„Maguk itt fognak élni, és itt fognak meghalni”

Ha valakit meghurcolt a kommunista rendszer, az Amerikában élő Margit nénit és övéit feltétlenül.

Ahogy semmivé lett minden abból is, amivel ezután próbálkoztak. Hiába épített fel saját egzisztenciát az ifjú pár földet bérelve és konyhakertészetet megteremtve Szeged mellett – mert „igaz, hogy ezzel van a legtöbb munka, de ez hozza a legnagyobb hasznot is” –, az állam erőszakkal lefölözte a hajnali kelések, az estébe nyúló kapálások hasznát. Négy hónap börtön várt a családfőre a padláson talált másfél mázsa búzáért, a gazdaság pedig, a négy gyerekkel együtt, az asszonyra maradt.

Ám ezt leszámítva akkor még egész elviselhető volt az élet.

– Jó helyen laktunk, volt jó artézi kút. A gyerekek már egész kicsiként is segítettek, munkához voltak szoktatva. Nem volt szabadnap, de micsoda karfiolt termesztettünk az urammal! Mennyit jártunk a piacra! – mondja Margit ma is lelkesedéssel. – Volt úgy, hogy ötezer csomó retket eladtunk, akkor vettük a televíziót.

Az új világban azonban nem volt elég ügyesnek, szorgalmasnak lenni. Hűségre is szükség volt. A párthoz, amelybe Kovács Géza semmi áron nem volt hajlandó belépni.

– Utálta a kommunistákat. Szerintem emiatt vittek el bennünket azon a júliusi éjszakán – mesél tovább az asszony. – Aznap is estig kint voltunk, emlékszem, a kis Géza unszolt, „anya menjünk már be, csípnek a szúnyogok”, de én még egy sort végig akartam kapálni Éjjel aztán zörgettek az ajtón. Én ébredtem föl hamarabb. Egy rendőr állt az ajtóban, azt mondta, azonnal szálljunk föl a teherautóra, és ha valamelyikünk szökni próbál, használni fogják a fegyverüket. Mi ugyan a tanyán éltünk, mert így volt egyszerűbb a munka miatt, de mindenünk a szegedi lakásban volt. Kikönyörögtük, hogy vigyenek oda minket, hogy össze tudjuk szedni, amink van, de mindössze fél óránk maradt a pakolásra.

Azon az éjszakán, 1952. július 3-án 123 családot vittek el Szegedről. Kovács Margit anyósával, apósával, férjével és négy gyerekkel, hetedik hónapban lévő, várandós kismamaként érkezett meg Ebesre.

– Amikor kiszálltunk a marhavagonokból, egy rendőr azzal fogadott: maguk itt fognak élni, és itt fognak meghalni. Ebesen nagy állami gazdaság működött, az uram a gépállomáson, anyósomék a földeken dolgoztak. Én otthon voltam a négy gyerekkel, és vártam az ötödiket. Endrét a közeli Debrecenben hoztam a világra.

„Egy októberi napon kezdődtek meg a szülési fájdalmak. Nem ijedtem meg, volt már gyakorlatom benne. Telefonálni kellett volna a mentőknek, de nem tudtak, mert elromlott a telefon, így hát szekérre raktak, és rendőr kíséretében bekocsikáztam Debrecenbe. Elvittek a fogászati klinikára, ahonnan alapos kivizsgálás után a fül-orr-gégészetre vitt a kocsis. Mire végre megtalálták a szülészeti klinikát, Endre már majdnem megszületett” – áll Margit visszaemlékezésében a hortobágyi kitelepítetteket megszólaltató, Kitaszítottak című könyvben, amelyben rátaláltam erre a valószínűtlen történetre.

– Mire Endrével visszaértem a táborba, már igen hűvös volt az idő. Addig sátorban laktunk, de ekkor beköltöztünk egy kis házba, amelyben egyetlen szobát kaptunk, ott éltünk kilencen. Igaz, nyirkos volt, és nem lehetett benne fűteni, de a sátornál jobb volt – mondja Margit, s kiegészíthetjük azzal, amit a fent említett könyvben erről az időszakról olvashattunk: „A táborban minden nagyon körülményes volt, de leginkább a mosás volt szinte megoldhatatlan, jobban mondva a szárítás. Mivel alig tudtunk magunkkal hozni holmikat a nagy sürgetés miatt, sűrűn kellett mosni, és a hideg, nedves szobában nem lehetett megszárítani. Lestük a jobb időt, amikor süt a nap, vagy fúj a szél, és gyorsan kihasználtuk a lehetőséget. Már nem emlékszem rá, mit ettünk. Tej nem volt, így a gyerekek táplálása igen nagy gondot jelentett. Egyszerűen nem tudom visszaidézni, miként oldottuk meg a hús, zöldség, gyümölcs és tej nélküli élelmezést. Nem tudom.”

Sokan mondják, akik megélték, hogy a kitelepítés még egészen elviselhető volt ahhoz képest, ami utána következett. Kovácsékkal sem történt ez másként. Sztálin halála után fölszabadították a tábort, mehettek, amerre láttak: földönfutóvá lett az akkor még ötgyerekes család.

