Több mint húsz éve már, hogy először nekilendültünk Széknek. Egy hosszú Land Rover III. (ez a legendás, nemrég búcsúztatott Defender elődje volt, megjárta Észak-Afrikát és Jugoszláviát, mielőtt hozzánk került) boldog tulajdonosaiként, amely átfogalmazta az időt. Mert nyolcvannal ment maximum. Viszont semmi rozsda, és vígan lehetett benne sétálgatni. Kisgyerekekkel, szemlélődve ideális. Két napig tartott az út a Mezőségig, egy alvással. A Nagyváradot Kolozsvárral összekötő fő közlekedési út borzalmas állapotban, szekerek és kivénhedt Daciák mindenhol, a Király-hágón túl, Feketetó környékén egyetlen út menti szállás, illetve nagyjából a terve. A szobánkat létra segítségével sikerült elfoglalni, még előttem van, ahogy a bébihordó lebegett ég és föld között. Aztán sör mellett egy meglepett holland turistának magyarázom a helyi történelmet. Mostanában visszasírom a létrást, ahogy a bukaresti rendszámú BMW-k között, amelyekből adminisztrációs tévedés folytán kiszorult az irányjelző, nézegetem a rózsaszínre festett panziókat. A korszerű Balkán ezer csodája. Avagy miként nyírta ki az árvalányhajat az uniformizáló globalizmus. Az a baj, hogy ebben a világban sehol sincs egy jó kis normális átmenet. Olyan hosszadalmas. Lefeküdtem Ceauşescu, felébredtem konzumtévé, hoppá.
Széken megülve többnyire Válaszútra, Füzesre, Visára, Bonchidára néztünk át, esetleg sokkal messzebbre, Torockótól Borszékig, de a legközelebbi város, Szamosújvár megmaradt átkelőnek. Úgy járt, mint Bánffyhunyad, ahol a cigányok felhők közé magasodó, csillogó bádogpagodáinak szemrevételezése és megszámolása (egyre több van belőlük) után jobbra át, és irány Kalotaszeg. Pedig Szamosújvár (tábla rendesen kint a Gherla mellett, ebből még nem lesz szeparatista mozgalom) megér akár több napot is. Igaz, lassan és nehezen adja meg magát, de aztán annál izgalmasabb. Rövid historizálás következik, nem átugrani, nem unalmas, inkább tanulságos, különösen ezekben a migráncsverte időkben. A tatárok elől menekülő örményeket I. Apafi Mihály fejedelem telepítette le a közeli Besztercén, áldassék a neve. A besztercei örmények aztán felépítették Szamosújvárt is, amely az örmény katolikusok püspöki székhelye is lett egyben. Valamint jelentős kereskedelmi központ, a szorgalmas marhakereskedő atyafiaknak köszönhetően. A város virágkora a tizennyolcadik századra esett, ekkorra már az erdélyi örmények nyelvileg és kulturálisan beolvadtak a magyar közösségbe, identitásukat és vallásukat azonban megtartották. Mára talán már százan sincsenek, szétszóródtak a világban. Hogy ez a folyamat lejátszódik-e a szórványban élő magyarokkal is, az hamarosan eldől. Az örmények mindenesetre a magyarokhoz hasonlóan mély és kitörölhetetlen nyomokat hagytak a városon, amelyek közben persze beszorultak a román templomépítési láz produktumai közé. Párját ritkítóan megmaradt például az egységes, nagy kiterjedésű barokk, falusias külső területekkel, amelyeket néhány barakk (Ceauşescu-barokk) fojtogat nyomasztóan, és újabban az értelmezhetetlen Tüzép-mediterrán hevület. A csodás érintetlenség alapja szintén az örményekhez kapcsolódik. Szamosújvár volt Kelet-Európa első pontosan megtervezett városa, párhuzamos utcákból álló szerkezettel. Tiszta New York, barokkból, ez ám a jókedvű, de megfontolt kreativitás diadala. Az örmények szelleme itt lebeg a város lelkületében, a kereskedelmi hajlandóságban, és ha leülünk egy padra a főtéri parkban nézelődni kicsit, láthatjuk, hogy az arcokon is. Szép nagy, sötét szemekben.
