A vacilláló önkényúr

1917. Szentpétervár lakói nem is sejtették, hogy megszokott világuk nemsokára kifordul sarkaiból.

Oroszország azonban a kiáltó ellentétek országa volt. Egy korabeli francia tudós, Anatole Leroy-Beaulieu azokhoz a kastélyokhoz hasonlította, amelyeken a legkevésbé összeillő stílusok láthatók egymás mellett. Az egyik végletet a lakosság nyolcvan százalékát kitevő, lényegében a középkorban ragadt, külön világot alkotó, sem a tágabb értelemben vett társadalomba, sem pedig a közigazgatási intézményrendszerbe nem integrálódó parasztság, a vidék Oroszországa adta. A másikon ugyanakkor ott voltak az írók, művészek, zeneszerzők és tudósok, akik teljesen otthonosan mozogtak nyugaton. Az orosz kultúra „ezüstkorának” szokták ezt a korszakot nevezni, amikor Mark Rajev amerikai történész szerint először követi a nyugati világ Oroszországot, s veszi át stílusát, ízlését, szellemi értékeit. Ahogy az orosz forradalmak kiváló kutatója, az amerikai Richard Pipes megállapítja, ezek az ellentmondások mind az átmenetiség benyomását keltették, s ez a félkész állapot egyeseket izgalommal, míg másokat nyugtalansággal töltött el.

Ebben a radikális reformok után kiáltó átmenetben egy életerős kapitalista gazdaság létezett együtt a hivatalnoki karon, a politikai cenzúrán és rendőri önkényen alapuló, a világ legnagyobb – 1,4 milliós – állandó hadseregével megtámogatott rezsimmel. S bár a rendszert sokszor kegyetlen önkényuralomként lehet leírni, az oroszok nagy többsége csak ritkán került kapcsolatba az állammal. A cár fennhatósága elvben tehát korlátlan volt, valójában azonban csupán szűk körben érvényesült. Ehhez jött még, hogy miközben a cári udvar minden változásnak ellenállt, az önkényuralomhoz hiányzott az igazi önkényúr. II. Miklós ugyanis nem volt az. Jellemző, ahogy külügyminiszterének, Szergej Szazonovnak arról beszélt, hogy igyekszik el sem gondolkodni semmin, Oroszországot ugyanis csak így lehet kormányozni. Az e sorokat a miniszter elmondása alapján lejegyző Georgij Savelszkij, az orosz hadsereg és hadiflotta utolsó esperesplébánosa joggal jegyezte meg, hogy ennél jobb természetet kívánni sem lehetne annak, aki csak a saját egészségének a megőrzésére gondol, egy olyan uralkodó esetében azonban, akinek a vállán 180 milliós nép kormányzásának a gondja nyugszik, az ilyen felfogás vészjósló. Érezték ezt az ekkor 120 fős uralkodói házban is, amelyhez egy 1885-ös törvény alapján I. Miklós, II. és III. Sándor cár gyerekei és unokái is hozzátartoztak. Nemcsak Alekszandra cárné követelt nagyobb keménységet férjétől, a ház többi tagja is elégedetlenkedett.

II. Miklós élesen elütött elődeitől. II. Sándor például szerette a nagyvilági életet, újévi báljairól egész Európa beszélt, felesége mellett Jekatyerina Dolgorukaja személyében állandó szeretőt tartott, alattvalóival azonban szigorú volt. Miklós apja, III. Sándor nem volt ilyen kicsapongó, nem tartott nagy fogadásokat, a birodalmat azonban kemény kézzel irányította, s csak a hozzá hasonlóan kemény jellemű embereket engedte közel magához. Érzékeny s döntésképtelen fia sem a nagyvilági életben, sem pedig a kormányzásban nem tűnt ki. Miklósnak nehezére esett bármilyen kellemetlen dolgot bárki szemébe mondani. Folyamatosan vacillált, s ezt látva a hatalmat féltő felesége szinte mindenkit elmart mellőle. A vészterhes 1917-es évre a cári család már szinte teljesen magára maradt. Az egyre inkább magába forduló Miklós már jóval korábban elhagyta a Téli Palotát, és Carszkoje Szelóba költözött. Szentpéterváron a cárné és az őt befolyása alá vonó Raszputyin irányította a dolgokat, míg Miklós inkább az elefántjaival foglalatoskodott. Az első ormányosok még a 19. század elején jelentek meg a cári udvarban, ám a kedvezőtlen klíma miatt el is pusztultak. A cár ezért külön pavilont építtetett kedvenceinek, fenntartásuk évi 18 ezer rubeljébe került a kincstárnak. A cár elvonulásával szép lassan megszűntek az elegáns bálok, ritkultak a fogadások, az udvar gazda nélkül maradt. II. Miklós ugyanis már nemhogy az országot, de magát az uralkodói házat sem volt képes irányítani.

