A kerekasztalnak két főbb vitapontja volt, hogy Hómannak, akinek ügyében még Obama is felszólalt, és aki végül nem kapott szobrot, mekkora szerepe volt hazánk háborúba sodródásában – ami alapján korábban a Népbíróság elítélte – és mekkora a holokausztban.
Elsősorban történészek csaptak össze, Zinner Tibor és Ujváry Gábor, a Veritas Kutatóintézet kutatói keltek birokra Ungváry Krisztiánnal, az Országos Széchenyi Könyvtár 1956-os osztályának munkatársával, de a nemzetközi jogász, akadémikus Hoffmann Tamás és kollégája, Hollán Miklós is részt vett az eseményen, amelyet a szintén jogász Jakab András moderált. Ujváry volt egyébként az, aki szakértőként részt vett Hóman rehabilitációs eljárásában, és aki egyetért azzal, hogy az egykori kultuszminiszter akadémiai tagságát is vissza kellene adni, hogy – mint mondta –
„a XX. század egyik legnagyobb magyar historikusát visszavegyék a testületbe”.
Ungváry Krisztián a vita elején és végén is összefoglalta, hogy végtére is miben van konszenzus:
A Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának háromrészes vitasorozata Hóman Bálintról:
• Ujváry Gábor: Hómant még a népbíróság sem illette olyan súlyos vádakkal, mint mai bírálói
• Kovács M. Mária: Magyar-e a nagypapa?
• Ujváry Gábor: Hóman és az antiszemitizmus
Ugyanakkor – reagálva a rehabilitáció körülményeire – Ungváry elmondta: a holokauszt nem a haláltáborba hurcolással kezdődött, és aki például a zsidótörvények kapcsán nem foglalkozik azzal, hogy mi lesz a következménye a diszkriminatív törvénykezésnek, az a holokausztban is tettesnek tekinthető. Egyébként – mint mondta – Hómannál nem sikerült kimutatni, hogy valaha érdekelte volna, hogy mit is jelent maga a deportálás, de még 1944 februárjában is szigorúbb zsidóellenes intézkedéseket szorgalmazott.
Nem gondolom, hogy súlyosabb ítéletet kellett volna kapnia annál, mint amit kapott – mondta a történész, hozzátéve: azért,
„amiért igazán el lehetett volna ítélni, nem ítélték el, amiért meg elítélték, abban ártatlan volt”.
Szerinte Hóman tragikus figura, aki viszont épp e miatt a tragédia miatt nem alkalmas arra, hogy egy közösség vonatkoztatási pontja legyen. Ungváry álnaivitásnak nevezte azt a gondolatot, hogy a történész nem ítélkezhet, csak a bíróság, és az is egyfajta ítélet, ha valaki szobrot kap.
A történelmi felelősség kimondása a történelemtudományra tartozik, a büntetőjogi felelősségé pedig egy büntetőeljárás keretében történik, annak normái szerint – reagált Zinner Tibor. A Hóman-ügy jól megjeleníti a ki nem beszélt történelmünket – mondta, felidézve Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség című könyvét abból a korszakból, amikor nyoma sem volt törvényességnek, hiszen az előző rendszer sértettjei hozták a jogszabályokat. Mint Zinner elmondta, 1991-ben felvetette a népbírósági ítéletek felülvizsgálatát, de ezt végül orosz kérésre érkező amerikai nyomásra leállították. 1994-ben viszont az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll keretében alkotmányellenességük miatt „kilőtt” az 1945-ös VII. törvénybe foglalt bűncselekmények közül kilenc, zömében „népellenes” bűncselekménypontot, és állást foglalt, hogy az ilyen esetekben meg kell állapítani a semmisséget. Ez alapján került sor mintegy 500 ügy felülvizsgálatára és az ítéletek megsemmisítésére, de ez csak csepp a tengerben.
