A mindennel elégedetlen franciák beletörődtek Macron politikai kísérletébe

Sikeres alku a legnagyobb szakszervezettel, profi és törekvő csapat, mentornak is beillő feleség.

Az elnökválasztás mindent eldöntő második fordulója előtti estén állampolgári véleményekre vadászunk a párizsi éjszakában. Két, egymással beszélgető, utcán italozó fiatalt szólítunk meg, akik nyomban politikai üzemmódba váltanak, és megközelítőleg azonos vérmérséklettel érvelnek Francois Fillon, illetve Emmanuel Macron mellett. Nem esnek egymásnak, még csak nem is vitáznak, inkább ütköztetik és egyeztetik érveiket. Öröm nézni és hallgatni, ahogy elénk pakolják kártyáikat. Mindegyik lapon van egy kis igazság. Szinte megütközöm rajta, milyen erőteljes szerepe van politikai állásfoglalásukban az Európai Unió és Franciaország viszonyának. Apró hangsúlyeltolásokkal, de alapvetően egybehangzó elképzeléseket hallunk a konzervatív és a centrista szemüvegen át elképzelt EU-politikáról, ahol a központi fogalom a felelősségvállalás, Franciaország felelőssége az unió alakításában, a mégoly homályos körvonalú jólét köreinek szélesítésében. A hosszú fejtegetés alatt fel sem merül, hogy a Franciaország nyakán már évtizedek, évszázadok óta ülő bevándorlás témáját bármelyikük a migránsáradat egyenlő terrorizmus képlettel intézze el. Számukra a lengyel szobafestő és a libanoni zöldségárus meg a papírok nélküli maghrebi munkanélküli ugyanaz a szerencsét próbáló átutazó, aki vagy meg tud kapaszkodni a fényes vagy éppen árnyékos párizsi világszínpadon, és lesz miért elismerni igyekezetét, vagy elbukik.

Idővel egy tetovált lány – aki egyben arról is érdeklődik, mi az a reménytelenül érthetetlen nyelv, amelyet a többi magyarral magunk közt használunk – is úgy érzi, mondania kell valamit, és bedobja Jean-Luc Mélenchon nevét. Meg is nyugszom, pedig már kezdtem aggódni, hogy a minden párizsi sarkon suttogott posztmodern baloldali forradalmárnak csak az interneten vannak hívei. Persze Marine Le Pen és Emmanuel Macron csatája előtt pár órával nem lenne teljes a rögtönzött esti körképünk, ha a jobboldali radikális politikusról nem hallottunk volna pár szót. Nem túlzás, hogy egyetemi és más fővárosi intellektuális közegben a neve szitokszó. Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a Le Pen-i politikával való leghalványabb azonosulás is veszélyes reakciókat válthat ki vitapartnerünkből. A fasiszta bélyegző ott volt és van sok, magát jó demokratának gondoló ember kezében, nyomkodták is minden felületre, végig a kampányban.

A késő esti véleményszondázásból két alapvető megfigyelés kívánkozik papírra. Míg a két fiatalember rokonszenvet ébresztő és elismerést kiváltó vitája meghívó jellegű és továbbgondolkodásra serkentő volt, a mélenchoni „mindent tagadunk, gyökeréig szétszedjük” dekonstruktív hozzáállás nem tűnt követhetőnek. És őszintén szólva ebben a felgyorsított munkatempójú, súlyos biztonsági kihívásokkal teli világban időszerűtlennek tűnhet az egyetemi patikamérlegen kimért dialektika erőltetése. Éppúgy szomorú a reménytelenül kirekesztő gondolkodás Marine Le Pen tizenegymillió szavazójával kapcsolatban.

Ebbe a közegbe érkezett Emmanuel Macron látszólag szendén, ártatlanul és mégis végtelenül profi módon. A hosszú évek óta egymással gyötrődő, de egymást lebirkózni képtelen nagy pártok és a rendszert kívülről támadó elitellenesek, az esélytelen elégedetlenek szcénájába. Egy lényegében állandósult törésvonalakat mutató, befagyott politikai jégpályára, amelyet személye és az En Marche! (a most már jóval patriótábban hangzó La République En Marche!) egy csapásra megtört, és a rianás hangjait most minden társadalmi rétegben lehet hallani.