Szentpétervár azonban élte az életét. Virágzott a magaskultúra, s az életszínvonal érezhető növekedésével elszaporodtak a sekélyes színházak és a játékbarlangok is. Ha valaki szemrevételezni akarta a pityeri elitet, elég volt kimennie az Izsák-székesegyház és az admiralitás között húzódó Bolsaja Morszkajára, s szinte biztos, hogy belefutott egy nagyhercegbe vagy a duma valamelyik képviselőjébe. S természetesen a gárdaezredek zárt klubot alkotó, a birodalom káderutánpótlását adó tisztjeibe. A több idegen nyelven is beszélő gárdisták sok áldozatot hoztak azért, hogy miniszter, kormányzó, tábornok lehessen belőlük, s állhatatosan lebzseltek lehetőségre vadászva az uralkodói ház és a nagyhercegek közelében. A katonai szolgálatért zsoldot nem kaptak, viszont mindig elegánsnak kellett lenniük, meghatározott drága üzletekben vásárolhattak, a Mariinszkij vagy a Mihajlovszkij színházban csak a földszint első hét sorában ülhettek, a kocsissal nem alkudhattak, így míg egy átlagos utast 15 kopejkáért, addig egy gárdistát egy rubelért vittek el. Még feleséget sem választhattak az ezredgyűlés jóváhagyása nélkül, a hatalom e szűk és zárt köréhez tartozni azonban sokat jelentett. Ez az elit lenézte a kupec Moszkvát, a feltörekvő kapitalistákat és az intelligenciát is.

A pityeri elit egyik kedvenc helye a cár séfje, a francia Jean-Pierre Cubat által alapított Café de Paris, ahol az első reggelit 9-kor, míg a másodikat 13 és 15 óra között szervírozták. Könnyen össze lehetett itt futni az operaénekes Fjodor Saljapinnal, az Orosz Balett megalapítójával és mecénásával, Szergej Gyagilevvel, de a cári udvar kedvenc és kitartott balerinájával, Matyilda Kseszinszkajával is. A hölgyeknek a virágot a tehetősek German Ejlersz boltjában, a Florában vették, az ékszereket Bolinnál, az ötórai teára pedig az angol divatot követő Astoria Szállóba tértek be. Pityer e főutcáján persze voltak kevésbé csillogó helyek is. Így az orosz konyha kedvelői a Malojaroszlavec éttermet látogatták, vagy a Pivato testvéreknél ettek spagettit, majd öntötték le azt egy pohár chiantival. Kilépve a Bolsaja Morszkaja bűvköréből lehetett szórakozni a Roller-ringben, francia táncosokat nézni, román zenészeket és cigány kórust hallgatni az Akvarium kertben, vagy elmenni a Villa Ernesztbe, ahol a törzsvendégnek mindig volt hitel. A középosztály inkább a Nyevszkij valamelyik éttermébe tért be, míg a kispénzűek a Ligovszkaján vagy a Szennaján lévő traktirokat részesítették előnyben. S aki véletlenül sem akart részegekkel verekedésbe keveredni, az 15–40 kopejkáért megebédelt valamelyik diákétkezdében.

