konklúziót fogalmaztuk meg, mindenféle további tudományos mérlegelés nélkül.” Az „akadémiai nem” a sorok között olvasva tehát akár „akadémiai igen” is lehetne. Talán az is; valószínűbb persze, hogy az állásfoglalás szándékos elkerüléséről van szó. (Nem véletlen, hogy az értékelésre hivatkozók a fent említett kitételről rendre megfeledkeznek.)
Hogy miért kell a tudományos munkássága alapján világhírű magyar, ám kommunista tudós szobrát feltétlenül elbontani, azt a kezdeményező jobbikos képviselő azzal indokolja, hogy „Lukács amellett, hogy filozófusként és íróként tevékenykedett, mindhárom kommunista rendszerben szerepet vállalt. A Tanácsköztársaság idején népbiztosként, valamint a Vörös Hadsereg tisztjeként személyesen adott utasítást nyolc ember kivégzésére, 1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja, 1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában.”
A kép árnyalása érdekében érdemes sorra venni a vádakat. Az első szerint Lukács György tömeggyilkosságot követett el 1919-ben Poroszlón a románok elől megfutamodó, Tiszafüred elestéért felelőssé tehető katonák között. Amellett, hogy tizedelni kétségtelenül elfogadhatatlan dolog, ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori hadseregekben a szörnyű eljárás súlyos helyzetben bevett fegyelmezési mód volt; persze korábban is előfordult, például 1848–49-ben. Görgey Artúr maga említi visszaemlékezéseiben: a felvidéki hadjárat egyik ütközetében az elszaladó „gyalogságot és az odaveszett üteg legénységét a helyszínen meg akartam tizedelni, de a megfogyott sorokra vetett első pillantás meggyőzött, hogy meg vannak azok már eléggé tizedelve”. (Ne hagyjuk említés nélkül azt sem, hogy 1848-ban általában nemzetiségi többségű területeken a Batthyány-kormány nevében olykor hasonló módon, a kivezényelt tömegbe lőve toboroztak honvédeket.)
Lukács esetében a kérdés ráadásul annak ellenére tisztázatlan, hogy maga is említi az esetet, igaz két, egymásnak némiképp ellentmondó szövegben. Bizonytalan mind a kivégzettek pontos száma, mind Sárói Szabó Tibor századparancsnok szerepe; az 1920-as bírósági eljárás idején a tizedelés szándékát legalábbis neki tulajdonították. (Nemrégiben felmerült az az új szempont is, hogy a tizedelés előkészítésében részt vállaló Lukács ugyanakkor megakadályozta az akció tervezett folytatását.)
Az előterjesztő, döntéshozók által respektált, másik felvetésének – mely szerint „1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja” – ebben a finoman szólva egészen lecsupaszított formában nincs értelme. Sokkal összetettebb és bonyolultabb kérdés ez annál, hogy valaki egykori egyetemi tanulmányaiból és feltehetően Az ész trónfosztásából megőrzött emlékeiből ezt a következtetést vonja le. (Hogy Lukács miért lett s miért maradt az eszme követője a későbbiekben, arra valószínűleg releváns választ adott Fehér M. István a Világosság 2005-ös 9. számában. Fehér M. a manapság hasonlóképpen nemzetiszocializmusa miatt támadott Martin Heideggerrel vetette össze több szövegében is Lukácsot.) A harmadik állítás, hogy „1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában”, közönséges hazugság. Az előterjesztő könnyedén utánanézhetett volna: Lukács sokáig nem publikálhatott idehaza, egy ideig Snagovban őrizték Nagy Imréékkel. A Kádár-rendszer nem tudott vele mit kezdeni, félt tőle, igazából élete végéig igyekezett elszigetelni a magyarországi nyilvánosságtól, ahogy Lukács mondta, „szellemi internáltságban” tartani.
A „Lukács-ügy” s vele a végtelenül kicsinyes játszma a Lukács Alapítvány ellehetetlenítésére persze nyilván nem Lukácsról szól, hanem arról az emlékezetpolitikai nyomorról, amelynek a gyökerei a diktatúra idejére nyúlnak vissza. Mindennek jellegzetes tünete például, hogy hasonló vádakkal szemben, amelyekkel most Lukács Györgyöt illetik, a „harcos jobboldal” simán megvédené a maga ikonjait. És viszont. A „baloldal” hajlíthatatlanjai ugyanúgy mentőövet dobnának mondjuk egy Hóman Bálinthoz hasonló ellentmondásos személynek, nagyjából szemet hunyva nem feledhető hibái felett, ha magukénak éreznék az illetőt. A kibontakozó s nyomban félrecsúszó vita – például arról, hogy Hóman Bálint vagy Lukács volt-e bűnösebb (ártatlanabb), vagy arról, hol a nagyság tiszteletének s egyben a vétek tolerálhatóságának határa, s ez miben ragadható meg (netán emberéletek kioltásában vagy jogfosztó rendeletek tető alá hozásában) –, a mód, bizonyos részkérdések bumfordisága, bornírtsága, kiüresedése miatt idővel szinte mindig parttalanná s ezzel együtt érdektelenné válik. Az egyik mellékeredmény pedig a vétkek relativizálódása s vele a múlt bármikor bevethető fegyverként való, még szorosabb hozzákötözése a napi politikához. (Jól mutatja ezt, hogy az ópusztaszeri – kell-e ennél szimbolikusabb hely? – Komócsin Zoltán utca megléte az égadta világon senkit nem zavar. Annak megváltoztatása ugyanis nem támasztana viharokat, mozgósításra, csatasorba hívásra tehát alkalmatlan.)
Lukács György esete kétségtelenül speciális: a világszerte elismert kevés s máig sokat hivatkozott nagy magyar gondolkodók egyike óriási hatással, rangos szellemi utódokkal, akit hibáival, vétkeivel együtt is hiba lenne aktuálpolitikai okokból, tudatlan, ostoba dühből kihajítania az ablakon a mostani kurzusnak.