– Nem adtak vissza semmit az égvilágon, pedig teheneink, lovaink, disznóink, borjúnk, traktorunk, teherautónk, komplett gazdasági felszerelésünk, városi házunk volt! Végül egy téeszhez tartozó házban húztuk meg magunkat, de két hét múlva kijöttek a párttól, hogy menjünk el onnan, mert az az épületet gabonaraktár lesz – mondja tovább az asszony. – Akkor elmentem a postára, és levelet írtam Rákosinak. Persze úgy kezdtem: „Rákosi apánk!” Megírtam neki, hogy az újságban az áll: a volt horthysta tiszteket és csendőröket telepítették ki, az én uram pedig egyszerű honvéd volt. Tíz nap múlva megint jönnek a párttól. „Na – mondom –, menjünk?” De maradhattunk, sőt az addig ott raktározott árpát is elszállították, és adtak háromszáz forintot, hogy vegyek belőle ruhát a gyerekeknek. A ház hat kilométerre az iskolától, villany nélkül, de legalább fedél volt a fejünk fölött.

A „sikeren” felbuzdulva Kovács Margit újabb levelet fogalmazott, ezúttal a belügyminisztériumnak. Kérte, hogy adják vissza mindazt, ami a családé volt, mire közölték: a családot ugyan valóban nem lett volna szabad elvinni, de olyan rendelet sajnos nincs, amelyik azt írná elő, hogy vissza kell adni az elkobzott javakat.

A Kovács család munkához szokott, egyre szaporodó tagjai újra gyökeret eresztettek. Fuvarozásból, bérszántásból tartották fenn magukat, s lassan a nagyobb fiúk is beálltak a családfő mellé.

„Közben a gyerekek meg jöttek. Endre után, aki Ebesre született, Péter, Edit, Ági, Pista, Tibor, Klári, János, Éva, Józsi. Összesen 14. Boldog voltam, miként a férjem is. És azt hiszem, a gyerekek is. [ ] Az uram dolgozott, mint egy megszállott. Én a gyerekek mellett elláttam az állatokat, a konyhakertet, a gyerekek őrizték a libákat és a malacokat, kijártunk kapálni a bérelt öt hold földet, együtt a gyerekekkel. Nem hanyagolták el a tanulást sem. Jó tanulók voltak mind, annak ellenére, hogy naponta kellett megtenniük a kétszer hat kilométeres utat az iskoláig, akármilyen idő is volt. Esténként petróleumlámpa fényénél felolvastam nekik az iskolai kötelező olvasmányokat. [ ] Az Egri csillagok, a Kincskereső kisködmön, a Légy jó mindhalálig az egész család szórakozása és élménye lett még akkor is, ha a kisebbek elszundikáltak rajta” – áll Margit visszaemlékezésében. Itt olvasom ezt is: „Mindenkinek megvolt a feladata, a ház körüli teendője, ebből senki sem húzta ki magát, mert látták maguk előtt a jó példát. Az uram vett egy kis traktort, majd később egy kisteherautót is, és amikor más munka nem volt, szenet szállított a magánrendelőknek és a tsz-nek.”

Mire azonban a család újra talpra állt, a rendszer megint kihúzta a lába alól a talajt. Jött egy rendelet, s attól kezdve mindenki csak a saját földjén használhatta a traktort, teherautót. Margit Budapestre utazott a minisztériumba, kérte, tegyenek velük kivételt, mert nekik öt hold földön tizennégy gyereket kell eltartaniuk. Hiába, megszűnt a pénzkereseti lehetőség.

„Akkor jöttek, hogy az uram lépjen be a tsz-be, meg lépjen be a pártba. Ő azonban azt mondta, inkább meghal, de nem lép be sehová. És tényleg, nemsokára meg is halt szegény – emlékszik vissza Margit a sorsdöntő fordulatra. – Még a táborban megfázott és tüdőbajt kapott. Az orvosok meggyógyították, de később kiújult a tüdőbaja, és már nem tudtak rajta segíteni. Itt maradtunk tizenöten, apa és férj nélkül, 1969. november 8-án.”

S mintha még lehetne fokozni egy családfő elvesztésének tragédiáját, a temetés után nem sokkal olyasmi történt, ami aztán visszavonhatatlan döntésre kényszerítette az özvegyet. Közölték vele, hogy – mivel egyedül nem tudja eltartani őket – a hat legkisebb gyermekét elveszik, és állami gondozásba adják.

„Azt már megtanultam, hogy soha ne mondjak ellent a hivatalnak, most is azt mondtam, hogy kérek néhány nap haladékot, hiszen éppen most lenne egy családi lakodalom odaát Horgoson, amire már nagyon számítottak a gyerekek. Mivel édesanyám és a nővérem Horgoson élt, mi már előzőleg is kaptunk határátlépési igazolványt, legalábbis a nagyobbak és én. [ ] A hivatalos emberek elmentek, én meg lázasan kezdtem sütni a lakodalmi tortákat. [ ] A nagyobb gyerekeket kettesével útnak indítottam egy-egy tortával. Amikor már csak mi voltunk hátra, magam is fogtam egy jókora tortát, és felültünk a vonatra mind a heten.” A kalandregénybe illő történet innentől a rokonok segítségével vásárolt mikrobuszon folytatódott, amellyel a nagy család először Olaszország, majd Ausztria felé vette az irányt.

