Lázár János találkozása Erzsike nénivel

Erzsike néni addig járt a hatalmasok nyakára, amíg el nem érte, hogy a nagyurak foglalkozzanak vele.

Fia halála után Erzsike néni mindennap négykor felkelt, és reggel hétkor már ott volt valamelyik közintézmény előtt. Harmincnyolc fokos melegben és tizenöt fokos hidegben egyaránt. Délig demonstrált, aztán hazabuszozott Kiskunlacházára, pihent, megnézte a híradót – elvégre kellettek az aktuális mondanivalót tartalmazó új molinók –, majd korán aludni tért, hiszen másnap újra szólt a vekker.

Egyszer sem jutott eszébe, hogy a demonstrálást abbahagyja. El is komorul, amikor erre rákérdezünk.

– Ugyanolyan szószegő lettem volna, mint azok, akik ellen tüntettem. Hiszen ők azt mondták, hogy senkit nem hagynak az út szélén, ugye, de hát ez nem igaz, nagyon sokan kerültek padlóra – mondja, és felidézi, mennyire várták az Orbán-kormány bejelentését a forintosításról. Utóbbi szót ma is úgy ejti ki, hogy érződik, mennyire reménykedtek.

– Össze is fogott a család – mondja egy hokedlin ülve a nógrádi „gazdasági cselédek” leszármazottja. Erzsike még a fillérre kiszámolt árfolyamra is emlékszik, mégsem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy valaha talán a földosztást várhatták ennyire néhány évtizeddel ezelőtt ugyanezen falak között. Hiába, változnak az idők.

Pátosznak vagy érzelgősségnek azonban nyoma sincs az asszony szavaiban, amikor arról beszél, mit tapasztalt egyszemélyes tüntetései során. Büszkeséggel vegyülő dac és a „nagyemberek” orra alá borsot törő kisember huncutsága csillog a szemében, amikor élményeit meséli. Érezhetően az a kedvenc története, amikor terroristának nézték az Igazságügyi Minisztérium előtt.

– Egy őr közölte ezt velem, képzelje! Meg hogy bevágnak, mint a rongyot, ha nem megyek el innen, mert terrorveszélyt jelentek – Erzsike néni az őrnek adott válasza felidézésekor széles kézmozdulatokkal gesztikulál is. Két mutatóujjával négyzetet rajzol maga köré a levegőbe. – Azt mondtam az őrnek, hogy nem megyek el innen, nem foglalok el egy négyzetméternél több jogot, mint amit az alkotmány biztosít nekem a véleményformálásra.

Erzsike ezt elmondta szinte minden kiszemelt minisztérium és közhivatal előtt. Akciója sosem maradt visszhang nélkül. Volt, hogy öltönyös küldöncöket küldtek rá, de ő egyikük kérésére sem ment el. Egy banknál kutyát uszított rá egy biztonsági őr, de nem tágított, ahogy azon is csak nevetett, amikor a rendőrök el akarták venni a tábláit. Még a táskáját is kihozza a konyhába elmutogatni, hogyan vágta az egyenruhások arcába motozás közben a Kiskunlacházáról magával hozott szendvicsét. Erzsike néni a hokedlijét is arrébb teszi, hogy elpantomimozza, miként lépett a nagydarab rendőrök elé, hogy megmutassa transzparensét az autóból kilépő Matolcsy Györgynek.

– Harminc centiről! Épp azt mutattam fel neki, amire azt írtam: én is szeretnék unokatestvér lenni – arra utalva, hogy a jegybank alapítványai közpénzzel segítették Matolcsy rokonainak vállalkozását.

Nevetve mondja, hogy csodálja, senki sem környékezte meg a titkosszolgálatoktól, mert nagyon érdekes tapasztalatokat gyűjtött össze a 317 nap alatt. Mert bizony Erzsike néni tudja, hogy tűző napon a jegybank melyik bejáratánál kell tüntetni; kitapasztalta ugyanis, hol van árnyék. Tudja, hogy a Parlamentnél posztoló melyik őrrel lehet beszélgetni, már ha hagyják, és nem szólnak le neki „dróton”, hogy ne kommunikáljon a demonstrálóval. Tudja, hogy Habony Árpád is „bejáratos” a jegybankba, kétszer is látta őt bemenni egy fiatal hölggyel.

– Egész csinos fiatalember, biztos csak a tévé torzítja el – mondja a kormányzati tanácsadóról.