Ha pedig elfordítjuk tekintetünket, máris ott a hatalmas örmény katolikus székesegyház, amely ötven éven keresztül épült, természetesen az aranykorban. Hozzá kapcsolódik a talán legismertebb szamosújvári örmény sztori. A történet kezdetén Rubens Krisztus levétele a keresztről című festményét Rómában őrizték, majd Napóleon műértő hadai Franciaországba akarták szállítani, ám a hajót az angolok elfogták. Az angol király a képet később Ferenc osztrák császárnak ajándékozta jóindulata jeléül, aki viszont gyakori rászorultságai közül az egyikben az erdélyi örményekhez fordult segítségért, illetve inkább aranyrudakért. A gáláns gesztus jutalmául az örmény küldöttség számtalan lehetőség közül a Rubens-képet választotta, és diadalmasan haza is tért vele Szamosújvárra. Életrevaló társaság, na. Itt nézegették az örmények boldogan egészen 1944-ig, amikor is Budapestre menekítették, majd 1952-ben a megbonthatatlan és egymás kölcsönös tiszteletén alapuló magyar–román barátság jegyében vissza(?)adták Romániának. Ahol, mivel a hatalomnak még egy Aczél Györgyre sem futotta, művészien elhelyezték a leltári tárgyat a kolozsvári Bánffy-palotában lévő múzeum pincéjében. A kép végül 1999-ben került vissza a templomba, és bárki megtekintheti néhány jó szó kíséretében, ha becsönget a főtéri plébániára. Szép. És az is édes mindegy, hogy tényleg egy Rubens előtt álldogálunk elmélázva, vagy a mester kiadta a munkát valamelyik alvállalkozó tanítványának. Az itáliai reneszánsztól Stephen Kingig nagy hagyományai vannak ennek, a lényeg esetünkben az, hogy az örmények legalább annyira tisztelik, mint a székelyek a csíksomlyói Mária-szobrot.
Reggeli Rubens után irány a piac. Mint nagyjából bárhol a világon, ez itt is kihagyhatatlan. A legjobb persze ősszel, amikor hegyekben áll a padlizsán (vinetta) és a paradicsompaprika, hogy aztán zakuszkává és vinettakrémmé váljanak mindenféle plattnikon, de tavasszal sem megvetendő a kínálat, és ami ugyanolyan fontos, a hangulat sem. Elsirattam már néhány igazi piacot a Lehel téritől a székesfehérvárin át a tapolcaiig, ahol most a hírek szerint Ica néni legendás hurkázóbódéja lesz a modernizáció és az álegészség legújabb áldozata és egyben hősi halottja, de a szamosújvári még tartja magát. Ráadásul dél körül nincs pánikszerű elpakolás, az olténiaiak például ott is alszanak, és vásárolni is lehet tőlük, ha már így hozta a sors, meg beszélgetni is velük egy kicsit a piacozásról mint életformáról, no meg a világról. Enni is lehet természetesen, még senki sem halt bele, a kocsmában pedig még üzemel a cserépkályha. És egészen a legutóbbi időkig rá is lehetett gyújtani, ahogyan az már egy kocsmában szokás. Volt, mert Romániát is elérte a téboly: hiába van odabent három terem, a szenvedélybeteg közönség kint dekkol a havas esőben, hogy aztán másnap még több munkát adjon a háziorvosnak és ezáltal egy újabb pofont is szegény nemzetgazdaságnak. A cigisdobozokon a világ leggusztustalanabb kampányának szerves részeként itt is megjelentek a széttrancsírozott belső szervek, egyedül egy Soros György hörgőiről készült fotográfia hiányzik a tökélyhez, de az nagyon. Ezzel többek között az a baj, mint mindennel, amiben túltolják a bicajt. Elvész a dolog tagadhatatlan igazságtartalma, valamint ötvenes IQ felett undort és visszatetszést kelt, végeredményben pedig visszájára fordul. Ráadásul az egésznek semmi értelme, hamarosan itt is megjelennek majd a trendi és elegáns tokok, a hajdanvolt cigarettatárcák kései utódai, amelyek eltakarják a vért és a könnyeket, és néhány lejért majdnem akkora hasznot hoznak élelmes gyártóiknak, mint az örökké taknyos dohányosok a gyógyszeriparnak, amely persze több mérget szór szét a világban, mint amennyiről a dohánylobbi valaha is álmodott.
