Nem tartozik a legismertebb sportágak közé, így a hazai média is csak utólag értesült róla, hogy február 19-én, a kutyaszánhajtás történelmében első alkalommal egy magyar nyakába akasztották az aranyérmet a FISTC sprintvilágbajnokságon. A szervezők sem készültek erre, így a magyar Himnusz nem is volt bekészítve. A gyergyócsomafalvi születésű Kiss Attila munkaköri kötelessége az éneklés, ezért a győztes pap felajánlotta, maga énekli el Erkel Ferenc szerzeményét. A szervezők nem éltek a lehetőséggel, inkább egy kicsit megcsúsztatták a díjátadó ceremóniát, amíg a legismertebb videómegosztóról letöltötték nemzeti imánkat.
Belelesve Kiss Attila román és magyar nyelven vezetett Facebook-oldalába, a következőképpen foglalhatók össze a három versenynapon át zajló viadal történései.
„Február 15-én megérkeztünk egy csodaszép helyre, Millegrobbéba. Az egész egy hegy tetején van. Kikötöttük a kutyákat, és enni adtunk nekik. Úgy sajnáltam őket, hogy már 24 órája nem ettek, ezért dupla adagot kaptak – később ez hibának bizonyult. Mindenki megkapta a rajtszámot-rajtidőt, és kiderült, hogy az olaszokkal és a franciákkal kell megküzdenem. Egyeseket ismertem közülük, például Luca Castellettát, a korábbi világbajnokot. Beindult a gyomorideg.
Pénteken 10.16 órakor volt a startom, előttem egy olasz és két francia versenyző indult. A start után két kilométerrel beértem az előttem induló franciát, aki a többszöri »Stop-Trail!« ordításomra sem állt meg, így a mély hóban kellett előzni. Aztán hat kilométernél utolértem a már összetorlódott két csapatot, Quenette Francist és Simone de Ferrarit. Őket megelőztem nagyon gyorsan, és jött a sorsdöntő útkereszteződés. Másfél kilométeren keresztül gondolkoztam, hogy jó utat választottam-e. Aztán jött a halálos emelkedő: három és fél kilométeren keresztül nagyobbnál nagyobb emelkedők voltak. Néha éreztem, a vezér az ölembe pottyan. Nézett is vissza, mintha mondta volna: barátom, ez így nem jó! Aztán felértünk a hegy tetejére, mindenki elfáradva. Még hagytam, hogy 500 métert trappoljanak, aztán felcukkoltam őket, és a finisig vágtáztunk.
Másnap szerettem volna elrugaszkodni az engem követőtől, de valamiféle gikszer miatt az 1 perc 5 másodperc hátrányából csak öt másodpercet adtak hozzá az ő idejéhez. 12 fok volt a levegőben, a hó –4 fokos volt. Némely helyen már latyakos volt a pálya, de mi tartottuk magunkat, és újra egy 40 perc 52,9 mp-es időt hoztunk.
Vasárnap reggel felkelve azt határoztam, nem bízom a véletlenre a dolgot. Megbeszéltem a vezérkutyáimmal: ma minden lehetőt bedobunk. Győzni kell! Valahogy a két vezér nyugodtabb volt, mint az előző napokban. 12.30-kor start. Elindultunk nagy lendülettel, aztán a pálya kilencedik kilométerénél teljesen latyak volt, két-három méteren eltűnt a hó is. Pedáloztam, ha kellett, ha nem. Így 38 perc 19,5 mp-es időt produkáltunk, ami a mezőny legjobb ideje lett. Világbajnokok lettünk!
Gratulálni szeretnék a kutyáimnak. A fenomenális két vezérnek: Girónak és Tiszának; a két juniornak: Macinak és Patricknak; és a két fáradhatatlan húzókutyának: Luckynak és Dreamernek. Gratulálni szeretnék az ellenfeleknek és mindenkinek, akik idesegítettek. Isten fizesse meg mindenki jóságát és szeretetét! Mindent Isten legnagyobb dicsőségére!”
A részletes beszámoló után a plébános oldalát elárasztották a gratulációk. Még versenybeli riválisai is dicsérték (csodálatos ellenfél vagy, gratulálok! – írta egyikük), a hívei pedig román nyelven arról áradoztak ugyanott, hogy az óradnaiak büszkék a papjukra és fantasztikus kutyáira.
