Kőkemény odavágásokkal csatáztak a történészek

Holokauszt-előkészítő háborús bűnös vagy balszerencsés reálpolitikus volt a rehabilitált Hóman Bálint?

A történelmi felelősség kimondása a történelemtudományra tartozik, a büntetőjogi felelősségé pedig egy büntetőeljárás keretében történik, annak normái szerint – reagált Zinner Tibor. A Hóman-ügy jól megjeleníti a ki nem beszélt történelmünket – mondta, felidézve Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség című könyvét abból a korszakból, amikor nyoma sem volt törvényességnek, hiszen az előző rendszer sértettjei hozták a jogszabályokat. Mint Zinner elmondta, 1991-ben felvetette a népbírósági ítéletek felülvizsgálatát, de ezt végül orosz kérésre érkező amerikai nyomásra leállították. 1994-ben viszont az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll keretében alkotmányellenességük miatt „kilőtt” az 1945-ös VII. törvénybe foglalt bűncselekmények közül kilenc, zömében „népellenes” bűncselekménypontot, és állást foglalt, hogy az ilyen esetekben meg kell állapítani a semmisséget. Ez alapján került sor mintegy 500 ügy felülvizsgálatára és az ítéletek megsemmisítésére, de ez csak csepp a tengerben.

Mint Zinner hangsúlyozta, két éve a Veritasban személyről személyre elkezdték átnézni a fővárosi Népügyészség és Népbíróság aktáit. Ennek során arra jutottak, hogy az elmarasztaltak 20 százalékának ítéletét a ’94-es döntés alapján eleve meg kellene semmisíteni, de ez még mindig csak a jéghegy csúcsa – mondta. A 90 ezer népbírósági perbe fogott emberből 30 ezer ügyét vissza kellett adni pótnyomozásra – azaz az erőszakos vallatások ellenére az iratanyag alkalmatlan volt vádemelésre. A maradék 60 ezer ügyből csak 27 ezerben születtek elmarasztaló ítéletek, ezek 80 százalékában pedig – dacára a törvény szerinti 5 éves minimumnak – általában 1 éves, vagy ennél kisebb szabadságvesztést hirdettek ki, zömében annyit, amennyit előzetesben már úgyis eltöltöttek – ami ismét a gyenge lábakon álló vádakra utalhat.

„A számonkérés egyébként is egy politikai leszámolás része volt, azaz nem a valódi bűnök és valódi bűnösök voltak az igazán fontosak”

– hangsúlyozta Zinner.

Hollán Miklós a rehabilitáció jogi problémáira hívta fel a figyelmet. Tulajdonképpen arról beszélt, hogy az ügyben nem perújításra, hanem felülvizsgálatra lett volna szükség, mert így csak azt vizsgálta a bíróság, hogy vajon szándékosan követett-e el háborús bűncselekményeket Hóman, vagy gondatlanságból, de a tényálláson nem változtattak, azaz nem vizsgálták, hogy vajon elkövette-e azokat. A tényállás egyébként sem állt volna fenn, hiszen a fő vádpont, „a háborúba való belesodródás elősegítése” körében kirótt büntetéseket az AB 1994-es határozata semmissé nyilvánította, ma ez nem is büntetőjogi kategória. Ehelyett csak Hóman szándékosságát vizsgálták ebben, de még azt sem, hogy miután a kormányzó döntött a szovjet támadások után a hadiállapotról, az, hogy ezt Hóman is konstatálta, az is a háborúba sodródás elősegítésének számít vagy sem – tette fel a kérdést a jogász.

Hoffmann Tamás nemzetközi jogász máshonnan közelítette meg a dolgot, mondván: korábban a háborúskodás minden állam szuverén joga volt, de a második világháború idejére már nemzetközi egyezmények is tiltották. A nürnbergi és később a tokiói törvényszék is a „béke elleni bűncselekmények” kategóriáját tartotta a legfontosabbnak, ez a hazai jogrendbe pedig a népbíróságokról szóló jogszabályokkal került be.

Így ami Hóman kapcsán kérdés – mondta Hoffmann –, hogy vajon Magyarország ténylegesen hadba lépett-e Moszkvával, vagy már a korábbi fegyveres támadás miatt beállt a hadiállapot, és valóban csak ennek beállását konstatálták. Előbbi esetben a hadüzenet már önmagában támadó háború indításának, azaz nemzetközi bűncselekménynek tekinthető, utóbbinál viszont nem. A jogász szerint az előzmények – Kassa bombázása és egy vonat megtámadása – kapcsán meg kellene vizsgálni, hogy a korabeli nemzetközi jog szerint ezek önmagukban lehetővé tették-e a hadiállapot beálltát – fejtegette, hozzátéve: szerinte nem. És hogy mi lehet még emberiesség elleni bűncselekmény? – tette fel a kérdést. Az emberölés, deportálás vagy alapvető jogfosztás is az, utóbbiban pedig Hóman részt vett, így szerinte leszögezhetjük, igenis emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.