Ez lehet a Macron-recept első összetevője. Maga a helyzet helyes felismerése és az időzítés, hogy lépni kell. Mert a francia politikai garnitúrák és a lakosság számára mostanra túl sok minden vált frusztrálóvá. A stagnáló gazdaság és az ígéretek ellenére nem átütő módon javuló életminőség; a gazdasági anakronizmusok, amelyekbe az ipari robotika, a megosztáson alapuló (közösségi) gazdaság, a sharing economy megoldásai úgy törtek be, hogy közben az elnöki palotában verik az asztalt az előkelő néven szindikátusoknak hívott szakszervezetek, lobogtatva a 11 ezer paragrafusosra hizlalt munka törvénykönyvét. A többségi társadalommal párhuzamban éldegélő bevándorlóközösségek esélytelenné válása, eltávolodása a középosztálytól; a képzett pályakezdők százezreit fojtogató, áporodott munkapiaci légkör. És igen, az elvándorlás is. Ezekre a kudarcokra tevődtek szép lassan a politikai elit elhibázott lépései, Francois Hollande tragikomikus szereplése, majd a köztársaságiak botrányba fulladó kampánya.

Macron feltűnése azért is hatott az újdonság erejével, mert sokáig, 2015-ig újabb Sarkozy–Hollande-összecsapást is lehetett várni, aztán egyre egyértelműbbé vált Le Pen megkerülhetetlensége, és sokan már-már megbarátkoztak az esetleges radikális fordulattal.

De ki is ez a harminckilenc éves politikus, akinek huszonnégy évvel idősebb felesége egyben mentora, tanácsadója, szövegírója? Több életrajzi cikk elolvasása után rájöhetünk, személye és életútja (unortodox párválasztása) csupán annyira érdekes és egyedi, mint csapata és belső bizalmi köre – sikere második pillére –, amelynek elnöki megbízatását nem kis részt köszönheti. Nincs mit habosítani a jelzőket, Macron a versenyszféra által kinevelt, jó felfogóképességű topmenedzser. Közvetlen fiatal munkatársait pedig nemegyszer emlegették már Wall Street-i farkasokként. Jól szituált háttérből érkező, jó egyetemeket végzett, világot járt, becsvágyó emberekről van szó. A falka tagjai már a Sarkozy- és az Hollande-éra alatt magas polcon dolgoztak az államigazgatásban, de a nyerő csapat csak egy éve állt össze, ki tanácsadóként, ki pártigazgatóként állt be Macron mögé. Persze nem biztos, hogy Macron túl sok jó pontot gyűjtött be a konzervatívoknál azzal, hogy elnöki tanácsadójának azt a mindössze harmincéves Ismaël Emelient tette meg, aki a venezuelai diktátor, Nicolás Maduro 2013-as elnökválasztási kampányában nem önkéntesként, hanem szerződött partnerként vett részt. Minimum kellemetlen ez a történet, de a sűrű mindennapokban ez most senkit nem érdekel. A titokzatos Emelien még legalább két, harmincas éveiben járó agytrösztöt rántott be a mozgalom élére.

Kormányába Macron a menedzser forradalmárok ellensúlyozására ugyanakkor hétpróbás politikai veteránokat delegált, így adva kellően hangsúlyos ellenpontot a fiatalok tettvágyának. A 2016 áprilisában alakított En Marche! és immár a merőben kampánycélokat szolgáló kormánynévsor is megmutatta, hogy most – persze nem tudni, meddig tart a kegyelmi állapot – minden lehetséges a francia politikában. Például úgy tűnik, hogy a politikai jobb- és baloldal között húzódó árok betemetésének politikája helyes út lehet. Francois Bayrou, a centrista Demokratikus Mozgalom (MoDem) vezérének igazságügy-miniszterré történő kinevezése legalábbis ezt bizonyítja. Bayrou számára ez a lehető legnagyobb elégtétel, mivel a 2007-ben alakított MoDem célja kezdetektől fogva az alapvetően kétpárti francia politikai berendezkedés megszüntetése volt.

Forradalom – olvashatjuk Emmanuel Macron tavaly novemberben megjelent könyvének borítóján. És így, túl az elnökválasztáson, bizonyos értelemben telitalálat a lakonikusan egyszerű cím. A könyv nem programot, legfeljebb víziót ad, természetesen egy jobb, szebb, modernebb Franciaország elképzeléséhez. Eszerint egy liberális, humanista, szabad és büszke országnak kellene megszületnie öt év múlva. Ám ha ez forradalom, akkor az összes eddigi uniós alkotmányszövegnek is lángba kellett volna borítania már a kontinenst.

