Eltemetése a székesegyházban közegészségügyi szempontból nem kívánatos

Apor Vilmos győri püspököt 1945 húsvétján lőtték le a szovjet katonák.

Talán kis híja, hogy nem maga Apor állt akkor a letartóztató ÁVH-s különítmény előtt Mindszenty helyén. Mindszenty József elődjét, Serédi Jusztinián hercegprímást 1945. április 2-án temette el Angelo Rotta pápai nuncius Esztergomban. A szertartást követően Rotta és a főpásztorok arról beszélgettek, ki a legesélyesebb a magyar katolikus egyház vezetésére. Egyértelműnek tűnt, hogy Apor Vilmos. Nemcsak kiemelkedő lelkipásztori, szociális, karitatív és az üldözötteket segítő tevékenysége adott neki nimbuszt, de az a tény is, hogy a püspökök közül ő értette meg leginkább a „kor szavát”, s ismerte fel például a földreform szükségességét. A győri főpásztor aznap hajnali vértanúhaláláról telefon és távirat híján nem tudhattak sem Esztergomban, sem a romba döntött Budapesten; nem értesülhettek róla, hogyan áldozta életét híveiért, az általa befogadottak védelmében.

A háború elől menekülők első csoportja, Apor Vilmos rokonaival együtt, 1944 őszén, a front közeledtével érkezett meg a győri püspökvárba. Nem csak hozzátartozói, régi ismerősei bíztak benne: a főpásztor humanitárius tevékenységének, a zsidóellenes intézkedésekkel szembeni szenvedélyes tiltakozásának híre gyorsan elterjedt az országban. Ha nem is tudhattak a német megszállás után kinevezett miniszterelnökhöz, Sztójay Döméhez intézett leveleiről, táviratairól vagy arról, hogy olykor szinte az illendőség határát átlépve sürgette a hercegprímást az üldözöttek védelmében való közös püspökkari, sőt ökumenikus fellépésre, ám értesülhettek például bátor hangú szentbeszédéről, amelyet 1944. május 23-án, pünkösdkor, közvetlenül a győri gettó felállítása után mondott: „És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberek vagy csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók: az bármennyire is kérkednék azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és a nyilvános bűnös, mert azt mondotta az Úr Jézus, aki az egyházat nem hallgatja, legyen neked olyan, mint a pogány.

És mindaz, aki ilyen kínzásokat helyesel, és azokon részt vesz, súlyos bűnt követ el, és addig feloldozást nem kap, amíg ezt a nagy bűnét jóvá nem teszi.” (A tényekhez tartozik, hogy a püspök még aznap kemény hangú tiltakozó levelet írt Jaross Andor belügyminiszternek, hangsúlyozva, hogy „Isten és a magyar és világtörténelem előtt Miniszter Urat teszem felelőssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, amely ennek az intézkedésnek nyomában fog járni.” Választ nem kapott. Többszöri próbálkozása ellenére sem engedték be a gettóba, hiába kérte, hogy a katolikusokat legalább meggyóntathassa, lelki vigasztalásban részesítse, mondván, „erre még a halálraítéltek is igényt tarthatnak”.) Híre ment annak is, hogy a hozzá menekülő üldözötteket rendházakban, kórházakban, a püspöki nyaralóban vagy a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló pannonhalmi főapátságban helyeztette el, illetve Angelo Rotta pápai nuncius védelmére bízta.

