Merész, de cseppet sem meglepő felismerésre jutott a nyolcvanas évek elején egy vietnami megyei párttitkár. Ekkor az ország már túl volt a második vietnami háborún, a kambodzsai bevonuláson, és a kínai hadsereget is visszaverték, ám az alapvetően agrárgazdaság csak nem akart egyenesbe jönni. A mezőgazdaság uralkodó üzemei – szovjet mintára – a termelőszövetkezetek voltak, melyeknek legfőbb céljuk ekkor még az éhezés megszüntetése volt. A munka nagyjából a következőképpen zajlott: reggel elmentek a parasztok a téeszbe, egész nap dolgoztak, majd rögzítették a ledolgozott munkanapok számát. Betakarításkor elővették ezeket a papírokat, és minden dolgozónak kiosztották a rá eső terményt, amely általában olyan kevés volt, hogy továbbra is éheztek az emberek.
A párttitkár, miután tüzetesen átvizsgálta a termelési adatokat, rájött, hogy jó ideje meghamisítják őket, ugyanis papíron teljesíteni kellett az irányszámokat. Az okokat kereste, miért nem képesek teljesíteni a normákat. Mikor aztán megtekintette a téeszben a munkálatokat, gyorsan felismerte, hogy ez a lélektelen munkavégzés nem vezet eredményre, ezért gondolt egyet: megállapodott a parasztokkal, hogy aki eléri az előírt célszámokat, hazaviheti az azon felüli rizstermés felét.
Az ötlet különösen gyümölcsözőnek bizonyult: hamarosan a központi bizottságnak is feltűnt, hogy a megye nemcsak hogy teljesítette a normát, de jelentősen meg is haladta. Vizsgálóbizottságot küldtek ki, hogy megállapítsa, miért is teljesít ilyen jól ez a közép-vietnami megye. Nem tartott sokáig, míg megtalálták a titok nyitját. Első reakciójuk az volt, hogy eljárást kezdeményeztek a megyei vezetővel szemben, mondván, megsértették a pártutasítást. Ám nem hagyta őket nyugodni ez a kisebb gazdasági csoda. Alaposan átnézték a számokat, majd hosszas tanácskozás után arra jutottak, hogy egészen új alapokra kell helyezni a szocializmust. 1986. december 15-én az ország áttért a piacgazdaságra.
Ma, harminc évvel a gazdasági fordulat után már egészen más idők járnak Vietnamban. A hanoi Lotte Center nevű, 68 emeletes felhőkarcoló sokadik emeletén vagyunk, ahol Ngo Duy Ngo, a Vietnami Diplomáciai Akadémia (DAV) professzora büszkén számol be lapunknak a legújabb gazdasági eredményekről: az ország bruttó hazai terméke (GDP) 2016-ban továbbra is hat százalék felett növekedett, s a közvetlen külföldi befektetések (FDI) is kitűnően alakultak. A legnagyobb befektetők között olyan országok vannak, mint Dél-Korea, Japán, Szingapúr, Tajvan, beleerősítettek az európai országok, így Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság is egyre több pénzt ruház be Vietnamban. A dél-koreai vállalatok közül kiemelkedik a Samsung: évente több milliárd dollárt invesztál, Hanoi környékén már a legnagyobb foglalkoztatók közt tartják számon a céget. Szerintük az országban kedvezőek a vállalatokat terhelő adók, megéri itt beruházni a külföldieknek.
Múlt év áprilisában új miniszterelnöke lett Vietnamnak Nguyen Xuan Phúc személyében, aki eltervezte, hogy Vietnamot Délkelet-Ázsia egyik legvonzóbb befektetési célpontjává teszi. Tovább egyszerűsítették az adminisztratív folyamatokat, folyamatosan fejlesztik az ország infrastruktúráját. A kormányfő januárban bejelentette: ettől az évtől az ország bankjainak nagyobb része lehet külföldi kézben. Eddig ugyanis a vietnami pénzintézetekben legfeljebb harmincszázalékos tulajdonrészt szerezhettek külföldi befektetők.
– Nem veszélyeztetik ezek a lépések a vietnami szocializmust? – tesszük fel a kérdést a professzornak, amire Ngo Duy Ngo egyenesen válaszol: Vietnamban már nem gondolják ellentétesnek a piacgazdaságot a szocializmussal.
Mit is mondott Marx a kommunizmusról? Szerinte az a legfejlettebb államokban valósul meg először, mert ott folyamatosan élesednek az osztályellentétek, majd amikor elérnek egy elviselhetetlen szintet, a munkásosztály már csak a láncait veszítheti, s kitör a forradalom, eljön az emberiség új korszaka.
A vietnami kommunisták a nyolcvanas években ezt a gondolatot vizsgálták felül, amikor rájöttek, hogy az addigi gazdaságirányítás nem folytatható tovább. Megállapították, hogy a Szovjetunió és szatellitállamai rendeletekkel próbáltak áttérni a naturális gazdálkodásról a tervgazdaságira anélkül, hogy a szükséges piacgazdasági fázist meghaladták volna, s ez köztudottan nem vezetett eredményre. Így arra jutottak, hogy okosabb lenne a piacgazdaságot építeni, hiszen – ha hinni lehet Marxnak – ezzel közelebb hozhatják a szocializmust.
