Hóman és az antiszemitizmus

Antiszemita volt-e Hóman Bálint? Ujváry Gábor válasza Kovács M. Mária cikkére.

A Magyar Nemzet 2015. augusztus 15-i számában Kovács M. Mária – olykor személyeskedve és gúnyosan – szokatlanul hosszú írásban támadott meg Hóman Bálint személyiségének legfontosabb vonásait fölvázoló cikkeim (Magyar Nemzet, július 15. és Napi Gazdaság, augusztus 2.) miatt. Mindkettőben igyekeztem árnyaltan, az egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter működésének árnyoldalait sem elhallgatva szólni a témáról. Ugyanakkor megállapítottam, hogy olyan vádakat fogalmaznak meg Hómannal szemben, amelyeknek a tényekhez nem sok közük van.

Kovács M. Mária álláspontomat tarthatatlannak vélte, és Hóman tevékenységét – kizárólag a „zsidókérdésről” alkotott véleménye alapján – sommásan elítélte. Kezdeményező szerepet tulajdonított neki a zsidótörvények meghozatalában, kiterjesztésének követelésében, sőt a deportálások végrehajtásában is. Bár Hómanról még bírálói is elismerik, hogy a legnagyobb magyar középkortörténészek között van a helye, hogy miniszterként számos előremutató intézkedést hozott, Kovács M. Mária – némileg önkényesen csoportosítva és magyarázva néhány forrást – csakis a legnagyobb zsidógyűlölők sorában hajlandó őt számon tartani.

Vitatom Ujváry véleményét, amely szerint az antiszemitizmus Hóman számára mintegy mellékes, a „működését amúgy sem meghatározó” dolog lett volna. Vitatom, hogy Hóman antiszemitizmusa esetében „egyszerre többféle igazságot lehet megfogalmazni”. Hóman 1932 és 1942 között volt néhány hónapos megszakítással kultuszminiszter. Miniszteri működésének jó része arra az időre esett, amikor a zsidótörvények voltak érvényben. Ezalatt Hóman – vezető pozícióban – a zsidók állampolgári jogainak folyamatos lerombolására törekedett, el egészen a deportálás követeléséig. Tudomásul veszem, hiszen mi mást tehetnék, hogy a Veritas Intézetben ez „csupán egyetlen szempont” a sok közül, s hogy Ujváry szerint ezen szempont szem előtt tartása „mindenképpen beszűküléshez vezet”. Kovács M. Mária cikke

Ezzel ellentétben 1946-os perének zsidó tanúi, közvetlenül a népirtás után – nyilvánvalóan és érthetően haraggal és keserűséggel telten – egyértelműen pozitívan nyilatkoztak Hómanról.  Bacher-Bodrog Pál, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület ügyvezető elnöke közölte, hogy Hóman sokszor elintézte a numerus clausus következtében az egyetemekről elutasított zsidó hallgatók felvételét, de támogatta az egyesület 1939-ben, a Goldmark-teremben – a zsidótörvények miatt kényszerűségből – alapított színházát is, majd 1944-ben „Fejér Lipóttól, a matematikustól egészen Mohácsi Jenőig egy sorozat tudósnak és írónak Sztójay felé mentességet szerzett”, a fajvédő Endre Lászlót pedig felkötnivaló gazembernek nevezte. (Hóman utóbbi kijelentését mások is említették.)

Ugyanő megértéssel hivatkozott Hóman 1942 körüli szavaira, miszerint „nagyon sok mindent csináltak a zsidókkal, de amit nem csináltak, az sokkal nehezebb volt, mert olyan nyomás alatt álltak – és itt Jagowra [a német követre] hivatkozott –, hogy sokkal nehezebb volt azt meg nem csinálni”. Wertheimer Adolf, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat elnöke arra emlékezett, hogy „a Rabbiképző Intézet épületének helyrehozatalára szükséges elég jelentékeny összeget” bocsátott a rendelkezésükre, a Magyar–zsidó oklevéltár három kötetének kiadását is segítette, és az ismert zsidó származású historikusnak, Marczali Henriknek 1940-ben bekövetkezett haláláig tekintélyes – évi 6000 pengős – évjáradékot biztosított. Waldapfel Eszter neki köszönte Nemzeti Múzeumbéli előrejutását és 1944-es mentesítését. Még ezelőtt, 1944 tavaszán Hómannál járva „magam elé tettem a retikülömet, nem akartam, hogy a csillagot lássa rajtam. Beszéd közben azonban valahogy megfeledkeztem róla, levettem a kezemet, és ő ekkor egészen felháborodva, magából kikelve azt mondta, hogy vegyem le azt az ocsmányságot, ha arra ránéz, szégyelli a magyarságát” – írta. Ő is úgy vélte, hogy Hóman a zsidókkal szembeni szélsőjobboldali követeléseket mindig mérsékelni igyekezett, s minden bizonnyal tudott arról is, hogy az elnöksége alatt álló Teleki Pál Tudományos Intézetben 1944-ben hamis okmányokat állítottak ki az üldözötteknek. 1983-ban ezt Benda Kálmán, majd Kosáry Domokos több alkalommal is megerősítette.