Az itallal azért vigyázni kellett, mert Szentpétervár meglehetősen veszélyes hely volt. Tolvajok, huligánok, prostituáltak egyaránt megtalálták benne a helyüket és a számításukat. Utóbbiak már csak azért is, mert Pityer a századelőn a férfiak városa volt. Ide özönlöttek faluról dolgozni, itt állomásoztak az elit gárdaezredek, s ehhez jött még a rengeteg csinovnyik. Állami szolgálatba nőt ekkor még nem vettek fel, így a hivatalnokok népes serege is kizárólag férfiakat számlált. Ezért aztán nem meglepő, hogy Európában itt volt a legtöbb prostituált. Volt, aki „bárcával”, nyilvánosházban űzte az ősi mesterséget, míg mások az utcán árulták testüket, nemcsak ellenőrizetlenül terjesztve a nemi betegséget, de kitéve magukat a rablók és őrültek zaklatásának is. A város poklának másik nagyszámú csoportját alkották a csavargók, akik közül korántsem mindenkit a szükség hajtott ki az utcára. A legnagyobb veszélyt az átlagpolgárra a huligánok jelentették. Faluról érkező, ám elbocsátott munkások voltak, akik a megszégyenüléstől félve a hazatérés helyett inkább az utcát választották.

A 20. század elején a lakosság 85 százalékát kitevő vidéki Oroszország számára a város, ezen belül is a rohamos tempóban iparosodó, így sok munkáskezet igénylő Pityer és Moszkva jelentette a kitörés lehetőségét. Még akkor is, ha a parasztok idegennek érezték magukat a nagyvárosban. A patriarchális viszonyok után sokkoló volt az új közeg, s bizony nehéz volt alkalmazkodni az ismeretlenhez. A fiatalokért kísérő jött Pityerből, aki el is helyezte őket. A szociális lift egészen a kereskedőségig, egy önálló standig repíthette őket, addig azonban hosszú évekig kellett szinte ingyen dolgozni. Aki feladta, s szégyenszemre visszament a faluba, még feleséget is alig talált, mert nemcsak szegény volt, de bukott ember is. Ezért a falusiak előtt egyetlen célként csak az lebegett, hogy megragadjanak a városban. Az önállóság, a kezdeményezés már csak történelmi okok miatt sem volt génjeikbe kódolva, így a rendszerre igazi veszélyt nem jelentettek.

Nem így a proletariátus. A faluról jöttek alkották a munkások úgynevezett gyári rétegét, amely a vízvezetéket nem ismeri, s ahogy nyírfaháncsból fonott bocskorban érkezett a városba, úgy abban is tér vissza a faluba. A munkások felső rétege üzemekben dolgozik, városi, gumiból készült kalocsniban jár, és Pravdát olvas. Az iparosítással párhuzamosan erősödő szakképzett proletariátus kisszámú, de viszonylag jól él. Legalább ötven rubel a fizetése, ami ebben az időben jó pénznek számított. De ennél akár többet is hazavihetett. Sztálin második feleségének, Szvetlana Allilujevának az apja például 150 rubelt keresett, annyit, mint egy százados a seregben. Ebből az iskolázott, azonban legfeljebb gimnáziumig jutó, a cári rendszerben nagyobb kifutást nem látó rétegből kerül ki a bolsevikok magja. Hruscsov bányában technikus, Bugyonnij altiszt, Ordzsonikidze felcser, Sztálin pedig kibukott szeminarista. A normát jól felfogott számításból soha nem teljesítik túl, a művezetőkkel folyamatos konfliktusban vannak, a sztrájkban rejlő lehetőségeket viszont hamar megérzik. Nem félnek a rendőröktől s a verekedéstől. Ha valami nem tetszik, lekapcsolják a gépet, kiiktatják a mestert, s kimennek az utcára. A többi üzem meg utánuk. S ekkor a népi elégedetlenségre rátelepednek a többet, magát a rendszert megbuktatni akaró hivatásos forradalmárok. Ahogy száz éve is, amikor az egyik üzemben a nők kezdtek el sztrájkolni. Rá néhány napra pedig megbukott a cári rendszer.