Ha most nem születik meg az egyesült Írország, akkor még sokáig nem fog

A véres múltra spongyát dobott a nagypolitika, de az ír családfők keze ma is ökölbe szorul egy-egy hír hallatán.

Na de térjünk vissza 2008-ba, abba az évbe, amelynek nyarán elkezdtem másfél éves írországi életemet, így testközelből nézhettem végig a gazdasági felívelés utolsó hónapjait és az összeomlást. Akkoriban épült a Dublin–Belfast-autópálya, és a két főváros, avagy a köztársaság és a brit országrész hirtelen sokkal közelebb került egymáshoz. Még a markológépeket kellett kerülgetni az utakon, de már hosszú autóoszlopok kígyóztak a legelső északír bevásárlóközpont irányába. Észak és Dél egymásra találása mindenkire felszabadítóan hatott az 1998-ban kötött, az IRA lefegyverzését is megelőlegező nagypénteki egyezmény tükrében. Pedig az apró jelek ott lapulnak a történelem jelentéktelen iratgyűjtőiben, az emberek reakcióiban, de még a pubok félhomályában is. Egy kocsmatöltelék például forró whiskey-t iszogatva avatott be a titkába, amikor megmutatta alkarján a tekintélyes IRA tetoválást. Egy másik kocsmában pedig nekem szegezték a kérdést, tudom-e, miért van tükör a pultot támasztó emberrel szemben a falon. Hát hogy rögtön lehessen látni, ha jön az utcán a közeg. És ezek az esetek a köztársasági oldalon történtek, nem pedig északon. Kellően érzékelteti a félmúltat a fegyveres alakulat történetét bemutató dublini múzeum is, ahol a kiállítótér padlóján gázolni lehet a töltényhüvelyben.

Bár a múltra spongyát dobott a nagypolitika, és a befektetések ténylegesen új ruhát adtak az országra, vannak otthonok – főként a fellendülésből kimaradó, alacsonyabb társadalmi réteg soraiban –, ahol ma is ökölbe szorul a családfő keze egy-egy hír hallatán. Való igaz, az egyesült Írország gondolatát sikerrel altatta el a békefolyamat, amelyet a konfliktuskezelés történetében valószínűleg előkelő oldalakon fognak említeni. Ám az egyezményt tető alá hozók, köztük a nemrég elhunyt Martin McGuinness északír kormányfőhelyettes, nem számíthattak rá, hogy két évtized elmúltával az egyik fél úgy dönt majd, hogy nemcsak Írországhoz, hanem az egész EU-hoz fűződő viszonyát újra akarja tárgyalni. A véres leszámolások korszakának véget vető nagypénteki egyezményért kezességet vállaló ír kormány tehát joggal aggódik, hogy az 1,8 milliós Észak-Írország a brexittel kikerül az emberi jogok európai konvenciójából és a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának hatálya alól. Konkrét terv, menetrend, elképzelések hiányában pillanatnyilag azt sem lehet tudni, hogyan lesznek érvényesíthetők az északírek jövőbeli státusából következő jogok. Ugyanis minden Észak-Írországban született személy a brit mellett megkapja az ír állampolgárságot is. Nagy-Britannia uniós távozásával tehát ott lesz majd kétmillió ember, aki alanyi jogon úgy követelheti magának az unió négy szabadságjogát (személyek, áruk, szolgáltatások és tőke szabad mozgása), hogy közben állandó lakcíme az Észak-Írországot jelentő Ulster megyében van. A kemény határ („hard border”) víziója is reális lehetőség pillanatnyilag, a függöny leereszkedésével a határon átnyúló üzleti élet millió szála szakadhat szét. Arra sem tud senki válaszolni, mi lesz a brit szigetre ingázó vagy ott élő egymillió írrel, akik szintén a brit–ír térségben meglévő sajátos Schengen-zóna („Common Travel Area”) adta lehetőséggel élnek.

A belpolitikai viszályok még kiszámíthatatlanabbá teszik a jövőt. Írország kormányváltás előtt áll, északon pedig kormányválság van. Dublinban Enda Kenny miniszterelnök a kisebbségi kormányzásba belefáradva és egy nagy rendőrségi botrány miatt megtépázva záros határidőn belül lemond, utódjának személye a pártján belüli harcokban dől el. Belfastban pedig januárban korrupciós botrányba bukott bele az egységkormány, magával sodorva Arlene Foster kormányfőt is. A márciusi előrehozott választás hatalmas változásokat hozott: a megroggyant unionista (britpárti protestáns) erő mellé felfejlődött az egységes Írországban gondolkodó, eddig gyengébben szereplő Sinn Fein. A decentralizált belfasti kormány első körben nem is tudott megalakulni, London húsvét utáni keddig adott haladékot, hogy a katolikusok és az anglikánok összekalapáljanak valami elfogadható egységkormányt, különben bekövetkezik, amire két évtizede nem volt példa: közvetlen irányítás Londonból. Más se hiányzik a briteknek a brexit kezdetén.

Szóval a baljós szürke esőfelhők hirtelen megint összesűrűsödtek az Ír-sziget felett. Egyre több ír, északír, ulsteri identitását felismerő állampolgár gondolhatja, hogy a békefolyamat fontolva haladó, konszenzuskereséses időszaka után elkövetkezett a gyors cselekvés ideje.

A brexitre készülő Egyesült Királyságból most kell kilépni, és megteremteni az unióhoz tartozó egyesült Írországot.

Annál is inkább, mert Észak-Írország 56 százaléka az EU-ban maradásra szavazott 2016 júniusában. Ami a köztársasági szigetrészt illeti, meglepő, hogy a brexit szó kiejtése utáni obligát sopánkodás mellett hallani lehet a lelkesedés hangjait is, sok ír gondol lehetőségként a britek uniós kilépésére. És valóban, Írország már most profitál a bizonytalanságból. A referendum óta nem kevesebb, mint százezer brit vállalatot jegyeztek be náluk, rangos pénzügyi cégek tervezik, hogy egy szigettel arrébb költöznek.

Az Ír-sziget már jó ideje az angolszász világ fordítókorongja: a huszadik század harmincas éveiben legnyugatibb földnyúlványáról hidroplánok formájában indult az első közvetlen légi összeköttetés Amerikába. Ez a forradalmi üzleti járat viharos gyorsasággal fűzte még szorosabbra az Újvilág és a kicsi szegény sziget közötti kapcsolatokat, a tizenkilencedik század nagy éhínségei alatt kivándorolt írek leszármazottai ezen a módon is „visszatápláltak” valamennyit az óhazába. És innen nem volt megállás, Írországba folyamatosan csordogált az amerikai tőke, nem véletlen, hogy mára az Apple, a Microsoft, a Yahoo és számos más globális cég innen irányítja európai üzletmenetét. Nagyon úgy tűnik, hogy az országban mostantól nemcsak az amerikaiak látnak nagy lehetőséget, hanem azok a britek is, akik alig fél évszázada még a kocsmáikból is kitiltották az íreket. A kelta tigrisnek talán most nem száll fejébe a dicsőség.