Budapesti Nemzetközi Vásár (1941)

Fotó: Fortepan

Politikailag egyébként vele szemben álló kollégái (Lukinich Imre, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula, Kosáry) és egykori munkatársai egyöntetűen és más korabeli jellemzésekhez hasonlóan szintén azt vallották, hogy Hóman 1944-ben számos tudós és művész mentesítésében sikerrel járt közben. Történetírói munkásságában sohasem érvényesítette politikai meggyőződését, mindig meghallgatta és elfogadta az övével nem egyező véleményeket, nem zavarta, ha munkatársai tőle gyökeresen eltérő álláspontot képviselnek, és mindenkivel emberségesen viselkedett. Németbarátságát annak tulajdonították, hogy történeti és geopolitikai okokból erősen tartott a németekről, illetve attól, hogy az általuk uralta Európában a velük való szembefordulás azonnal az ország megszállását idézné elő – ami végül 1944. március 19-én be is következett.

Hegedüs Géza egy 1999-es interjújában hangsúlyozta, hogy Hóman „nem volt antiszemita, az bizonyos. Sőt, indulatosan igyekezett kimutatni, hogy az antiszemitizmus az a jobboldalt meggyalázza, ahogy ő mondta. Egy filoszemita jobboldalnak kell kialakulni, s ekkor lesz tekintélye Magyarországnak. Amiben sok igaza is volt talán.”

Amennyiben a forrásokat így csoportosítjuk, egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki a zsidó ügyeket következetesen támogatta, és 1944-ben számos üldözöttet mentett. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy Hóman volt az egyetlen szabadlábon lévő magyar politikus, aki a Német Birodalom teljhatalmú megbízottjához és követéhez írt levelében keményen tiltakozott a megszállás miatt, ráadásul kulcsszerepet játszott abban, hogy az egyik leginkább szélsőjobboldali és antiszemita főispánt, Toldi Árpádot eltávolítsák Fejér megyei tisztéből, még pozitívabbá válik e kép.

Ami persze, így legalábbis, torz és hamis. Hiszen magam is számtalan szakcikkben megírtam már – bár Kovács M. Mária nem ezekből, hanem egy kiadatlan előadásomnak az internetre fölkerült, nem általam gondozott szövegéből idéz –, hogy Hóman Bálint antiszemita volt és szerepet játszott a két zsidótörvény előkészítésében. Miniszterként nem is tehetett volna másként, hiszen ezek a rendelkezések az ő tárcáját érintették a leginkább.

Ez viszont nem jelentette azt, hogy a zsidókat alacsonyabb rendűeknek tekintette – hiszen nagyon sokszor dicsérte tulajdonságaikat –, és különösen nem, hogy a kiirtásukra törekedett. Annál inkább sem, mivel jó néhányszor nyilvánosan is szembeszállt a fajelmélettel, a nemzetiszocialista berendezkedést pedig megvalósíthatatlannak tartotta Magyarországon. Sok társához hasonlóan viszont tényleg szerette volna, ha a zsidók rendkívüli mértékű felülreprezentáltsága csökkenne a gazdasági és a kulturális életben.

Antiszemitizmusának ez volt a lényege. Igen gazdag irathagyatékában – feljegyzéseiben és levelezésében – egyébként alig esik szó a „zsidókérdésről”, hiszen az sohasem állt politikája tengelyében. Történettudósként pedig végképpen nem foglalkozott e témával. Könyveinek, tanulmányainak nagy része a korszak legmagasabb szakmai színvonalán álló, nyelvileg is szépen formált munka. Tevékenységének tehát egyáltalán nem volt meghatározó eleme szelektív antiszemitizmusa, amelyet ma már kétségtelenül elítélünk, akkoriban viszont, sajnos, belefért a „politikai korrektségbe”.