Ez a teória nem maradt holmi kósza gondolat: hamarosan Vietnam hivatalos gazdaságpolitikai irányvonalává vált. Nevet is kapott, így az ország ma hivatalosan is „szocialista irányultságú piacgazdaságnak” tartja magát, a kommunista párt szerint teljes mértékben összhangban a marxi tanításokkal. Az új irányvonalat az úgynevezett doi moi reformok követték, ez magyarul annyit jelent, hogy „helyreállítás”. Ennek keretében fokozatosan megnyitották az utat a magángazdaság előtt, s ennek első eredményei a rizstermesztésben mutatkoztak meg: a korábban szűkölködő ország néhány éven belül a világ második legnagyobb rizsexportőrévé vált. A reformok egyenlege meglehetősen impozáns: a GDP növekedése 1990 és 1997 között elérte a nyolc százalékot, a későbbiekben is hét százalék körül mozgott, s a gazdasági világválság idején sem esett hat százalék alá. Így aztán az általános életszínvonal is folyamatosan emelkedett.
Ennek Marx is örülne.
– Maga nagyobb kommunista, mint mi! – erre a következtetésre jut Nguyen Binh, miután azt szeretnénk tőle megtudni, miért nem magasabbak Vietnamban az adók, hiszen a beszedett pénzekből mérsékelni lehetne a társadalmi egyenlőtlenségeket. A negyven körüli férfival a Hoan Kiem tónál ismerkedtünk meg Hanoiban, amint munka után eljött ide sétálni. Gyógyszertára van a közelben.
Binh nem titkolja lelkesedését országa iránt: élt ő már Franciaországban is, de végül mégis úgy döntött, visszaköltözik Hanoiba, jobb itt neki. Annál is inkább, mert alig akad dolga a hatóságokkal, az adók is jóval alacsonyabbak, mint nálunk, Európában.
– Live and let live – így foglalja össze a vietnami gazdaság lényegét, tehát élni és élni hagyni. És csakugyan, vietnami utunk során senki nem panaszkodott arra, hogy az adóhatóságok szigorúak lennének, európai szemmel azt tapasztaljuk, a kisebb cégek nemigen törődnek az efféle formaságokkal.
Aki lelkesedik a kis- és középvállalkozások iránt, az bizonyosan megtalálja számításait Vietnamban, hiszen döntően ilyenek működnek. A Forbes üzleti magazin ezt a jelenséget nevezte „földalatti kapitalizmusnak”. Vietnamban teljesen hétköznapi látvány, hogy az utcán nyírják a fodrászok a kuncsaftot, ott főzik a híres levest, a phót hatalmas kondérokban. Az európai embernek szinte irracionális ez a világ, valaki mindig el akar adni valamit az utcán, vagy ha gyalog megyünk, elvinne a motorjával.
A vidéket járva azonban azt tapasztaljuk, hogy szegényebbek az emberek. Az autópályáról nemcsak a rizsföldeken bóklászó vízibivalyokat látjuk, hanem a parasztokat is, akik látástól vakulásig dolgoznak. Ami különösen szembeötlő, hogy itt föld nem maradhat parlagon, és – Magyarországgal ellentétben – egyetlen négyzetméternyi gazos területet sem találni, mindent megművelnek.
Vagy beépítenek. Vietnam ugyanis alaposan túlnépesedett, s ennek következtében az ingatlanárak robbanásszerűen emelkedtek az elmúlt években. Így Hanoi bizonyos részein egy lakásért hasonló árat kell fizetni, mint New Yorkban vagy Tokióban. Vietnam keleti partjainál, a Dél-kínai-tengernél – vagy ahogy itt hívják, a Keleti-tengernél – aztán megint új világ tárul elénk: a Ha Long-öbölnél luxusszállodák tömkelege várja a turistákat, akik egyre szívesebben választják úti célnak ezt a nagyon egyedi országot.
A PricewaterhouseCoopers nemzetközi pénzügyi tanácsadó cég legújabb tanulmánya szerint 2050-re drámaian átrendeződnek az erőviszonyok a világgazdaságban. Az előrejelzés azzal számol, hogy az Európai Unió gazdasági súlya tíz százalék alá fog esni a globális gazdaságban, az Egyesült Államoknak 12 százalékkal kell beérnie, Kína viszont a világ termelésének húsz százalékát adja. Az elkövetkező évtizedek legnagyobb győztese azonban mégsem az ázsiai óriás lesz: Vietnamot illetően ugyanis évi 5,1 százalékos növekedéssel számolnak, amivel az ország a világ huszadik legnagyobb gazdasága lesz.
Ha vietnamiakat kérdezünk ezekről a számokról, már meg sem lepik őket. Ahogy az is természetes számukra, hogy Hanoi utcáin deréknyi vastagságú kábelkötegek lógnak mindenhonnan; a város annyira gyorsan fejlődik, hogy nincs idő a drótok elrejtésével bajlódni.
Az írásom elején említett megyei párttitkárnak végül nem esett bántódása, jelképes fegyelmivel megúszta az egész eljárást. Az ő történetét szinte mindenki ismeri Vietnamban, de a nevére már senki sem emlékszik. Pedig a Marx-, Engels-, Lenin- és Ho Si Minh-szobrok mellett ő is megérdemelne egy emlékművet.