A szovjet csapatok elől 1945. március közepéig száznál is többen érkeztek a győri püspökvárba, a védelmet kérők száma azonban hamarosan körülbelül háromszázra emelkedett. Amikor ugyanis a nyilas Győri Nemzeti Hírlap egyik utolsó száma március 24-én, virágvasárnap előtt már menekülésre biztatott azzal az átlátszó ürüggyel, hogy a későn indulók „akadályozzák az ellentámadás hadműveleteit, és kiteszik magukat a fokozott légitámadásoknak”, a városból is egyre többen húzódtak püspöki oltalom alá. Apor hosszú ostromra készülve nagy élelmiszer-tartalékot halmoztatott fel, a pincébe pedig áramfejlesztőket hozatott, így a villanyvilágítás egyedül itt nem szűnt meg a városban. A vár tornyában évek óta működő légoltalmi figyelőállásból egyébként pontosan kivehető volt a Vörös Hadsereg előrenyomulása, a robbanások felvillanó fényei Pannonhalma felől, az égő parasztházak körvonalai. A front 28-án, nagyszerdán érte el a várost; a reggeli 7-es mise alatt a székesegyház ablakait repeszdarabok törték be. Néhány órával később a visszavonulók felrobbantották a Duna és a Rába hídjait, amit rövid szünet után aknazápor követett. Hamarosan szovjet tankok tűntek fel a püspökvár előtt, közben pedig a németek gyújtólövedékkel tűzbe borították a székesegyház tornyát.

A sötétség beállta után jelentek meg az első orosz katonák a pincében, akiket a főpásztor a bejáratnál fogadott. Ezek után szinte menetrendszerűen vissza-visszatértek. A jelenlévők szerint leginkább a kiszámíthatatlanságuk volt félelmetes. Egyikük letérdelt Apor elé, és megcsókolta a gyűrűjét, a következő katona viszont már el akarta lopni a gyűrűt a mellkereszttel együtt. Nagycsütörtökön Apor Vilmos megtartotta az utolsó vacsorára, az Oltáriszentség megalapítására emlékező misét a pincében az ilyenkor szokásos lábmosással, oltárfosztással. „A püspök számára valóban ez volt az utolsó szentmise – idézte fel később Cseh Sándor püspöki titkár –, amelyhez még katakombahangulat is járult. Az oltár egy deszkalap volt, amelyet két hordóra fektettünk. Ilyenkor az ember nemcsak a halálra gondol, hanem a megváltásra is. A jelen lévő hívek is megértették a nagycsütörtök hangulatát, elvégezték gyónásukat, és megáldoztak.”

A szertartást a hagyomány szerint Krisztus Getsemáne-kerti elfogatása előtti, vérrel verítékező imádságát idéző virrasztás követi; a püspök az éjszaka nagy részét virrasztással töltötte, de volt ennek egy fontos másik oka is: ébren akart lenni, ha a katonák visszajönnének. Másnap, nagypénteken, Jézus keresztre feszítésének és halálának napján rendes misét nem tartanak, csak úgynevezett „csonka misét” átváltoztatás nélkül, áldoztatással. A reggeli órákban elvégzett szertartás után folyamatosan újabb és újabb szovjet katonák látogatták meg a pincét. A fegyverropogással záruló végzetes eseménysorozat kezdő pillanata délutánra tehető. A püspök unokaöccse, a 17 éves Pálffy Sándor gróf szerint az akkor befutó „három tiszt s néhány közkatona bort és órát követelt. Órát kaptak három darabot. A magyar származású, Király József nevű orosz katonának püspök úr ígért másnapra 1 liter bort. Erre írást adtak, hogy zárjuk le a pincét, s ne engedjünk be senkit a házba.”

Az ígéretet azonban nem tartották meg. Valahol szereztek maguknak alkoholt, és negyed hét körül visszatértek. „Láthatóan ittasak voltak – írja emlékiratában Cseh Sándor püspöki titkár. – A pince előcsarnokában szemben találták magukat a főpapi ruhába öltözött püspökkel. Tolmácsukon keresztül kérték a püspököt, hogy az itt lévő fiatal nők közül adjon ki nekik kilencvenet, hogy menjenek a kaszárnyába »krumplihámozni«.”