– A határ mellett haladtunk, és amikor egy szerb katona megállított minket, szabadkozni kezdtem, hogy eltévedtünk. Felírta a rendszámunkat, és útba igazított bennünket. Megaludtunk egy erdőnél, és másnap Ljubljanában két különböző helyen egy-egy autót béreltünk, mivel a mikrobusz rendszámát már biztos felismerték volna a határon – folytatja tovább a történetet Margit a vonal másik végén. – Azért két helyen béreltünk, mert még csak az egyik fiamnak volt jogosítványa. A két kocsiba már befértünk úgy, hogy a kisebbek a nagyobbak lábánál feküdtek az ülések között. Akkor Maribor felé vettük az irányt.

Az eseményeket innen már ismerjük. A határátkelőn kivárt alkalmas pillanatét, a gázba taposó fiúkét, az áttörő autókból végeláthatatlan sorban előbújó kisebb-nagyobb gyerekekét, akikre ettől a perctől új világ várt.

„Micsoda szégyen, hogy egy ember akkor lett boldog, ha elhagyhatta a szülőföldjét!” – sóhajt fel visszaemlékezésében Margit ezen a ponton, de ma, amikor floridai otthonában, félretéve a kézimunkát, kérdéseim nyomán beleönti múltját a telefonkagylóba, már nincs benne keserűség.

– Az osztrákok mindenben segítettek, az ’56 óta fenntartott kreuzkircheni menekülttábor rendes volt, és lehetett dolgozni is – mondja.

Ő és a nagyobb lányok takarítást vállaltak, miközben folyamatosan keresték a lehetséges letelepedési helyeket. Mivel Margit testvérei Ausztráliában éltek, kezdetben oda szerettek volna menni, de az ausztrál hatóságok elzárkóztak, mondván, apa nélkül nem tudja eltartani a gyerekeket.

– Ekkor levelet írtam Mindszentynek. Közbenjárására végül ráálltak volna az ausztrálok, hogy fogadjanak minket, de az útiköltséget nekünk kellett volna fizetnünk, és ennyi pénzünk már nem volt. Végül egy amerikai magyar újságban megjelent rólunk egy cikk, ami után rengeteg levelet kaptunk. Két-három gyereket sokan fogadtak volna, de az egész családot csak ketten vállalták. Egyikük Kanadából, másikuk Floridából jelentkezett. Mi utóbbit választottuk, mondván, fáztunk eleget eddigi életünkben.

Margit tíz gyermekével egy ideig még az osztrák táborban maradt. A legnagyobbak, Márta, Endre, Miska és Péter előbb, 1972. november 2-án utaztak ki Amerikába.

„A két gyerek azonnal munkába állt, és hetente vitték be keresetüket a bankba, hogy minél előbb összegyűjtsék a pénzt a többiek utazására is, és valamilyen lakáslehetőséget teremtsenek. Ez a hangyaszorgalom feltűnt a bankban is, és alaposan kikérdezték őket, mire gyűjtenek ilyen szorgalmasan. 1973 márciusában a bank annyi kölcsönt adott a gyerekeknek, hogy megvették a házat, természetesen törlesztésre. Mi pedig itthon gyűjtöttük a pénzt az útiköltségre” – áll Margit visszaemlékezésében, amely egyébként a „Hortobágy – a magyar Szibéria” című konferencián hangzott el 2000 júniusában, s ezután került a Kitaszítottak című kötetbe.

A család 1973 márciusában egyesült ismét a floridai Plant Cityben, ahol – néhány tagja kivételével – azóta is él.

– A fiaim együtt dolgoznak, nagy gépeik vannak, amelyekkel a földet kell megmunkálni – meséli a büszke anya, s csak a kívülálló veszi észre, mindez milyen szépen rímel az apai örökségre. – A lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek, van harminc unokám és harminc dédunokám – vonja meg a mérleget Margit, akinek karácsonykor, húsvétkor bizony nem kevés tésztát kell dagasztania a kötelezően megrendelt bejglihez. – Még ha nem is tudunk mind egyszerre összejönni, legalább hatvanan vagyunk ilyenkor – mondja.

Ezeken az alkalmakon szó esik még a múltról, de magyarul már csak az unokák tudnak faggatózni szüleiktől és a nagymamától.

– Voltak nehéz dolgok, de vannak szép emlékek is, amelyek hazakötnek – válaszol kérdésemre az idős asszony, majd hozzáteszi: sok mindent kibír az ember, ha muszáj.

Leteszem a kagylót. Margit néni most nyilván ismét a kézimunkához nyúl. Ha már végigdolgozta az életét, ne teljen el tétlenül ez a nap sem.

###HIRDETES2###