„Túlféljük” a terrorizmust?

Ezerszer jobban rettegünk a terrortól, mint az az áldozatok száma alapján indokolt lenne. De ez nem hiba.

Rengeteg tényező befolyásolja, hogy milyen fenyegetőnek érezzük a mindennapi veszélyeket. Függ ez attól – írja az Oregoni Egyetem egyik pszichológusa a Science-ben közölt tanulmányában –, hogy mennyire bízunk az emberben, akitől értesülünk a veszélyről; irányítható-e az esemény, vagy kénytelenek vagyunk ölbe tett kézzel nézni; hosszan tartó, gyakran ismétlődő fenyegetésről van-e szó, vagy hirtelen jövő, minket felkészületlenül érő tragédiáról; teljes vagy csak részleges tudásunk van-e a kockázatokról; kivált-e belőlünk haragot vagy sem. 

A gyakori előfordulás és az előreláthatóság lehet a legfőbb oka, hogy az emberek jobban félnek a terrortámadástól és a repülőszerencsétlenségtől, mint az autóbalesettől. És a kockázatok rossz felmérése gyakran életek ezreibe kerül. A 2001. szeptemberi terrortámadások miatt kevesebben ültek repülőre, ehelyett inkább autóval indultak hosszú utakra. Ennek eredményeképpen a 2001 szeptemberét követő 12 hónapban 1595-tel többen haltak meg az utakon, mint egy évvel korábban.

A hirtelen jött, váratlan katasztrófák egy szempillantás alatt átalakítják gondolkodásunkat. Agyunk veszélyérző központjai még az előtt beindítják az adrenalintermelést, hogy időnk lenne átgondolni a veszély tényleges mértékét. A katasztrófák megerősítik memóriánkat, de egyúttal be is csapnak, hiszen csak a veszéllyel fenyegető részletekre emlékszünk belőlük – de azokra kitörölhetetlenül. Ezért emlékeznek tömegek arra, hogy épp mit csináltak, amikor megölték Kennedyt, becsapódtak a repülők a Világkereskedelmi Központba, vagy hogy épp a Kacsameséket nézték, amikor a tévé megszakította az adást, hogy bejelentse, meghalt Antall József miniszterelnök.

A televízió minden eseményt elénk tár, ezáltal úgy érezhetjük, hogy azok velünk is történnek, holott általában a világ másik feléről közvetítik őket. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem pszichológusai a 2013-as bostoni maratonon történt robbantás után azt vizsgálták, mekkora stresszt okozott a támadás azoknál, akik ott voltak a helyszínen, illetve azoknál, akik személyesen nem érintettek, csak a folyamatos és hosszan ismétlődő tudósításokat „szenvedték el” a tévében. Az eredmények szerint erősebb stresszt éltek át a tévénézők, mint akik mellett felrobbantották a bombát.

A kockázatfelismerés és -becslés olyan sok irracionális faktorral terhelt, hogy alig lehet összeszedni őket. Számos pszichológiai kísérlet bizonyítja például, hogy sokkal kisebbnek érzékeljük a veszélyt, ha – legalábbis érzésünk szerint – mi irányítjuk a dolgok menetét. Amikor az ember a kormánynál ül az autóban, önkéntelenül távolabbinak érzékeli az előtte haladó (vagy éppen szemből közelítő) autót, mint amikor az anyósülésen utazik. Ezért van az, hogy utasként sokkal veszélyesebbnek ítélünk egy-egy szorosabb előzést, illetve kisebbnek látjuk a követési távolságot, mint (érzésünk szerint) felelőtlenül közlekedő társunk a vezetőülésen. És ha cserélünk, pontosan ugyanígy fog gondolkodni ő is. Azt is kimutatták már, hogy ha a szomszédunk permetez a mellettünk lévő kertjében, sokkal inkább aggaszt minket az a méreg, amelyet átfúj a szél hozzánk, mint ha mi magunk fecskendezzük a levegőbe ugyanazt a permetezőszert ugyanabban a koncentrációban a saját kertünkben.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a hozott óvintézkedés szerepét túlértékelve olyannyira megnőjön magabiztosságunk, hogy sokszor több kockázatot vállalunk. Néhány hete írtunk a Magyar Nemzet Online-on arról, hogy a tapasztalt, helyi ismeretekkel bíró síző többször szenved lavinabalesetet, mert olyan lejtőre is rámerészkedik, amelyikre tilos, de azt hiszi, képes felmérni a veszélyt. Angliában régebben kedvezményt adtak a kötelező biztosítás díjából azoknak, akiknek biztonságosabb kocsijuk volt. Ma már nem ez a gyakorlat, mert a statisztikák azt mutatták, hogy jobb fékekkel, gumikkal sem lett kevesebb a baleset. Sőt: havas időben éppen a terepjárók tulajdonosai ütköztek többet. Mivel azt gondolták, hogy autójuknak meg sem kottyan a síkosság, nem az „útviszonyoknak megfelelően” vezettek.

A terror félelmetességéhez az is hozzájárul, hogy azt nem tekintjük „természetesnek”. Itt természetes alatt nemcsak a környezeti veszélyeket kell érteni, de mindent, ami a normális élet velejárója: az autóbaleseteket, Amerikában a szinte minden háztartásban lévő lőfegyverek okozta sérüléseket, gyilkosságokat. De a szigorú értelemben vett természetes körülményeknek különösen jó a reputációjuk. Az emberek rettegnek a radioaktív vagy a röntgensugárzástól, miközben akár nyáron a déli órákban is szívesen süttetik magukat a napon. Összehasonlíthatatlanul több ember lesz rákos a nap ibolyántúli sugaraitól, mint nukleáris sugárzás következtében. Kaliforniában egy város önkormányzata inkább választotta a krizantémból kivont szúnyogirtó szert egy kimondhatatlan nevű, ismeretlen „vegyi anyaggal” szemben, noha a természetes készítmény sokkal mérgezőbb a mesterségesnél.

A terroristák – mint olyan támadók, akiktől mindennél jobban kell félni – számos szempontból szolgáltatnak tökéletes hivatkozási alapot a populista politikusok számára. Általában messziről jöttek (vagy a felmenőik jöttek messziről, és elkülönülten élnek nálunk), jellemzően eltérő a bőrszínük. Más nyelven beszélnek, kiszámíthatatlan és irányíthatatlan a viselkedésük. Legfőképpen pedig aktívan keresik azokat a támadási pontokat, amelyeket a média úgy tud bemutatni, hogy azok valódi kiterjedésüknél nagyobbnak tűnjenek.