Ehhez azonban nemcsak Marine Le Pennek, Jean-Luc Mélenchonnak, a köztársaságiaknak és a szocialistáknak lesz egy-két szavuk, hanem a legendásan erős szakszervezeteknek is, amelyek nem riadnak vissza a tettlegességtől sem. Ennek volt igen látványos és emlékezetes példája, hogy tavaly nyáron a tüntetések során konkrétan letépték az inget és a zakót az Air France igazgatójáról. Miután Macron még a kampány során találkozott az egyik legnagyobb érdekvédelmi szövetség, a Francia Demokratikus Szakszervezeti Konföderáció (CFDT) vezetőjével, be is törték utóbbi székházának ablakait. A CFDT elnökének, Laurent Bergernek hosszú a bűnlajstroma, például Macronra szavazásra szólított fel Le Pen ellenében a második fordulóban, ráadásul kijelentette, hogy támogatja a szakszervezeti világ által Bibliaként tisztelt munka törvénykönyve átalakítását, áramvonalasabbá tételét. És persze hiába tesz olyan nyilatkozatokat, hogy nem lesz a hatalom kezes báránya, a tőle balra álló szakszervezeti mogulok szemében mindörökre áruló marad. Macron itt is meghallotta az idők szavát. Magyar olvasatban talán nem sokat jelent, de a CFDT éppen most, év elején nőtt túl országos szinten a privát szektor munkavállalói szegmensében a Szakszervezetek Általános Konföderációján (CGT). Ez súlyos presztízsveszteség a mindeddig megingathatatlan hatalmú utóbbi szervezet számára, annál is inkább, mert a munkajogi reformokban eddig ők adták meg az alaphangot. A szakszervezetek sűrű érhálózatként fonják be az országot, egy kisebb tömörülés is nagy láthatóságot tud elérni egy-egy jobban sikerült tüntetéssel. Szónokaikat bármelyik feltörekvő magyar ellenzéki párt megirigyelhetné. Harcosak, mindenre elszántak. Megkésett forradalmárok egy posztindusztriális társadalomban.

A bennük és általuk kivetülő társadalmi elégedetlenséggel Macronnak mindenképpen kell kezdenie valamit, és ehhez nem lesz elég ilyen-olyan különbékéket kötnie a szakszervezetekkel. Tekintve, hogy a szakszervezeti tagság túlnyomó többségét a közszférában dolgozók adják, és az elnök tervei között éppúgy szerepel az állami adminisztráció csökkentése, korszerűsítése, mint a rugalmas foglalkoztatási formák bevezetése, borítékolni lehet a kemény és hosszan elhúzódó tárgyalásokat. Amely aztán könnyen az elnöki elképzelések elodázásába torkollhat. Vagyis a Macron-recept harmadik összetevője legyen bármilyen jupiteri vállalás (a retorikai szótárba ő maga vezette be ezt az erőt, sokat vállalást, lendületet sugalló kifejezést), lehet, hogy könnyűnek találtatik a szakszervezetek darálójában.

Macronnak még egy dolgot nagyon tisztán látnia kell: ami most, a június 11-re kitűzött parlamenti választás első fordulója előtt történik, az nem más, mint a hagyományos politikai elit számára súlyos veszteségekkel járó kompromisszumkötés gyorsított folyamata – már ami a jelöltállításokat illeti. Vagyis ez most az elit küzdése a hatalomban maradásért. Az elité és nem a választóké. Nagy kérdés, hogy ezzel Macron csatát nyer-e, vagyis leszalámizza a konzervatívokat és a szocialistákat, vagy pedig feldühíti az elvhűséget talán családi anekdotákból még ismerő franciákat, és tovább hagyja erjedni az elégedetlenséget. Mi tagadás, Le Pen sem úgy tűnt a számára vesztes elnökválasztás estéjén, mint aki nagyon magába roskadt, még táncra is perdült.

Ez az időleges konszenzus persze most arról szól kifelé, hogy Franciaország az uniós integrációban képzeli el a jövőjét, ez a projekt tehát kapott még pár évet. Ám az elégedetleneket is jól kell lakatni. Ez a nagy kihívás, nem a forradalom politikai termékké alakítása.