Mint Zinner hangsúlyozta, két éve a Veritasban személyről személyre elkezdték átnézni a fővárosi Népügyészség és Népbíróság aktáit. Ennek során arra jutottak, hogy az elmarasztaltak 20 százalékának ítéletét a ’94-es döntés alapján eleve meg kellene semmisíteni, de ez még mindig csak a jéghegy csúcsa – mondta. A 90 ezer népbírósági perbe fogott emberből 30 ezer ügyét vissza kellett adni pótnyomozásra – azaz az erőszakos vallatások ellenére az iratanyag alkalmatlan volt vádemelésre. A maradék 60 ezer ügyből csak 27 ezerben születtek elmarasztaló ítéletek, ezek 80 százalékában pedig – dacára a törvény szerinti 5 éves minimumnak – általában 1 éves, vagy ennél kisebb szabadságvesztést hirdettek ki, zömében annyit, amennyit előzetesben már úgyis eltöltöttek – ami ismét a gyenge lábakon álló vádakra utalhat.
„A számonkérés egyébként is egy politikai leszámolás része volt, azaz nem a valódi bűnök és valódi bűnösök voltak az igazán fontosak”
– hangsúlyozta Zinner.
Hollán Miklós a rehabilitáció jogi problémáira hívta fel a figyelmet. Tulajdonképpen arról beszélt, hogy az ügyben nem perújításra, hanem felülvizsgálatra lett volna szükség, mert így csak azt vizsgálta a bíróság, hogy vajon szándékosan követett-e el háborús bűncselekményeket Hóman, vagy gondatlanságból, de a tényálláson nem változtattak, azaz nem vizsgálták, hogy vajon elkövette-e azokat. A tényállás egyébként sem állt volna fenn, hiszen a fő vádpont, „a háborúba való belesodródás elősegítése” körében kirótt büntetéseket az AB 1994-es határozata semmissé nyilvánította, ma ez nem is büntetőjogi kategória. Ehelyett csak Hóman szándékosságát vizsgálták ebben, de még azt sem, hogy miután a kormányzó döntött a szovjet támadások után a hadiállapotról, az, hogy ezt Hóman is konstatálta, az is a háborúba sodródás elősegítésének számít vagy sem – tette fel a kérdést a jogász.
Hoffmann Tamás nemzetközi jogász máshonnan közelítette meg a dolgot, mondván: korábban a háborúskodás minden állam szuverén joga volt, de a második világháború idejére már nemzetközi egyezmények is tiltották. A nürnbergi és később a tokiói törvényszék is a „béke elleni bűncselekmények” kategóriáját tartotta a legfontosabbnak, ez a hazai jogrendbe pedig a népbíróságokról szóló jogszabályokkal került be.
Így ami Hóman kapcsán kérdés – mondta Hoffmann –, hogy vajon Magyarország ténylegesen hadba lépett-e Moszkvával, vagy már a korábbi fegyveres támadás miatt beállt a hadiállapot, és valóban csak ennek beállását konstatálták. Előbbi esetben a hadüzenet már önmagában támadó háború indításának, azaz nemzetközi bűncselekménynek tekinthető, utóbbinál viszont nem. A jogász szerint az előzmények – Kassa bombázása és egy vonat megtámadása – kapcsán meg kellene vizsgálni, hogy a korabeli nemzetközi jog szerint ezek önmagukban lehetővé tették-e a hadiállapot beálltát – fejtegette, hozzátéve: szerinte nem. És hogy mi lehet még emberiesség elleni bűncselekmény? – tette fel a kérdést. Az emberölés, deportálás vagy alapvető jogfosztás is az, utóbbiban pedig Hóman részt vett, így szerinte leszögezhetjük, igenis emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.