Ujváry Gábor válaszában kifejtette: a hadiállapot bejelentését megelőző incidensek elég komolyak voltak: 1941. június 26-án Kassára 30 bombát dobtak, és egy magyar személyvonatot meg repülőről géppuskával soroztak meg. Azaz a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, Budapest lépése csak válaszlépés volt, kérdés, mennyire bölcs – tette hozzá. Ezután a hadügyminiszter és a vezérkari főnök felkereste Horthyt, és rövid megbeszélés után a kormányzó – egyben legfelsőbb hadúr – jelezte, hogy hadiállapotban lévőnek tekintjük magunkat a Szovjetunióval. Ezután egy órával összehívtak egy rendkívüli minisztertanácsot, amiről nincsen hiteles jegyzőkönyv, de a Horthy döntéséről minden bizonnyal tudó miniszterek valószínűleg jóváhagyták a hadba lépést. Ujváry emlékeztetett: mindeddig a magyar kormányok – a katonai vezetéssel ellentétben – ki akartak maradni a háborúból, holott ekkorra már Bulgária kivételével minden német-szövetséges ország hadban állt Moszkvával, így legfeljebb néhány napig vagy hétig lehetett volna elkerülni a hadba lépést.

Mint mondta, szerinte az alapvető vita a holokauszt kezdőpontjának megítélésében van, és hangsúlyozta:

„»zsidótörvények ide vagy oda«, a magyar zsidóság helyzete 1944. március 19-ig, azaz a német megszállásig a földrészen a legjobbak közé tartozott, nem véletlenül panaszkodott korábbi országjárása után Edmund Veesenmayer náci diplomata, hogy a magyarok nem antiszemiták”.

Hozzátette: a holokauszt tehát nem a belső magyar fejlődés, hanem a német megszállás következtében történt. A zsidótörvények pedig – amelyek bár durván sértették a magyar állampolgárok egy csoportjának a jogait – hozzájárultak ahhoz, hogy a német megszállásig ez a népcsoport anyagi bázisától részben megfosztva, de épségben átvészelje a háborút.

Ungváry így válaszolt: Hóman felelőssége szerinte sem a hadba lépésben, hanem éppen a holokausztban mutatható ki. Szerinte csak korlátozottan igaz, hogy Magyarországon lettek volna a legjobb helyzetben a zsidók, és hogy nem hurcolták el őket, az sem a száz zsidóellenes jogszabálynak köszönhető, hanem annak, hogy Hómannál mérsékeltebb politikusok – Kállay Miklós vagy épp Horthy – voltak hatalmon. Ha Hómanon múlik, már korábban megindult volna a deportálás, hiszen ő nem hitt a haláltáborokban, az Auschwitz-jegyzőkönyvet pedig propagandának minősítette. A látványos „nemtudása” viszont nem menti fel őt – hangsúlyozta Ungváry.

„A történész szerint egyértelműen a diszkriminatív zsidótörvények és a jogfosztás következménye a deportálás és a holokauszt.”

A kitelepítés nem ekkor kezdődött – vágott vissza ezúttal Zinner –, még jóval azelőtt, az 1943. decemberi teheráni konferencián Churchill és Roosevelt szabad kezet adtak Sztálinnak a tekintetben, hogy az elfoglalt területek lakosságával azt csinál, amit akar, emiatt következett be a svábok és magyarok későbbi kitelepítése. Amikor politikai elitek felelősségéről beszélünk, ez is beletartozik, nem lehet leszűkíteni a történetet arra, hogy ki élte túl és ki nem – hangsúlyozta a történész, aki rámutatott a párhuzamra Chamberlainék Hitlerrel és Chrurchillék Sztálinnal szembeni engedékenysége között. A nagyhatalmi játszmák lényege, hogy kis népeket úgy tüntetünk el, ahogy akarunk, köztük a zsidóságot is – tette hozzá.

Egyik bűn nem menti a másikat – vetette közbe Ungváry, majd feltette a kérdést: mi köze van a zsidótörvényeknek Churchillhez?