A fentieket olvasva fotós kollégámmal úgy döntöttünk, elindulunk Budapestről, hogy megnézzük edzés közben is a világbajnok plébánost. Először Erdély és egész Románia hideg sarkába, a gyergyói medencébe beszéltünk meg találkozót, ugyanis március elején már csak ott volt elegendő hó a kutyaszánozáshoz. Gyergyócsomafalva egyik portáján vagy harminc husky kutya fogad, hat csapat készül a tréningre. A házigazda, Baróti Botond mindjárt három csapattal: tizenhat éves fia és nála négy évvel fiatalabb húga is hajt.
– Annak idején sokat gondolkodtam, mivel tudom a gyerekeimet felállítani a számítógép mellől – mondja a vállalkozó, és a stratégiája működött: az egész családja beleszeretett ebbe a sportba, rangos eredményeket érve el hazai és nemzetközi kutyaszánhajtó versenyeken. Fia, Nándi például Európa-bajnok lett a junior kategóriában.
Több járművel indulunk fel a település fölötti hegyekbe, mert a faluban már itt sincs hó. A huskykat a pick-up terepjárókra épített dobozban szállítják. Minden kutya külön ketrecet kap, amelyek úgy vannak kialakítva, hogy ne tudjanak állni benne, ugyanis a jármű hirtelen fékezésekor megsérülhetnek. Amikor már hóban-jégen fut a kerék, megállunk, és lekerülnek a szánok a tetőcsomagtartókról. A kutyákra nagyon kell figyelni, mert annyira bennük van a vadászösztön és a rohanás utáni vágy, hogy ha egy pillanatra is póráz nélkül maradnának, világgá szaladnak. Baróti Botond egyszer így járt, motoros szánnal kellett utánuk mennie, hogy aztán jó pár kilométerrel arrébb, a hegy másik oldalán bukkanjon a holtfáradt állatokra.
Kiss Attila már korábban meleg vizet adott a kutyáknak (a megfelelő hidratáció azért fontos, magyarázza, mert ha a kutya szomjas, futtában eszik havat, és az egyrészt kiszárítja őket, másrészt a jeges hó megsértheti az orrát), majd egyenként befogja őket a szán elé. Az ebek nagyon türelmetlenek, mennének már. Amikor kiadja az indulási parancsot, a fogat úgy lő ki a havas tájban, mint nyílvessző az íjból. Közel másfél órát tart az edzés a gyönyörű vidéken – a csapatok az előzéseket gyakorolják. Fontos megszoktatni a kutyákat, hogy amikor beérnek egy csapatot, ne foglalkozzanak a másik szánt húzó társaikkal, ne marjanak oda nekik.
A szűz hóban reménytelen vállalkozás gyalog követni őket, így páran az autóknál maradunk. Both László az erdélyi kutyaszánosok nagy veteránja, ő fertőzte meg Kiss Attilát is ezzel a sporttal: amikor a fiatal plébános a csíkszentgyörgyi szolgálata közben az egyik filiába, körzetébe tartó faluba indult misézni, egy udvaron meghallotta a huskyk jellegzetes vonyítását. A pap két kölyköt kapott ajándékba, és ezzel kezdődött a páratlan pályafutás. Both László a fiát is megfertőzte a sportággal: az olaszországi világbajnokságon Sebestyén úgy lett harmadik a junior kategóriában, hogy első nap egy kereszteződésben eltévedt, huszonkilenc perces büntetést kapva érte. A Both família egyébként ezermester típus: mivel csak nagyon drágán tudták beszerezni a hámokat, saját maguk kezdték készíteni. Ma már a profik is tőlük vásárolnak, a Musher márka fogalom lett a munkakutyásoknál.
Amíg a csapatokat várjuk vissza, gyorstalpalót kapok a kutyasportból. A szánok előtt lehet két, négy, hat vagy nyolc kutya, és van olyan versenyszám is (skijöring), amelyben a kutyák nem szánt, hanem síléces embert húznak. Amikor nincs hó, kerekes szán kerül utánuk vagy biciklis embert kötnek hozzájuk. A hajtó úgynevezett pedálozással segíti a kutyákat, mintha rollert hajtana. Nagyobb emelkedőn le is szállhat, és tolhatja a szánt, szóval nála is fontos a jó kondíció. A versenyeken külön indulnak a szibériai huskyk, a malamutok és az egyéb északi szánhúzó kutyák, mert a különböző testméret miatt így sportszerű.
Visszaérkeznek a csapatok, a kutyákban érezhetően már nem olyan magas az adrenalin, de cseppet sem tűnnek elgyötörtnek. Jó székely szokás szerint Kiss Attila nővére mindannyiunkat meghív ebédre, és étkezés közben a plébános amerikai sörreklámot mutat a telefonján. Jean-Claude Van Damme a főszereplő, akit a plébános kutyái húznak. A történet szerint a hollywoodi filmsztár egy jégbárba igyekszik, és hogy megfelelő legyen az öltözete, síléc és -bakancs helyett félcipőben áll a kutyák mögé. A stáb nem akart számítógépes animációt használni, ezért három napon át forgattak a Kárpátokban, gyönyörű tájakon.