Ujváry Gábor válaszában kifejtette: a hadiállapot bejelentését megelőző incidensek elég komolyak voltak: 1941. június 26-án Kassára 30 bombát dobtak, és egy magyar személyvonatot meg repülőről géppuskával soroztak meg. Azaz a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, Budapest lépése csak válaszlépés volt, kérdés, mennyire bölcs – tette hozzá. Ezután a hadügyminiszter és a vezérkari főnök felkereste Horthyt, és rövid megbeszélés után a kormányzó – egyben legfelsőbb hadúr – jelezte, hogy hadiállapotban lévőnek tekintjük magunkat a Szovjetunióval. Ezután egy órával összehívtak egy rendkívüli minisztertanácsot, amiről nincsen hiteles jegyzőkönyv, de a Horthy döntéséről minden bizonnyal tudó miniszterek valószínűleg jóváhagyták a hadba lépést. Ujváry emlékeztetett: mindeddig a magyar kormányok – a katonai vezetéssel ellentétben – ki akartak maradni a háborúból, holott ekkorra már Bulgária kivételével minden német-szövetséges ország hadban állt Moszkvával, így legfeljebb néhány napig vagy hétig lehetett volna elkerülni a hadba lépést.
Mint mondta, szerinte az alapvető vita a holokauszt kezdőpontjának megítélésében van, és hangsúlyozta:
„»zsidótörvények ide vagy oda«, a magyar zsidóság helyzete 1944. március 19-ig, azaz a német megszállásig a földrészen a legjobbak közé tartozott, nem véletlenül panaszkodott korábbi országjárása után Edmund Veesenmayer náci diplomata, hogy a magyarok nem antiszemiták”.
Hozzátette: a holokauszt tehát nem a belső magyar fejlődés, hanem a német megszállás következtében történt. A zsidótörvények pedig – amelyek bár durván sértették a magyar állampolgárok egy csoportjának a jogait – hozzájárultak ahhoz, hogy a német megszállásig ez a népcsoport anyagi bázisától részben megfosztva, de épségben átvészelje a háborút.
Ungváry így válaszolt: Hóman felelőssége szerinte sem a hadba lépésben, hanem éppen a holokausztban mutatható ki. Szerinte csak korlátozottan igaz, hogy Magyarországon lettek volna a legjobb helyzetben a zsidók, és hogy nem hurcolták el őket, az sem a száz zsidóellenes jogszabálynak köszönhető, hanem annak, hogy Hómannál mérsékeltebb politikusok – Kállay Miklós vagy épp Horthy – voltak hatalmon. Ha Hómanon múlik, már korábban megindult volna a deportálás, hiszen ő nem hitt a haláltáborokban, az Auschwitz-jegyzőkönyvet pedig propagandának minősítette. A látványos „nemtudása” viszont nem menti fel őt – hangsúlyozta Ungváry.
„A történész szerint egyértelműen a diszkriminatív zsidótörvények és a jogfosztás következménye a deportálás és a holokauszt.”
A kitelepítés nem ekkor kezdődött – vágott vissza ezúttal Zinner –, még jóval azelőtt, az 1943. decemberi teheráni konferencián Churchill és Roosevelt szabad kezet adtak Sztálinnak a tekintetben, hogy az elfoglalt területek lakosságával azt csinál, amit akar, emiatt következett be a svábok és magyarok későbbi kitelepítése. Amikor politikai elitek felelősségéről beszélünk, ez is beletartozik, nem lehet leszűkíteni a történetet arra, hogy ki élte túl és ki nem – hangsúlyozta a történész, aki rámutatott a párhuzamra Chamberlainék Hitlerrel és Chrurchillék Sztálinnal szembeni engedékenysége között. A nagyhatalmi játszmák lényege, hogy kis népeket úgy tüntetünk el, ahogy akarunk, köztük a zsidóságot is – tette hozzá.
Egyik bűn nem menti a másikat – vetette közbe Ungváry, majd feltette a kérdést: mi köze van a zsidótörvényeknek Churchillhez?
Erre már Ujváry válaszolt: szerinte a zsidótörvények megszavazása és az a három kiragadott memorandum, amely alapján Hómant antiszemitának kiáltották ki, elenyésző töredéke az egyébként kiváló történész-politikus hagyatékának, Hóman egyébként másodrendűnek tekintette a zsidókérdést. Ráadásul – húzta alá Ujváry – ’44. március 19. után a szabadlábon levő magyar politikusok közül csak ő tiltakozott kemény hangú levélben Veesenmayernél a német megszállás ellen; segített elmozdítani egy antiszemita főispánt, és a korabeli sajtóból is tudható, hogy enyhíteni próbálta a második zsidótörvényt, a német megszállás után rengeteg zsidó tudós és művész életét megmentette, baloldaliakét is, nem véletlenül tanúskodtak sokan mellette a Népbíróságon.