Erre már Ujváry válaszolt: szerinte a zsidótörvények megszavazása és az a három kiragadott memorandum, amely alapján Hómant antiszemitának kiáltották ki, elenyésző töredéke az egyébként kiváló történész-politikus hagyatékának, Hóman egyébként másodrendűnek tekintette a zsidókérdést. Ráadásul – húzta alá Ujváry – ’44. március 19. után a szabadlábon levő magyar politikusok közül csak ő tiltakozott kemény hangú levélben Veesenmayernél a német megszállás ellen; segített elmozdítani egy antiszemita főispánt, és a korabeli sajtóból is tudható, hogy enyhíteni próbálta a második zsidótörvényt, a német megszállás után rengeteg zsidó tudós és művész életét megmentette, baloldaliakét is, nem véletlenül tanúskodtak sokan mellette a Népbíróságon.

Egy politikus, akinek egy emberi jogi kérdés másodrangú a történelmi kutatásokhoz képest, az menthetetlen – replikázott Ungváry, hozzátéve: Hóman egyébként ’44-ben még keményebb zsidóellenes intézkedéseket sürgetett.

Hóman valóban németbarát volt külpolitikájában, de azért, hogy megóvja az ország belpolitikai önállóságát a német és szovjet birodalom között – vágott vissza Ujváry.

Kovács M. Mária történész a közönség soraiból szólt hozzá. Szerinte a holokauszt hazai támogatottságát jelzi, hogy a németek a megszállás után alig 100-150 fővel tudták ellenőrizni a deportálásokat, mert a magyar társadalmat a zsidótörvények érzelmileg már felkészítették. Hóman pedig megszavazta ezeket a törvényeket, sőt 1941 decemberében be is terjesztette a zsidó felekezet visszaminősítéséről szóló törvényt. (Azaz, miután sok parlamenti támadást elszenvedett, Hóman megvont 230 ezer pengőnyi támogatást a zsidó felekezettől – vetette közbe Ujváry.)

A történész asszony folytatta: igaz ugyan, hogy Kamenyec-Podolszk és a munkaszolgálat kivételével a zsidók fizikai biztonságban voltak, ugyanakkor Hóman 29 képviselőtársával 1941 februárjában memorandumban követelte a háború utáni kitelepítésükhöz szükséges előkészületek megkezdését. (Ez láthatóan meglepte Ujváryt, itt egyébként Kunhalmi Ágnes budapesti MSZP-elnök hátrafordult, és mosolyogva mondta a mögötte ülőnek a történészre utalva: „ezt elfelejtette”.) Azaz, ha a deportálásokban nem is, az oda vezető folyamatokban Hóman mindenképp felelős – zárta Kovács.

Ezt követően Ujváry újra felhozta Veesenmayer panaszát a magyar antiszemitizmus hiányáról, mire Ungváry azzal vágott vissza, hogy a birodalmi diplomata ezzel győzködhette főnökeit hazánk megszállásáról. Hóman intézkedéseinek egy része épp ezt akarta elhárítani – replikázott Ujváry, példának hozva a numerus clausus szigorítását.

A szintén a közönség soraiban ülő Gellért Ádám nemzetközi jogász – odaszúrva Kovács M. Máriának, megemlítve hogy csak a kivonatát olvasta fel a 11 oldalas memorandumnak – átfogóbb vizsgálatot kért, hiszen most csak pár memorandum alapján ítélkeznek Hóman fölött a zsidókérdésben. „Ha tíz e-mailem alapján akarnák megmondani, milyen ember is vagyok, biztosan tudnék tíz másikat mutatni, amiből az ellenkezője derül ki” – szemléltette Ujváry egyetértése közepette.

A vita zárásaképpen Ungváry még egyszer elmondta: senki nem állítja, hogy Hóman a történelem ördöge lenne, voltak sokkal problémásabb alakok, de nyilvános szobor állítása, vagy az akadémiai tagság visszaállítása ilyen terhelt kontextusban most problémát jelentene. Erre – miután Jakab András jelezte, hogy az akadémiai tagság visszaállítása nincs napirenden, még Ujváry is letette a garast.

Azt mondta: „Az egyik legnagyobb magyar középkor-történész esetében a tudományos rehabilitáció sokkal fontosabb, mint a jogi. Az akadémiai tagságot nem politikai, hanem tudományos értékek alapján szokták meghatározni, így ha Hómannal ez a baj, akkor el kellene gondolkodni az 1945–1965 között politikai okokból felvett tagokon is, akik történészként harmincadát nem teljesítették, politikusként viszont kártékonyabbak voltak Hómannál”.