Fals hangok a bizánci szimfóniában

Az Izsák-székesegyházért folyó harc a felszínre hozta Oroszországban az ortodox újjászületés okozta feszültséget.

– Az Izsák-székesegyház körül kialakult helyzet felszínre hozta az egyház és a társadalom közötti viszony bonyolult voltát. Míg az állammal kimondottan jól alakultak a moszkvai patriarkátus kapcsolatai, a társadalommal a kelleténél feszültebb a viszony. Ebben hibás mindhárom oldal. Az egyház azért, mert sokszor erőszakos retorikájával sokakat elriaszt, s nem fordít elég energiát a meggyőzésre. A társadalom egy része nehezen lép túl a szovjet ateizmuson, a liberálisokban ráadásul a szekularizáció tudatosan keveredik a hatalommal szembeni ellenzékiséggel. Az állam pedig abban hibázott, hogy az egyházat aktívan használja fel saját legitimációjának erősítésére és az ellenzéki hangulat letörésére – erősíti meg Andrej Zolotov, a vallási-társadalmi kérdések szakértőjeként ismert orosz újságíró.

Az oroszországi egyházak, élükön a pravoszlávval, még a kilencvenes években és a kétezres évek elején visszakapták a szovjet időkben államosított javaik jelentős részét. Most e folyamat végső szakaszában vagyunk, s a 2015 eleji állapotok szerint az állami vagyonkezelő fennhatósága alá tartozott még több mint kétezer ilyen épület. Tavaly a vallási szervezetektől – kilencven százalékban az ortodoxoktól – 214 igény érkezett be, s vissza is kaptak 133 ingatlant.

Az állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő, vallási jellegű intézmények, épületek egyházi tulajdonba vagy kezelésbe adásáról rendelkező 2010-es törvény értelmében, ha az adott objektum a kulturális örökség részét képezi, nemcsak meg kell őrizni az állagát, hanem ezután is biztosítani kell a polgárok hozzáférését.

A templomok visszaszolgáltatását Varszonofij (Szudakov) szentpétervári és ladogai metropolita tevékenysége egyik prioritásává tette, ezért felgyorsult a folyamat. Még 2015-ben 49 éves használatra az ortodox egyház kezelésébe került a Szmolnij-székesegyház, s ekkor merült fel először a még 1928-ban államosított Izsák-székesegyház átadása is.

Az önkormányzat gazdasági megfontolásokból nem tartotta ezt célszerűnek, véleménye azonban tavaly év végén hirtelen megváltozott. A nyilvánosság kizárásával meghozott döntés ellen azonnal fellépett az ellenzék, a helyi aktivisták és a múzeumokat működtető szakmai körök. Fő érvük, hogy az Izsák 1917 előtt sem az egyház, hanem a belügyminisztérium kezelésében volt, s az ortodoxokhoz kerülése veszélybe sodorja a katedrális restaurálását, valamint a benne lévő történeti-művészeti múzeum működését.

– Ez a vita túlságosan átpolitizált, s inkább a szimbolikus politizálás körébe tartozik, semmint valós problémát vet fel. Több példát is ismerünk, amikor az ehhez hasonlóan szekularizált, a szovjet időkben múzeummá alakított objektumok átadását sikerült különösebb botrányok nélkül megoldani. Ilyen a híres Vlagyimiri Istenanya ikonját őrző Szent Miklós-templom, amely része a Tretyjakov-képtárnak, miközben aktív benne a hitélet. Köszönhető mindez a templom ismert papjának, Nyikolaj Szokolov protoierejnek (a kifejezés a világi papság egyik fokozatát jelöli – a szerk.), aki kiváló diplomáciai érzékkel őrizte meg az egyensúlyt a világi és vallási funkciók között. Említhetem még Szergijev Poszadban a Szentháromság–Szergij-kolostort, ahol az aktivisták félelme ellenére sem sérült az egyház fennhatósága alatt sem a hely múzeumi jellege, továbbá a novogyevicsi és az új jeruzsálemi kolostort is. Ezeken a helyszíneken ugyanúgy megtekinthetők a kolostor működését nem zavarva a kiállítási tárgyak, mint korábban. Hasonlóképp rendeződhet az Izsák-székesegyház tulajdonjoga is. Ehhez persze az egyháznak is változtatnia kell a kommunikációján, mint ahogy az antiklerikális tiltakozóknak sem szabad e kérdésbe belekeverniük politikai ellenzékiségüket – mondja az orosz ortodox egyház és a társadalom viszonyával foglalkozó szakértő.

Az egyházzal szemben felhozzák azt is, hogy miközben szemet vet a turisztikai értelemben kiemelt jelentőségű épületekre, a kevésbé jövedelmező falusi templomok százai lesznek az enyészeté a kezelésükben.

– A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy Oroszországban az egyháznak nincs saját autonóm gazdasági bázisa. Más országoktól eltérően nem kap földjáradékot, nem szed egyházi adót, amelyek ezt megalapoznák, így csak az állam támogatására számíthat, amelyhez nagyobb beruházások esetében sokszor a hatalomhoz közel álló üzletemberek révén jut hozzá. A hívők adományaiból csak a mindennapi kiadások fedezésére futja, az építkezésekhez, felújításokhoz a tőkét más forrásokból kell biztosítania – avat be a részletekbe a szakértő.

