„Túlféljük” a terrorizmust?

Ezerszer jobban rettegünk a terrortól, mint az az áldozatok száma alapján indokolt lenne. De ez nem hiba.

Kilencvennégy amerikait öltek meg muszlim terroristák 2005 és 2015 között. Ugyanebben az időszakban 301 797 amerikai esett fegyveres erőszak áldozatául – írja a Quartz. Ez azt jelenti: több mint háromezerszer nagyobb az esélye annak, hogy egy amerikait „csak úgy”, dzsihadista színezet nélkül meggyilkoljanak, mint hogy terrortámadásban veszítse életét. Ha logikusan gondolkodnának, emiatt sokkal jobban kellene tartaniuk a sok millió magánkézben lévő fegyvertől, mint a terroristáktól. De nem gondolkodnak logikusan.

A kaliforniai Chapman Egyetem felmérése kimutatta, hogy sokkal többen félnek (a válaszadók 41 százaléka) a nemzetet érő terrortámadástól – és 38 százaléknyian konkrétan attól, hogy ők maguk is áldozatául esnek egy ilyen támadásnak –, míg a terrorizmustól független fegyveres erőszak be sem került a tíz legrettegettebb fenyegetés közé. Ellenben 38 százaléknyian épp attól féltek tavaly, hogy a kormány korlátozni akarja a fegyvertartást (szerencsére ettől már nem kell tartaniuk, Trump biztos nem készül ilyen lépésre). Egyébként a terror csak a második legsúlyosabb fenyegetés az amerikaiak szemében, az első a kormányzati korrupció.

Hogy lehetséges mindez, hogyan érzékelhetik úgy gondolkodó emberek (vagy hogyan hitethetik el velük), hogy egy évi kilenc ember haláláért felelős tényező meghatározza az egész ország sorsát? Valójában ebben semmi meglepő nincs. Az emberi elme nem a terrorizmushoz, az autóbalesethez, a légszennyezéshez vagy köznapi lőfegyveres gyilkossághoz alkalmazkodott az evolúció során, hiszen fajunk történetének első 99 százalékában mindezek nem léteztek. És legfőképpen a világot elénk hozó média sem volt. Ehelyett általában attól kellett félnünk, hogy felfal minket egy nagyobb ragadozó – írja a Psychology Today.

Amikor a predátorral kerültünk szemtől szembe, életünk azon múlt, hogy képesek voltunk-e gyors döntést hozni. Még az is kisebb bajnak számított a habozásnál, hogyha döntésünk nem volt ideális, esetleg rosszul mértük fel a fenyegetés mértékét, irányát. Ilyen mentális eszközkészlettel nem csoda, hogy képtelenek vagyunk racionálisan dönteni még az olyan viszonylag kis horderejű absztrakt dilemmákban is, hogy merjünk-e mobiltelefont használni, miközben lehet, hogy agydaganatot okoz (egyébként nem okoz). Hogyan várhatjuk akkor, hogy átlássuk, mekkora a valószínűsége annak, hogy sok millió ember közül mi leszünk a tévében látható következő támadás egyik áldozata? 

Rengeteg tényező befolyásolja, hogy milyen fenyegetőnek érezzük a mindennapi veszélyeket. Függ ez attól – írja az Oregoni Egyetem egyik pszichológusa a Science-ben közölt tanulmányában –, hogy mennyire bízunk az emberben, akitől értesülünk a veszélyről; irányítható-e az esemény, vagy kénytelenek vagyunk ölbe tett kézzel nézni; hosszan tartó, gyakran ismétlődő fenyegetésről van-e szó, vagy hirtelen jövő, minket felkészületlenül érő tragédiáról; teljes vagy csak részleges tudásunk van-e a kockázatokról; kivált-e belőlünk haragot vagy sem. 

A gyakori előfordulás és az előreláthatóság lehet a legfőbb oka, hogy az emberek jobban félnek a terrortámadástól és a repülőszerencsétlenségtől, mint az autóbalesettől. És a kockázatok rossz felmérése gyakran életek ezreibe kerül. A 2001. szeptemberi terrortámadások miatt kevesebben ültek repülőre, ehelyett inkább autóval indultak hosszú utakra. Ennek eredményeképpen a 2001 szeptemberét követő 12 hónapban 1595-tel többen haltak meg az utakon, mint egy évvel korábban.

A hirtelen jött, váratlan katasztrófák egy szempillantás alatt átalakítják gondolkodásunkat. Agyunk veszélyérző központjai még az előtt beindítják az adrenalintermelést, hogy időnk lenne átgondolni a veszély tényleges mértékét. A katasztrófák megerősítik memóriánkat, de egyúttal be is csapnak, hiszen csak a veszéllyel fenyegető részletekre emlékszünk belőlük – de azokra kitörölhetetlenül. Ezért emlékeznek tömegek arra, hogy épp mit csináltak, amikor megölték Kennedyt, becsapódtak a repülők a Világkereskedelmi Központba, vagy hogy épp a Kacsameséket nézték, amikor a tévé megszakította az adást, hogy bejelentse, meghalt Antall József miniszterelnök.

