A gazdasági varázsszó: Doi moi

Egy megyei párttitkár indított el gazdasági forradalmat Vietnamban. Az ország beverekszi magát a húsz legerősebb állam közé.

Múlt év áprilisában új miniszterelnöke lett Vietnamnak Nguyen Xuan Phúc személyében, aki eltervezte, hogy Vietnamot Délkelet-Ázsia egyik legvonzóbb befektetési célpontjává teszi. Tovább egyszerűsítették az adminisztratív folyamatokat, folyamatosan fejlesztik az ország infrastruktúráját. A kormányfő januárban bejelentette: ettől az évtől az ország bankjainak nagyobb része lehet külföldi kézben. Eddig ugyanis a vietnami pénzintézetekben legfeljebb harmincszázalékos tulajdonrészt szerezhettek külföldi befektetők.

– Nem veszélyeztetik ezek a lépések a vietnami szocializmust? – tesszük fel a kérdést a professzornak, amire Ngo Duy Ngo egyenesen válaszol: Vietnamban már nem gondolják ellentétesnek a piacgazdaságot a szocializmussal.

Mit is mondott Marx a kommunizmusról? Szerinte az a legfejlettebb államokban valósul meg először, mert ott folyamatosan élesednek az osztályellentétek, majd amikor elérnek egy elviselhetetlen szintet, a munkásosztály már csak a láncait veszítheti, s kitör a forradalom, eljön az emberiség új korszaka.

A vietnami kommunisták a nyolcvanas években ezt a gondolatot vizsgálták felül, amikor rájöttek, hogy az addigi gazdaságirányítás nem folytatható tovább. Megállapították, hogy a Szovjetunió és szatellitállamai rendeletekkel próbáltak áttérni a naturális gazdálkodásról a tervgazdaságira anélkül, hogy a szükséges piacgazdasági fázist meghaladták volna, s ez köztudottan nem vezetett eredményre. Így arra jutottak, hogy okosabb lenne a piacgazdaságot építeni, hiszen – ha hinni lehet Marxnak – ezzel közelebb hozhatják a szocializmust.

Ez a teória nem maradt holmi kósza gondolat: hamarosan Vietnam hivatalos gazdaságpolitikai irányvonalává vált. Nevet is kapott, így az ország ma hivatalosan is „szocialista irányultságú piacgazdaságnak” tartja magát, a kommunista párt szerint teljes mértékben összhangban a marxi tanításokkal. Az új irányvonalat az úgynevezett doi moi reformok követték, ez magyarul annyit jelent, hogy „helyreállítás”. Ennek keretében fokozatosan megnyitották az utat a magángazdaság előtt, s ennek első eredményei a rizstermesztésben mutatkoztak meg: a korábban szűkölködő ország néhány éven belül a világ második legnagyobb rizsexportőrévé vált. A reformok egyenlege meglehetősen impozáns: a GDP növekedése 1990 és 1997 között elérte a nyolc százalékot, a későbbiekben is hét százalék körül mozgott, s a gazdasági világválság idején sem esett hat százalék alá. Így aztán az általános életszínvonal is folyamatosan emelkedett.

Ennek Marx is örülne.

– Maga nagyobb kommunista, mint mi! – erre a következtetésre jut Nguyen Binh, miután azt szeretnénk tőle megtudni, miért nem magasabbak Vietnamban az adók, hiszen a beszedett pénzekből mérsékelni lehetne a társadalmi egyenlőtlenségeket. A negyven körüli férfival a Hoan Kiem tónál ismerkedtünk meg Hanoiban, amint munka után eljött ide sétálni. Gyógyszertára van a közelben.

Binh nem titkolja lelkesedését országa iránt: élt ő már Franciaországban is, de végül mégis úgy döntött, visszaköltözik Hanoiba, jobb itt neki. Annál is inkább, mert alig akad dolga a hatóságokkal, az adók is jóval alacsonyabbak, mint nálunk, Európában.

– Live and let live – így foglalja össze a vietnami gazdaság lényegét, tehát élni és élni hagyni. És csakugyan, vietnami utunk során senki nem panaszkodott arra, hogy az adóhatóságok szigorúak lennének, európai szemmel azt tapasztaljuk, a kisebb cégek nemigen törődnek az efféle formaságokkal.

Aki lelkesedik a kis- és középvállalkozások iránt, az bizonyosan megtalálja számításait Vietnamban, hiszen döntően ilyenek működnek. A Forbes üzleti magazin ezt a jelenséget nevezte „földalatti kapitalizmusnak”. Vietnamban teljesen hétköznapi látvány, hogy az utcán nyírják a fodrászok a kuncsaftot, ott főzik a híres levest, a phót hatalmas kondérokban. Az európai embernek szinte irracionális ez a világ, valaki mindig el akar adni valamit az utcán, vagy ha gyalog megyünk, elvinne a motorjával.

A vidéket járva azonban azt tapasztaljuk, hogy szegényebbek az emberek. Az autópályáról nemcsak a rizsföldeken bóklászó vízibivalyokat látjuk, hanem a parasztokat is, akik látástól vakulásig dolgoznak. Ami különösen szembeötlő, hogy itt föld nem maradhat parlagon, és – Magyarországgal ellentétben – egyetlen négyzetméternyi gazos területet sem találni, mindent megművelnek.

Vagy beépítenek. Vietnam ugyanis alaposan túlnépesedett, s ennek következtében az ingatlanárak robbanásszerűen emelkedtek az elmúlt években. Így Hanoi bizonyos részein egy lakásért hasonló árat kell fizetni, mint New Yorkban vagy Tokióban. Vietnam keleti partjainál, a Dél-kínai-tengernél – vagy ahogy itt hívják, a Keleti-tengernél – aztán megint új világ tárul elénk: a Ha Long-öbölnél luxusszállodák tömkelege várja a turistákat, akik egyre szívesebben választják úti célnak ezt a nagyon egyedi országot.

A PricewaterhouseCoopers nemzetközi pénzügyi tanácsadó cég legújabb tanulmánya szerint 2050-re drámaian átrendeződnek az erőviszonyok a világgazdaságban. Az előrejelzés azzal számol, hogy az Európai Unió gazdasági súlya tíz százalék alá fog esni a globális gazdaságban, az Egyesült Államoknak 12 százalékkal kell beérnie, Kína viszont a világ termelésének húsz százalékát adja. Az elkövetkező évtizedek legnagyobb győztese azonban mégsem az ázsiai óriás lesz: Vietnamot illetően ugyanis évi 5,1 százalékos növekedéssel számolnak, amivel az ország a világ huszadik legnagyobb gazdasága lesz.

Ha vietnamiakat kérdezünk ezekről a számokról, már meg sem lepik őket. Ahogy az is természetes számukra, hogy Hanoi utcáin deréknyi vastagságú kábelkötegek lógnak mindenhonnan; a város annyira gyorsan fejlődik, hogy nincs idő a drótok elrejtésével bajlódni.

Az írásom elején említett megyei párttitkárnak végül nem esett bántódása, jelképes fegyelmivel megúszta az egész eljárást. Az ő történetét szinte mindenki ismeri Vietnamban, de a nevére már senki sem emlékszik. Pedig a Marx-, Engels-, Lenin- és Ho Si Minh-szobrok mellett ő is megérdemelne egy emlékművet.