– Napi 10-12 órát dolgoztak a kutyáim – meséli a plébános –, és az állatok nem értették, miért kell nekik egy rövid szakaszon, a kamerák előtt több tucatszor is elrohanniuk. Az ikonikus rúgásairól ismert Van Damme nagy állatbarát, de nem ért a huskykhoz – a forgatás végén hálából sült csirkét rendelt nekik a szakácsától, de a szigorú, speciális étrenden tartott állatok számára nem ez volt a legjobb választás.
Az ebéd után elindulunk Óradnára – az egykori Monarchia északkeleti csücske majd négyórányira van a gyergyói medencétől. A Radnai-havasokban járunk, itt van a Keleti-Kárpátok második legmagasabb csúcsa, a 2279 méteres Ünőkő. Késő este érkezünk, és egy pohár pálinka mellett arról beszélgetünk a parókián, milyen vérvonal kellene ahhoz, hogy még jobbak legyenek a kutyák. A plébános nagy álma, hogy egy neves amerikai kennelből szerezzen be egyet, de csupán a hazaszállítás hatszáz dollárba kerülne, és akkor még nem is beszéltünk az eb borsos áráról, amely a kétezer dollárt is elérheti. Kiss Attila már azzal is elégedett lenne, ha világsikere nyomán találna egy kutyatápgyártó támogatót: tíz huskyja két raklapnyi speciális eledelt fogyaszt el évente. Pedig nem esznek sokat: a szibériai fajtát az idők folyamán úgy tenyésztették ki, hogy bírja a nagy hideget, keveset egyen és egyedül lehessen hagyni a gyerekekkel. Apropó, hideg: a meleg sem jó, ha tizenöt fok fölé megy a hőmérséklet, vége az edzéseknek, mert ha melegben terhelik a huskyt, szétrobbanhat a szíve. A plébános jó ideje immár tenyészti is a kutyákat, tudatosan szelektálva a minél nagyobb tüdejűeket – ez a kulcs a győzelemhez.
Arról is szót ejtünk, hogy Romániában nincs országos kutyaszánszövetség, de enélkül is természetes volt, hogy magyar színekben indul. Igaz, a magyartól sem kapott túl sok támogatást, miközben ez igen drága hobbi – legalább a nemzetközi versenyeken való részvétel költségeit kifizethetné a szövetség. Kétezer-négyben szentelték pappá, de mindig is közel állt hozzá a sport – Hargita megyei székelyként jégkorongozott is. A két évvel ezelőtti világbajnokságon úgy lett ezüstérmes, hogy szánja az első napon darabokra törött, úgy kellett összecsavaroznia. Azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy a hívek a különleges hobbi miatt egyszer sem maradtak mise nélkül: amikor távoli versenyre indul, mindig gondoskodik róla, hogy valaki helyettesítse. Érdekes, hogy hatos fogatában nem a legerősebb kutya a vezér, hanem a legokosabb, persze a vezérkutyánál sem árt, ha gyors és bírja a terhelést.
Később tudom meg, hogy a magyar kutyaszánhajtó országos bajnokságot – mivel itthon alig van hó – rendszeresen Szlovákiában rendezik meg. Sok erdélyi magyar indulna, de eddig hiába próbálkoztak, a nagy távolságra való hivatkozással (ami Budapestről hatszáz kilométert jelent – a szerk.) még nem sikerült a magyar bajnokságot elvinni a Hargitára. Pedig mi volna szebb annál, mint tömbmagyar vidéken, egy szimbolikus hegyen avatni magyar bajnokot?!
Vasárnap reggel misére megyünk, elsőnek a szép nevű Radnaborberekre. A 132 lelkes falu bejáratánál – egyedüli szigetként ebben a román tengerben – magyarul is kiírták a település nevét, mert az 1992-es népszámlálásnál a lakosság nyolcvan százaléka magyarnak vallotta magát. Pedig már akkor sem beszélt a többség magyarul, s mára alig ketten maradtak, akik őseik nyelvén tudnak válaszolni, ha megkérdezzük tőlük, hogy vannak.