A helyzet egyre kritikusabb lett, a katonák üvöltve követelőztek, ezért Apor Cseh Sándort és Zágon József püspöki irodaigazgatót elküldte a szovjet parancsnokságra és a városházára védelmet kérni. Egyikük sem kapott segítséget. Távollétükben Apor Vilmos megegyezett a katonákkal, hogy csupán férfiak és idősebb nők mennek krumplit pucolni, mire a szovjetek bejelentették, hogy addig „idejönnek vigyázni” a fiatal lányokra. Újabb szóváltás után a jelenlévőket az előtérből leterelték a tíz lépcsőfokkal lejjebb lévő pincébe.

Ekkor, mintegy negyven perc elteltével érkezett vissza a két pap. „Az óvóhely ajtaját megnyitva lementünk a falépcsőn – írja Cseh Sándor. – Lent a lépcsőnek és az ajtónak háttal állt a kapitány, mellette egy kiskatona, vállán géppisztollyal. Velük szemben pár lépéssel a püspök, mögötte több asszony és egy lány riadtan szorongott. Bepréselődtünk a püspök mögé és az ott szorongó asszonyok közé.” A szovjet tiszt és Apor között egyre ingerültebb szóváltás alakult ki, a kapitány, nyomatékosítva követelését, kezével meg-meglökte a püspököt, vagy éppen mellkeresztjét rángatta.

Ezután rendkívül gyorsan következtek, folytak egymásba az események, de a jelenlévők néhol ellentmondásos beszámolóiból kikövetkeztethető, mi is történt. Az ifjú Pálffy Sándor a püspökhöz fordult, annyit mondva neki, hogy „nincs az almáspincében egy pap sem, az ott lévő nőket se hagyjuk magukra”. Apor a tanácsot megfogadva azonban hiába próbált feljutni, a kapitány elállta az útját. Nagyjából ebben a pillanatban női segélykiáltás hasított a levegőbe, mire a püspök Cseh Sándor szerint „erélyesen próbálta az útját elálló kapitányt félretolni, hogy felmehessen a lépcsőn segítséget nyújtani. A kapitány szertartásosan fenyegető jelleggel lépett hátrafelé egy-két lépést, közben jobb kezével hátranyúlt a farzsebéhez vagy az oda felszíjazott táskához. Onnét kiemelte a pisztolyát. Még hallottam, amint mindkét kezét a zubbonya alatt tartva élesre, lövésre készre állította fegyverét. A következő pillanatban már jobb kezét kinyújtva, abban tartva pisztolyát célzott is a püspökre és ránk, akik mögötte, mellette szorongtunk. Hogy e sorokat le tudom írni, hogy életben maradtam, egyedül a hős lelkű püspöknek köszönhetem.” Váratlan dolog történt ugyanis. Apor a másodperc törtrésze alatt a kapitány mellett termett, s a meglepett tisztet határozott mozdulattal karon ragadta, majd a lépcső felé fordulva elkezdte felfelé tuszkolni, miközben dörgő hangon kiáltotta: hinaus, hinaus, kifelé! Őket a géppisztolyos kiskatona követte. Amint fölértek az úgynevezett almáspincébe, a püspök visszafordulva a bent lévők védelmében becsapta az óvóhely vasajtaját. A többiek, elöl Zágon irodaigazgatóval – őt a fiatal Pálffy Sándor és Cseh Sándor követte – megindultak Apor Vilmos után. Abban a pillanatban, amikor Zágon és Pálffy kiért, eldördültek a lövések. Pálffy emlékei szerint a püspök „az előtte álló oroszokat vállával ki akarta tolni az ajtón. Erre az orosz először a levegőbe lőtt, majd rögtön utána Püspök urat meglőtte. [ ] Láttam Püspök urat összeesni, segítségére siettem, mire engem is meglőttek.”