Kovács M. Mária cikke alapján azonban Hómannak a legvadabb antiszemiták között a helye. Egyetlen szempontot, a zsidósághoz való viszonyulást – meglehetősen egyoldalúan – figyelembe véve állapítja meg, hogy Hóman a deportálásoknak, sőt a zsidók elgázosításának is „motorja volt”. Sem ezzel, sem az általa célzatosan válogatott és magyarázott dokumentumok alapján tett észrevételeivel nem érthetek egyet.

Korábbi írásomban már cáfoltam azt az állítást, hogy Hóman 1938. február 25-én a minisztertanácsnak benyújtott előterjesztése lenne az első zsidótörvény ősforrása. Ehelyett most Kovács M. Mária egy másik, ugyancsak neki tulajdonított, február 1-jei iratot citál. Ezzel csak az a baj, hogy már Hóman szerzősége is erősen vitatható, hiszen a Szálasi-per anyagában nem az ő állagában, hanem a „szélsőjobboldal történetére vonatkozó vegyes iratok” között található. Hóman terjedelmes hagyatékában sem bukkantam hasonló feljegyzésre, de a tervezet stílusa, problémafelvetése sem az ő elképzelését tükrözi. Ráadásul a benne megfogalmazott javaslatok közül szinte semmi sem került bele az első zsidótörvénybe, amelynek szerkesztése – mint azt perének kiadott anyagából tudjuk – a másokra nemigen hallgató Imrédy Bélának tulajdonítható.

Hóman 1938. március 6-i szentesi beszédéből Kovács M. Mária éppen a legfontosabb gondolatot felejti ki, illetve annak csak utolsó tagmondatát idézi. Hóman ugyanis a – szónoklatának csak kis részét jelentő – „zsidókérdés” fejtegetésénél kiemelte: „Nagy tévedés volna azt hinni, hogy erőszakos fellépéssel – mondjuk bunkóval – lehet ilyen kérdést megoldani. Erre azonban gondolni sem szabad, hiszen megvannak törvényes eszközeink ennek a kérdésnek a rendezésére.” Ez volt egyébként Hóman egyetlen nyilvános beszéde, amelyben hosszabban foglalkozott e problémával, s amely későbbi hozzáállását is meghatározta.

Kovács M. állításával ellentétben Lázár Andor, a kiváló igazságügy-miniszter nem elsősorban a készülő zsidótörvény, hanem az ország helytelen vezetése – melynek csak egyik összetevője volt „a zsidókérdésnek a humanizmussal ellentétes módon való kezelése” – miatt mondott le pozíciójáról. Legalábbis az 1960-as évek közepén diktált emlékezései szerint, ugyanis elődje, a zsidótörvények ellen is tiltakozó Zsitvay Tibor ennek más okát látta. Mint fölidézte, Lázár joggal kifogásolta, hogy a tárca nélküli gazdasági miniszteri posztot elnyert Imrédy Béla a Magyar Nemzeti Bank elnöki tisztét is megtarthatta. Mivel azonban Lázár sokszor „atyáskodva” és fontoskodva viselkedett a miniszterelnökkel, Darányi a visszalépésével taktikázó minisztert nem marasztotta. (A két memoárban két teljesen eltérő következtetést olvashatunk – ezért is kell megfelelő forráskritikával bánnunk velük szemben. Kellő ellenőrzés nélkül egyiket sem tarthatjuk bizonyított ténynek.)

A második zsidótörvény után a középiskolák első évfolyamára felvehető zsidó diákok számát valóban 6 százalékra csökkentették, azonban amit ennek kapcsán idéz Kovács, az nem Hóman utasítása, hanem egy egyedi ügyről szóló aktában olvasható előadói fogalmazvány. A „zsidó és nem zsidó tanulók fizikai szegregálását” nem az egész országban – az alapszabály ugyanis az volt, hogy a maximum 40 fős osztályokba három zsidó tanulót lehetett fölvenni –, hanem négy budapesti gimnáziumban rendelték el, ahol külön zsidó osztályokat létesítettek a zsidó származásúaknak (így ezekben az iskolákban jóval a meghatározott arányszámon felül kaptak helyet a zsidó fiatalok).