Bányavidéken járunk, tizenhét évvel ezelőtt még háromezer vájár kereste itt a kenyerét. Ma csupán mintegy kétszáz bányászt foglalkoztat a vállalat – két évezred után szűnt meg ez a tevékenység a vidéken, amikor a kétezres évek elején lezárták az aknákat. A középkorban még aranyat is bányásztak itt, a végére pedig korszerű, gépesített technológiával dolgoztak: a legtermékenyebb évben kétezer tonna ezüstöt, hatvan tonna rezet, háromszáz tonna cinket és száz tonna ólmot termeltek ki a föld mélyéről (a radna szó egyébként ércet jelent – a szerk.). A helynek irodalmi vonatkozása is van, hiszen sokáig ide jártak az erdélyi írók feltöltődni. Reményik Sándor kolozsvári költő kötetnyi verset írt itt (Vadvizek zúgása: versek, Radnaborberek, Minerva Budapest, 1921), emlékét kis múzeum őrzi a település utolsó házában, amely ma helyi magyarok tulajdonában lévő panzió. Ma már nincs itt jövő – gyönyörű ugyan a táj, és az erdő ad még némi munkát (többnyire illegálisan termelik ki a fát), de ha az egyszer elfogy, megszűnik a megélhetés. A turizmus nem fejlődik, mert nincs infrastruktúra – még térerő sincs a településen a mobiltelefonoknak.
Takaros kis templomban kezdődik a mise, románul. A faluban 1965-ben szűnt meg a magyar nyelvű oktatás, amikor minden gyermeket automatikusan átírattak a román tagozatra. Ezzel a vidék a csángó települések sorsára jutott: az itt élők vallásukban megmaradtak katolikusnak, de anyanyelvüket elveszítették. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a vallást azonosították a nemzetiséggel: ha római katolikus vagy, magyar vagy, bármilyen nyelven is beszélj.
A 132 lakosból vagy negyvenen eljönnek a misére, de a plébános ennek ellenére még hiányol néhány embert, aki részt szokott venni. Elgondolkodom: ha Budapesten vasárnaponként templomba indulna a város lakóinak egyharmada, be sem férnének. A szentmise végén mindenki kezet fog mindenkivel, és távozáskor a nők – március nyolcadika, vagyis nőnap előtt járunk – egy-egy szál szegfűt kapnak ajándékba.
A második misére visszamegyünk a hatezer lelkes Óradnára. A lakosság nyolc százaléka katolikus, de magyarul alig tudnak néhányan. Ennek ellenére itt még két nyelven folyik az istentisztelet – lehet, hogy beszélgetni nem tudnak, de a liturgia szerinti szöveget magyarul is tökéletes kiejtéssel ismétlik meg. Mise előtt a tizenhárom éves kántor, Ovidiu bejön, hogy a plébánostól megkérdezze a szent énekek listáját. Nem érti őket, de fújja – a szöveget egyébként projektorral kivetítik a falra, és egész sokan éneklik a templomban.
Óradnát sem kerülte el a románosítási hullám: a magyar nyelvű hétosztályos iskola diákjait Ceausescu idején szétszórták a település négy oktatási intézményében. 1992-ben még volt egy kísérlet a magyar nyelvű óvoda létrehozására, de kudarcot vallottak.
A pap a hiúságról prédikál: ha a szomszéd egyszintes házat épít, felhúznak egy kétszinteset. Nem számít, hogy rámegy a keserves külföldi vendégmunkán összekuporgatott összes pénz, és a következő évben ki sem tudják fűteni az épületet.
Már elütötte a delet az óra, de a plébánosnak még van tennivalója: a szórvány harmadik településén, a negyven kilométerre lévő Naszódon kell misét celebrálnia, azt is románul. Oda már nem kísérjük el, mert kilencórás út áll előttünk – vissza akarunk érni Budapestre. Szikrázó napsütésben kerülgetjük a kátyúkat, de nem tudjuk maradéktalanul élvezni a gyönyörű tájat, mert minden tele van szeméttel. Talán az olvadás miatt, nyugtatjuk magunkat, majd összenézünk a semmi közepén elszórva, itt-ott felépült többszintes házak láttán. A világbajnok plébános és prédikációja jut eszünkbe, és az, hogy meghagyta nekünk: májusban feltétlenül térjünk vissza, mert akkor nyílik a nárcisz a havasi legelőkön.
Majdnem elfelejtettem: megkérdeztem Kiss Attilát, mit ad neki ez a hobbi. Azt válaszolta, a kutyák ragaszkodása, feltétel nélküli szeretete, elképesztő munkabírása erőt ad a hétköznapokhoz. Ők is azért élnek, hogy szolgáljanak, mondta. Amikor a kutyák mögött áll a szánon, azt érzi, egészen közel van Isten.