Pillanatok alatt összesen kilenc lövés dördült. „Az egyik, talán az első golyó – említi Cseh Sándor – a püspök magasba tartott jobb karjába hatolt be alulról. Azért tartotta magasba a karját, mert azzal mutatta a kijáratot [a kapitánynak]: arra távozzék.” A második a jobb szemöldöknél érte el a bőrt, pár centis barázdát hasítva Apor Vilmos homlokába. A harmadik, a halálos lövés a reverendán keresztül, átszakítva a vékonybelet, megsebezve a májat a hasüregbe hatolt. Pálffy Sándort a jobb könyökén, a térdén és az alsó lábszárán érte a golyó, négy a mennyezetbe fúródott, ma is látható a helyszínen berendezett emlékmúzeumban.

Honnan jött az eseményeket felgyorsító segélykérő sikoly? Abban az időben, amikor a püspök a légópincében farkasszemet nézett a kapitánnyal, Luzsénszky Erzsébet négy-öt fiatal lánnyal a mosókonyhában tartózkodott. „Hozzánk is lejött több orosz, s robotit kiabálva kizavartak a mosókonyhából. Mi szó nélkül kirohantunk, magam az almáspincébe mentem, a többiek valószínűleg a nagy óvóhelyre menekültek.”

Nem mindenki jutott ki azonban. A közeli konyhafeljáróban bújt meg az akkor tizennégy éves Gyenes Mária (Maléter Pál özvegyének, Gyenes Judithnak a nővére) és legidősebb leánytestvére. „Amikor megláttak minket, ránk parancsoltak, hogy feküdjünk le – idézte fel a pillanatot Gyenes Mária. – Mi le akartunk menni az óvóhelyre, de az egyik elállta az ajtót, majd megfogta a csuklómat, rám fogta a revolvert, s az udvar felé nyíló ajtóhoz akart vinni. Nagymama fennhangon kiabált segítségért, mire az egyik géppisztolyos orosz őt lefogta. Mi ki akartuk szabadítani magunkat kezükből.” Erre a kiáltozásra figyelt fel a püspök. Amikor az oroszok meghallották a lövéseket, otthagyták a két lányt, és elmenekültek. Őket is tehát, akár a többieket, a püspök lélekjelenléte mentette meg az erőszaktól.

A fegyverropogást követően valamennyi szovjet katona egy pillanat alatt eltűnt. Apor Vilmos a súlyos sérülések ellenére állva maradt, „az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig – emlékszik vissza Pálffy Ilona. – Ott éppen rávilágított az egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek közül egy asszony fölkiáltott: »Püspök atyánk, ezt érettünk tette!« A püspök halkan, de mosolyogva felelte: »Szívesen, nagyon szívesen!« – majd összecsuklott. Papjai fölfogták és hordágyra fektették.” Az incidens után az oroszok elkerülték a pincét, többé nem próbálkoztak erőszakoskodni. A püspököt petróleumlámpa fényénél még aznap éjjel megműtötték a városi kórházban.

Még két napot élt. Nagyszombaton javult az állapota, meggyónt, megáldozott. Húsvétvasárnap délutánján felszökött a láza, a hashártyagyulladást az orvosok nem tudták megfékezni. Halála előtt néhány órával felajánlotta szenvedéseit papjaiért, híveiért, az ország vezető embereiért és ellenségeiért. Április 2-án, húsvéthétfő hajnalán halt meg.

Az elhunyt főpásztort másnap szállították vissza hordágyon a püspökségre papi kísérettel. A menet útközben kozák katonákkal találkozott. Vezetőjük gyanakodva libbentette föl a leplet, amely alól előtűnt Apor Vilmos arca. A váratlan látványtól megrendült lovastiszt ijedten kapta le a sapkáját.

Apor püspököt 1986. május 23-án, szinte titokban temették újra a székesegyházban, miután kései utóda, a békepapság egyik legismertebb reprezentánsa, a rendszerváltozás után lemondatott Pataky Kornél püspök kijárta az engedélyt az Állami Egyházügyi Hivatalban. II. János Pál 1997. november 9-én avatta boldoggá.