Még rengeteg vér fog folyni Moszulban

Hiába vannak fölényben az iraki erők Moszulban, nehéz napok várnak rájuk. Az IÁ nem adja könnyen a várost.

Moszult kettéosztja a Tigris, nyugati oldalán főként szunnita arabok élnek, a keleti városrészekben keresztények, jeziditák és más kisebbségek, bár közülük nem sokan várták meg az IÁ rémuralmát. Az offenzíva első szakaszában minden a várakozások szerint történt, a ninivei fennsík keresztény településeit gyorsan visszafoglalták az iraki különleges műveleti erő, a már említett Arany hadosztály fekete egyenruhás katonái.

Kelet-Moszulba érve aztán minden megváltozott. A városba behatoló első ékkel tartott a CNN tudósítója is, így a tévénézők tanúi lehettek az IÁ öngyilkos ellenállásának: az amerikai riporternek és az iraki kommandósoknak az első éjszakát az ellenség által körbekerítve kellett eltölteniük. A terroristák ellenállása minden várakozást felülmúlt. Az első héten 58 öngyilkos merénylő robbantotta fel magát; az utcasarkokról kiforduló, zárt udvarokból előrontó bombaautók egész konvojokat semmisítettek meg. Volt olyan nap, hogy az iraki hadsereg csak öt-hét száz métert tudott előrenyomulni. December végén le kellett állítani a támadást, mert elfogytak a járművek, és lőszerből is hiány volt. Az iraki csapatok veszteségei olyan súlyosak voltak, hogy annak mértékét a bagdadi kormány inkább nem hozza nyilvánosságra.

Az előrenyomulás egyébként nemcsak a terroristák miatt lassult le, Bagdad sem szeretne fejjel rohanni a falnak. Megtehetné, hogy porrá bombázza a várost (mint tette Falludzsában), de az még jobban elidegenítené a szunnita lakosságot. Márpedig az iraki kormánynak a jövőt is szem előtt kell tartania. Ha nem akarja, hogy a dzsihadisták váljanak a szunnita közösség képviselőivé, akkor sok mindent kell még tennie a bizalom visszaszerzéséért.

Két hét pihenő után indult újra a gőzhenger a városban. Újabb négy hétbe telt, amíg az iraki erők kijutottak a Tigris folyó partjára, és elérték a moszuli vidámparkot. A dzsihadisták egy része visszahúzódott a nyugati partra, a másik megbújva a romok között, a pincékben a mai napig utóvédharcot folytat, de ez nem akadályozta meg Abadi miniszterelnököt, hogy január 23-án – némi PR-os ráhatást feltételezve – bejelentse: a századik napon az iraki erők visszafoglalták a város felét.

Alig három hónappal az iraki keresztények elűzetése után, 2014 szeptemberében Szuleimáníjában, a Szent József kaldeus közösségnél jártunk. A közösségi épületben mintegy 150 menekült családot helyeztek el, a látvány szívszorító volt. A hatalmas belső terem lepedőkkel, vásznakkal négyszer négy méteres terekre volt felosztva, ezek a „szobák” jelentették az életteret a családoknak. Belesve a fellibbenő „ajtókon” feltárult a szegényes berendezés: szivacsok, egy-két zsáknyi ruha, itt-ott szék, asztal.

Az IÁ térfoglalása Észak-Irakban új aspektusból is közelebb hozta a Nyugat számára a térség szenvedéseit. A dzsihadisták bosszújától tartva Irak utolsó megmaradt keresztény közösségeinek is menekülniük kellett, elsősorban a közeli iraki Kurdisztán felé. A kurdok között élő keresztény közösségek, de maga a kurd regionális kormányzat is menedéket és támogatást adott minden rászorulónak, legyenek azok keresztények, szunniták, jeziditák vagy más kisebbségek.

A Tigris folyó keleti partján, a ninivei fennsíkon elszórt, többségében keresztény települések az elmúlt évek polgárháborúiban úgy-ahogy meg tudtak maradni. A többségi szunnita közösséggel kényes együttélésben, magukra utalva küzdöttek kultúrájuk, civilizációjuk megtartásáért. Atrocitások, erőszakos cselekmények korábban is érték őket alkalmanként a Szaddám-rezsim bukása után, de mindezek össze sem vethetők azzal, amit 2014 júniusa után, az IÁ bevonulását követően kellett elszenvedniük.

A dzsihadisták korábbi tettei, lefejezős videói, barbár nyilatkozatai még azelőtt menekülésre késztették a keresztényeket, hogy személyesen találkoztak volna a szakállas terroristákkal. Szuleimáníjában, a Szent József-templomnál beszélgetve a menekültekkel kiderült, személyesen senki sem találkozott az IÁ tagjaival. Legtöbben már akkor összecsomagoltak, és elindultak Kurdisztán felé, amikor falujukba megérkeztek a szomszédos településekről menekülő családok.

Mostanság valamivel derűlátóbban néznek a jövőbe a moszuli keresztények. Az iraki hadsereg és a kurd pesmergák offenzívájakor sorra szabadultak fel az elmúlt másfél évben elnéptelenedett keresztény városok és falvak. Bakhdida, Telszkof, Bartella rommá lőtt és kifosztott házai egyelőre lakhatatlanok, így elsőként a meggyalázott templomok kitakarítása, a kupolák keresztjének helyreállítása kezdődött meg. Bakhdidában, amely a ninivei fennsík legnagyobb keresztény települése volt, az iraki erők mögött érkező iraki keresztények (és magyar újságírók) megdöbbenve látták, hogy a templom udvarán az IÁ tagjai kirakati bábukat állítottak fel, azokon gyakorolták a célba lövést.

A menekült keresztény családok elkezdtek visszaáramlani a romos városokba. Sokan úgy vannak vele, hogy inkább a fűtetlen otthonukban vészelik át a telet, semmint a menekülttáborok lelketlen, a közösséget elemésztő kavalkádjában. A megmaradt iraki keresztények a sok keserűség mellett egyvalamiben biztosak: nem akarnak még egyszer a helyi többség, a szunniták uralma alatt élni. Saját tartományt, saját önkormányzatiságot akarnak, mert az Iszlám Állam rémuralma után már nem bíznak azokban, akikkel évszázadokon át együtt éltek.

Mint Romeo Hakkari, a keresztény Bet-Nahrain párt vezetője 2016 novemberében elmondta: jelenleg négy különböző keresztény milícia létezik, amelyeket mind valamilyen külső szervezet, kurd pártok vagy a síita milíciák támogatnak. Az összesen alig több, mint ezer főt számláló csapatok felállításával az a cél, hogy a jövőben a keresztény települések meg tudják védeni magukat. De a keresztények elsősorban nem is a saját fegyveres erőikben bíznak, hanem abban, hogy szükség esetén a Nyugat beavatkozik védelmükben. Ez innen, Európából nézve több mint reménytelen elvárás. Nemcsak azért, mert a NATO és az EU saját problémáival van elfoglalva (sőt az EU-nak még közös hadereje sincsen, bár Irakból ez nem látszik), hanem azért is, mert egy ilyen lépés még inkább felborítaná a térség amúgy is széttöredezőben lévő hatalmi egyensúlyát.