A rendelkezés amúgy sem érintette a magán- és a felekezeti gimnáziumokat, ahogyan a polgári iskolákat sem, az izraelita iskolákban pedig lehetővé tették, hogy az addiginál több osztályt létesítsenek. Arról sem szól Kovács, hogy 1939-ben Hóman a pesti izraelita fiú- és leánygimnáziumokban engedélyezte az értelmiségi pályákról kiszoruló zsidó fiatalok ipari szakmákra történő átképzését, ennek érdekében új fiú ipari középiskolai tagozat, illetve női ipari középiskola alapítását.

Kovács M. a másik levéltári dokumentumot is hasonló körültekintéssel idézi. Szerinte a parlament közoktatásügyi bizottságának 1940. október 12-i ülésén a numerus nullust, azaz az oktatásból a zsidók teljes kizárását követelte Hóman. Valójában a Szegedről Kolozsvárra visszahelyezett Ferenc József Tudományegyetem újjászervezéséről, illetve Szegeden jogilag egy új intézmény, a Horthy Miklós Tudományegyetem alapításáról tárgyaltak. A megbeszélésen a zsidókérdés egyáltalán nem került szóba, a numerus nullus még kevésbé.

A hivatalos, nyomtatott jegyzőkönyvben nem is lelhetjük föl a Kovács M. citálta mondatokat, azok csak a gépírásos feljegyzésben szerepelnek, ott is ki vannak húzva. Hóman eszerint azt mondta – a numerus nullust véletlenül sem említve –, hogy a keresztény orvosok nem hajlandók vidékre menni, így Kárpátalján és Erdélyben csak zsidó orvosokkal tudják ellátni az egészségügyi szolgálatot. Ez pedig azért aggodalmas, mivel „zsidó orvos az egészségügyben és zsidó tanár az iskolában – ha becsületes ember – nem képviselheti annak a nemzetnek és népnek az érdekeit, amely őt korlátozza és ki akarja szorítani”.

Ezt lehet ugyan „lélegzetállító cinizmusnak” is nevezni, ahogy Kovács M. Mária teszi, de ugyanilyen joggal lehet önmarcangolásként, a zsidótörvények következtében előállott helyzet kritikájaként is értelmezni. Csak egyet nem lehet: mindennek alapján kijelenteni, hogy Hóman ezen az ülésen a numerus nullus mellett tört lándzsát. (Arról már nem is szólva: nyilván nem véletlenül maradt ki e passzus a végleges szövegből.)
Kovács M. Mária írásának további érveivel sajnos nincs terem vitatkozni (ha lesz rá módom, természetesen szívesen megteszem). Válaszommal arra szerettem volna rámutatni, hogy az általam is sokszor bírált Hóman Bálint tevékenysége és történelmi szerepe nem ítélhető meg fehéren vagy feketén. A források egy csoportjának előtérbe állításával ugyanis egészen más következtetésre juthatunk, mint más dokumentumok kiemelésével.

A szakmáját szerető, annak szabályait tiszteletben tartó történésznek lehetőleg árnyaltan, egy-egy személyiség vagy esemény pozitív és negatív oldalát egyaránt figyelembe véve szabad(na) felelős véleményt alkotnia. Így is sokféle értelmezés, többféle igazság kimondására nyílik lehetőség. Az önkényes válogatás alapján születő ítélkezés, mások alapos kutatásokon nyugvó, jó szándékú véleményének agyagba döngölése azonban megengedhetetlen.

Az 1944-ben a magyar zsidósággal történteket magam is a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának tartom. Még akkor is, ha a szörnyűségeket nem elsősorban a belső magyar fejlődés, hanem a német megszállás – és a németeket kiszolgáló, fanatikus magyarok hatalomhoz juttatása – idézte elő. Hóman Bálint azonban sohasem csatlakozott a szélsőségesekhez. Tudósként mindig a legnagyobbak között marad a helye, politikusként – számos pozitív intézkedése mellett – bár pályája végén valóban tévútra került, de sokak meggyőződésével szemben, politikai gazember sohasem volt. Végzetes ballépéséért pedig éppen eleget bűnhődött.