Sokan kifogásolják azt a bevett gyakorlatot, hogy a templomokat még az átadás előtt felújítja az állam, s a restaurálást több esetben ezután is finanszírozza.

– A székesegyház átadása körül kirobbant botrány nem kis részben megmutatta az állam és az egyház közötti kapcsolatok jogi alapjainak rendezetlenségét. Úgy gondolom, hogy ideális körülmények között egy ilyen hatalmas, építészeti és történelmi szempontból is különleges értékkel bíró katedrális esetében a műemlékek sorát kezelő, „opera” elnevezésű olasz rendszerhez hasonlónak kellene működnie. Ez részvénytársaság, amelyben saját tőkével tag a kormány, az önkormányzatok és az egyház is. Az amerikai mintára az állam és az egyház szétválasztásán alapuló orosz törvénykezés nem engedi ilyen társaságok létrehozását. Ennek következtében tulajdonosként vagy bérlőként jogi értelemben vagy az állam, vagy az egyház léphet fel, miközben sok esetben mindkettő részvételére szükség lenne – figyelmeztet Zolotov.

Az Izsák-székesegyház egyházi jellegéhez nem férhet kétség. Ennek ellenére a város jelképéről nem lett volna szabad a lakossággal folytatott konzultáció nélkül dönteni. Főképp tudva azt, hogy a katedrális a szentpétervári identitás része. Azé az identitásé, amelyben az átlagosnál erősebbek a szekuláris gyökerek. Pityer nem e kupolák, hanem a három forradalom városa. Az Izsák története is mutatja, miként törték meg 1917 után az egyház ellenállását. A város eleinte az egyház szembenállásának egyik bázisa volt, a templom papjai is szembeszálltak a bolsevikokkal. A szovjethatalom első időszakában az alagsorban még fegyvert és lőszert is tároltak. A szovjetek erre a Volga mentén éhezők megsegítésének ürügyén 1922-ben elkoboztak a székesegyháztól 48 kilogramm aranyat, 2200 kiló ezüstöt és 800 drágakövet.

Nem meglepő: az egyház befolyása Péterváron még ma sem a régi, s elmarad például a moszkvaitól. Az Izsák évi 3,5 millió látogatójának mindössze egy százaléka jön ide istentiszteletre, egy friss felmérés alapján a székesegyház egyházi kezelésbe kerülését mindössze a pityeriek 17,8 százaléka támogatja, míg 57 százalék ellene van.

– A Szentpéterváron felgerjedt indulatok a rossz kommunikáció, a város szekuláris jellege, az ellenzéki érzelmek kivetítődése mellett azzal is magyarázható, hogy II. Alekszij halálával és Kirill pátriárkává választásával nagyjából 2010 végére lezárult az a „türelmi időszak”, amikor a társadalom szinte egységesen támogatta a szovjet időkben elnyomott egyház magához térését. A múlt század nyolcvanas éveinek végétől a kétezres évek végéig a világban egyedülálló módon olyan helyzet állt elő, hogy a liberális körök is egységesen kiálltak a természetében erősen konzervatív, így idegen, ám a szovjetrendszer ellen a barikád ugyanazon oldalán harcoló pravoszláv egyház mellett. Ahogy azonban az egyház visszaszerezte régi pozícióit, s újra szorosan kötődött az államhoz, ennek a „türelmi időszaknak” vége lett. Az egyház és a társadalom ezen szegmense akkor fordult végleg szembe egymással, amikor 2011 végén, a választási csalások miatti tiltakozások idején az egyház először semleges álláspontra helyezkedett, majd a Kreml felé fordult, s a konzervatív erők mögé állva aktívan részt vett Vlagyimir Putyin újraválasztásában. A nagyvárosi polgárság és az egyház között a viszonyt teljesen elmérgesítette a Pussy Riot úgynevezett punk miséje körül kirobbanó botrány, s a patriarkátus sokak szerint nemcsak támogatta, de egyenesen kezdeményezte a hatalomnak a provokatív akció résztvevőivel szembeni kemény fellépését – világítja meg a hátteret az orosz ortodox egyház ügyeit jól ismerő újságíró.

Az elmúlt években történtek ellenére a pravoszláv és más egyházak elmúlt harminc évben lezajlott újjászületése elvitathatatlan tény.

– Sőt, azt mondanám, éppen ezek a viták, az egyházzal szemben felerősödő bírálatok mutatják igazán ezt az újjászületést – replikáz a szakértő. – Mindezt alátámasztja a gyülekezetek, püspökségek számának növekedése, s önmagáért beszél több ezer templom és kolostorok százainak újranyitása, építése. Az egyház kétségkívül befolyásos erővé vált Oroszországban, s ez természetes ellenállást is szült vele szemben. A hívők száma, köztük a tudatos templomba járóké sokszorosára emelkedett, s még inkább megnőtt a hitüket aktívan nem gyakorló, magukat azonban az orosz ortodox egyházzal azonosítóké. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy ennek az újjászületésnek a jegyében, az egyház és az állam „szimfóniájának” eszméjét hirdető évszázados bizánci hagyományokra alapozva a moszkvai patriarkátus mindenekelőtt a Kremlre figyelt, s közben alábecsülte a modern világban önálló erőként megjelenő társadalom jelentőségét – értékel Andrej Zolotov.