Egy politikus, akinek egy emberi jogi kérdés másodrangú a történelmi kutatásokhoz képest, az menthetetlen – replikázott Ungváry, hozzátéve: Hóman egyébként ’44-ben még keményebb zsidóellenes intézkedéseket sürgetett.
Hóman valóban németbarát volt külpolitikájában, de azért, hogy megóvja az ország belpolitikai önállóságát a német és szovjet birodalom között – vágott vissza Ujváry.
Kovács M. Mária történész a közönség soraiból szólt hozzá. Szerinte a holokauszt hazai támogatottságát jelzi, hogy a németek a megszállás után alig 100-150 fővel tudták ellenőrizni a deportálásokat, mert a magyar társadalmat a zsidótörvények érzelmileg már felkészítették. Hóman pedig megszavazta ezeket a törvényeket, sőt 1941 decemberében be is terjesztette a zsidó felekezet visszaminősítéséről szóló törvényt. (Azaz, miután sok parlamenti támadást elszenvedett, Hóman megvont 230 ezer pengőnyi támogatást a zsidó felekezettől – vetette közbe Ujváry.)
A történész asszony folytatta: igaz ugyan, hogy Kamenyec-Podolszk és a munkaszolgálat kivételével a zsidók fizikai biztonságban voltak, ugyanakkor Hóman 29 képviselőtársával 1941 februárjában memorandumban követelte a háború utáni kitelepítésükhöz szükséges előkészületek megkezdését. (Ez láthatóan meglepte Ujváryt, itt egyébként Kunhalmi Ágnes budapesti MSZP-elnök hátrafordult, és mosolyogva mondta a mögötte ülőnek a történészre utalva: „ezt elfelejtette”.) Azaz, ha a deportálásokban nem is, az oda vezető folyamatokban Hóman mindenképp felelős – zárta Kovács.
Ezt követően Ujváry újra felhozta Veesenmayer panaszát a magyar antiszemitizmus hiányáról, mire Ungváry azzal vágott vissza, hogy a birodalmi diplomata ezzel győzködhette főnökeit hazánk megszállásáról. Hóman intézkedéseinek egy része épp ezt akarta elhárítani – replikázott Ujváry, példának hozva a numerus clausus szigorítását.
A szintén a közönség soraiban ülő Gellért Ádám nemzetközi jogász – odaszúrva Kovács M. Máriának, megemlítve hogy csak a kivonatát olvasta fel a 11 oldalas memorandumnak – átfogóbb vizsgálatot kért, hiszen most csak pár memorandum alapján ítélkeznek Hóman fölött a zsidókérdésben. „Ha tíz e-mailem alapján akarnák megmondani, milyen ember is vagyok, biztosan tudnék tíz másikat mutatni, amiből az ellenkezője derül ki” – szemléltette Ujváry egyetértése közepette.
A vita zárásaképpen Ungváry még egyszer elmondta: senki nem állítja, hogy Hóman a történelem ördöge lenne, voltak sokkal problémásabb alakok, de nyilvános szobor állítása, vagy az akadémiai tagság visszaállítása ilyen terhelt kontextusban most problémát jelentene. Erre – miután Jakab András jelezte, hogy az akadémiai tagság visszaállítása nincs napirenden, még Ujváry is letette a garast.
Azt mondta: „Az egyik legnagyobb magyar középkor-történész esetében a tudományos rehabilitáció sokkal fontosabb, mint a jogi. Az akadémiai tagságot nem politikai, hanem tudományos értékek alapján szokták meghatározni, így ha Hómannal ez a baj, akkor el kellene gondolkodni az 1945–1965 között politikai okokból felvett tagokon is, akik történészként harmincadát nem teljesítették, politikusként viszont kártékonyabbak voltak Hómannál”.