A televízió minden eseményt elénk tár, ezáltal úgy érezhetjük, hogy azok velünk is történnek, holott általában a világ másik feléről közvetítik őket. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem pszichológusai a 2013-as bostoni maratonon történt robbantás után azt vizsgálták, mekkora stresszt okozott a támadás azoknál, akik ott voltak a helyszínen, illetve azoknál, akik személyesen nem érintettek, csak a folyamatos és hosszan ismétlődő tudósításokat „szenvedték el” a tévében. Az eredmények szerint erősebb stresszt éltek át a tévénézők, mint akik mellett felrobbantották a bombát.

A kockázatfelismerés és -becslés olyan sok irracionális faktorral terhelt, hogy alig lehet összeszedni őket. Számos pszichológiai kísérlet bizonyítja például, hogy sokkal kisebbnek érzékeljük a veszélyt, ha – legalábbis érzésünk szerint – mi irányítjuk a dolgok menetét. Amikor az ember a kormánynál ül az autóban, önkéntelenül távolabbinak érzékeli az előtte haladó (vagy éppen szemből közelítő) autót, mint amikor az anyósülésen utazik. Ezért van az, hogy utasként sokkal veszélyesebbnek ítélünk egy-egy szorosabb előzést, illetve kisebbnek látjuk a követési távolságot, mint (érzésünk szerint) felelőtlenül közlekedő társunk a vezetőülésen. És ha cserélünk, pontosan ugyanígy fog gondolkodni ő is. Azt is kimutatták már, hogy ha a szomszédunk permetez a mellettünk lévő kertjében, sokkal inkább aggaszt minket az a méreg, amelyet átfúj a szél hozzánk, mint ha mi magunk fecskendezzük a levegőbe ugyanazt a permetezőszert ugyanabban a koncentrációban a saját kertünkben.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a hozott óvintézkedés szerepét túlértékelve olyannyira megnőjön magabiztosságunk, hogy sokszor több kockázatot vállalunk. Néhány hete írtunk a Magyar Nemzet Online-on arról, hogy a tapasztalt, helyi ismeretekkel bíró síző többször szenved lavinabalesetet, mert olyan lejtőre is rámerészkedik, amelyikre tilos, de azt hiszi, képes felmérni a veszélyt. Angliában régebben kedvezményt adtak a kötelező biztosítás díjából azoknak, akiknek biztonságosabb kocsijuk volt. Ma már nem ez a gyakorlat, mert a statisztikák azt mutatták, hogy jobb fékekkel, gumikkal sem lett kevesebb a baleset. Sőt: havas időben éppen a terepjárók tulajdonosai ütköztek többet. Mivel azt gondolták, hogy autójuknak meg sem kottyan a síkosság, nem az „útviszonyoknak megfelelően” vezettek.

A terror félelmetességéhez az is hozzájárul, hogy azt nem tekintjük „természetesnek”. Itt természetes alatt nemcsak a környezeti veszélyeket kell érteni, de mindent, ami a normális élet velejárója: az autóbaleseteket, Amerikában a szinte minden háztartásban lévő lőfegyverek okozta sérüléseket, gyilkosságokat. De a szigorú értelemben vett természetes körülményeknek különösen jó a reputációjuk. Az emberek rettegnek a radioaktív vagy a röntgensugárzástól, miközben akár nyáron a déli órákban is szívesen süttetik magukat a napon. Összehasonlíthatatlanul több ember lesz rákos a nap ibolyántúli sugaraitól, mint nukleáris sugárzás következtében. Kaliforniában egy város önkormányzata inkább választotta a krizantémból kivont szúnyogirtó szert egy kimondhatatlan nevű, ismeretlen „vegyi anyaggal” szemben, noha a természetes készítmény sokkal mérgezőbb a mesterségesnél.

A terroristák – mint olyan támadók, akiktől mindennél jobban kell félni – számos szempontból szolgáltatnak tökéletes hivatkozási alapot a populista politikusok számára. Általában messziről jöttek (vagy a felmenőik jöttek messziről, és elkülönülten élnek nálunk), jellemzően eltérő a bőrszínük. Más nyelven beszélnek, kiszámíthatatlan és irányíthatatlan a viselkedésük. Legfőképpen pedig aktívan keresik azokat a támadási pontokat, amelyeket a média úgy tud bemutatni, hogy azok valódi kiterjedésüknél nagyobbnak tűnjenek.