Erzsike néni ismeri szinte minden politikus rendszámát, arcról a sofőrjeiket, sajtósaikat, titkáraikat. Egyszer mégis tévedett: Palkovics Lászlót összekeverte Czibere Károllyal. Az asszony állítja: az oktatási államtitkár aztán mindennap köszönt neki, miután elnézést kért ezért a mulasztásért. Ezenkívül elégedett azzal is, ahogy Bakondi Györgyöt felpaprikázta a transzparensével, és szemlátomást még mindig kedvére van, hogy kalandos úton még Balog Zoltánnal is elolvastatta a kálváriáját bemutató cikket, meg hogy Semjén Zsolt úgy haladt el mellette, mint a „rimóci nyúl”. Sajnálja viszont, hogy Orbán Viktornak egyszer sem tudta megmutatni művét.

Erzsike néni nem csak a hivatalok előtt tüntetett.

– Ha volt egy kis időm, mondjuk fél órám a Népligetben a buszig vagy a Kálvin téren, akkor ott álltam, demonstráltam szendvicsemberként – mondja. A távolsági buszpályaudvaron persze nem a hatalmasoknak akart üzenni, csak gondolatokat próbált ébreszteni a járókelőkben. Kezével mutatja: hat kormánypárti szimpatizánst győzött meg a maga igazáról.

– Egy Amerikában élő ember megkért, hogy lefotózhasson, és elvihesse a képemet az ottani megvezetett magyaroknak, hadd lássák, hogy nincs itt akkora jólét, mint az új hazában hiszik.

Lefényképezte még egy idős asszony is, aki mozgásképtelen lányának akarta megmutatni, hogy nem csak ők küzdenek a devizahitellel. Egy idős úr például kijelentette, hogy imádkozik érte.

– És azok az imák meghallgatásra találnak, mert olyan jóságos szeme volt annak az embernek – mondja Erzsike néni, akinek egy fiatalasszony kenyeret, egy külföldi állampolgár pedig száz eurót akart adni. Nem fogadta el egyiket sem.

Néha vitázott is, de csúnyán csak az ötven év felettiek beszéltek vele.

– Egy kormánypárti úr például azt mondta, hogy a Gyurcsánynál tüntessek, de én felvilágosítottam, hogy a devizahitelt bizony 2001-ben az első Orbán-kormány tette lehetővé. Az úr nem hitt nekem – mondja az asszony, aki itt nagy levegőt vesz, éreztetve, hogy népmesei fordulat következik a történetében.

– Schiffer András is úgy vélekedett, hogy nekem van igazam – mondja az egykor a váci lenfonógyárban dolgozó nő, aki sajátos politikai közvélemény-kutatást is végzett. Szerinte nagyon sok baloldali fog a Jobbikra szavazni, mert ez az egyetlen párt, amelyik máig napirenden tartja a devizahitel kérdését.

Erzsike néni ügye egyébként valóban népmesei fordulatot vett. Történt ugyanis, hogy Lázár János egy napon végigolvasta a szendvicsember üzeneteit. Elöl is, hátul is. És még ezek után is csókolommal köszönt a kiskunlacházi asszonynak. Hogy ez Erzsike néninek milyen sokat jelentett, azt jelzi, hogy felemelt mutatóujjal idézi fel a találkozást. A Miniszterelnökséget vezető miniszter azonban nem állt meg itt: hamarosan leküldte államtitkárát, Csepreghy Nándort, akinek el is mondhatta, miért tüntet. Ám erről többet vendéglátónk nem beszélhet, csupán annyit, hogy Lázár és Csepreghy mellett van egy titokzatos harmadik személy is, akinek köszönheti, hogy rendeződött az ügye, és csak 13,2 millió forintig kell fizetnie családjának a több éve felvett hitel után.

Búcsúzáskor kapunk tőle PET-palackba töltött jó másfél liter vörösbort. Erzsike néni erre esküszik. Mindennap egy decit iszik belőle, hogy rendben legyen a koleszterinje.

– Meg akarom élni a százéves kort, már csak a jutalom miatt is. Nem szeretném, ha ott maradna az a pénz – mondja nevetve, de óvatosan megjegyzi, hogy ahhoz kétszáz éves háza nyolcvan centiméter vastag falának is ki kell bírnia még 16 évig.

Erzsike néni meséje ezzel véget is ért. A többi devizahiteles szociodrámája viszont folytatódik.