Na de, ha a rubenses-piacos reggeli után egy gyors ebédre vágyunk, akkor irány a Kaufland nevű bevásároltató multi parkolója. Igen, nem tévedés, és ezt akkor is el kell ismernünk, ha szabad időnkben legszívesebben egy anarchoszindikalista bázisközösség militáns szárnyának ultraradikális képviselőjeként sziú indiános pólóban, bukósisakban, festékszóróval és füstbombával esnénk neki a globalista bankárkapitalizmus tokás torkának. Itt található ugyanis a világ egyik legjobb és bizonyosan egyik legolcsóbb street foodosa. Tökéletes és gyors kiszolgálás, makulátlan tisztaság, újrahasznosított papír doboz és zacskó, amennyiben vinnénk a zsákmányt. De a helyszínen még jobb, megy a vegyülés a társadalom legkülönbözőbb rétegei között, legalább két nyelven, miközben a kolduló gyerekek szorgalmasan tologatják vissza a bevásárlókocsikat. Tizenegy kanyarból ötvenbaninként megvan egy menü. A következőkből lehet válogatni, mintegy négyszáz forintnak megfelelő összegért: türingiai menü (végeláthatatlan fehér kolbász, mustár, végszükség esetén ketchup), csabai (ugyanez pirosban), flekken, miccs. Mindezekhez alapáron olyan zsömle dukál, hogy Peter Falk is odalett volna érte Wim Wenders berlini angyalai között. A miccs pedig, amely olyan az erre minden körülmények között fogékony, érzékeny és háklis utazónak, mint Leninnek a filmművészet, a legfontosabb mind közül, egyszerűen tökéletes. Megdőlni látszik hát a dogma, hogy ezt a kétféle darált húsból készült műremeket kizárólag drótkefével karbantartott rozsdás vason, motorinás ronggyal belobbantott tűz felett lehet hitelt érdemlő és egyben ihletett módon elkészíteni.
Akkor így most át a város másik felére. Temető és börtön, nem akármilyen magyar vonatkozásokkal. A Dés felé vezető úton, bal oldalon, a temetők közül az utolsóban, az ortodoxban nyugszik Rózsa Sándor.
Hatvanöt éves korában halt meg, a legenda szerint fejét levágták és Budapestre szállították, akár a Rubens-festményt, hogy kiderüljön, valóban természetes halállal halt-e meg, és a spirituszban tartott koponya egészen a második világháborúig megvolt. Sándor bácsi sírja a tizenharmadik sorban (naná) található, az összes többivel ellentétes irányban (szintén naná). Hogy Erdély-járó honfitársaink szívében tovább él a betyárromantika, és honfiúi az a kebel, azt szépen jelzik a koszorúk és a nemzeti színű szalagok. Mint majdnem mindenhonnan, innen is látszik a monumentális börtön (a város innen kapta román nevét: Gherla), ott raboskodott a nagytermészetű haramia és szabadságharcos, miután a szegedi Csillagban nem bírtak vele, valamint többek között Dobó István kapitány uram is, belekeveredvén valami ronda politikába.
És ha már szabadság és függetlenség, vissza a városba egy kis meditációra, mert itt született kamasz- és felnőttkorom egyik ikonja, az örmény-magyar származású Pongrátz Gergely. Erdély sója, ahogy Mária Terézia az örményeket nevezte, a Corvin köz parancsnoka. Különös érzés itt, egy padon testvére, Pongrátz Ödön visszaemlékezéseit olvasni. Körbeérnek a dolgok, vagy mi. Az jut még eszembe, hogy ha valamiről érdemes lenne egy kardozós, nagyszabású történelmi filmet készíteni, az a Pongrátz család története Szamosújvártól ötvenhaton át Amerikáig és vissza. Meg az, hogy kéne írni egy levelet Kövér Lászlónak, így valahogy. Tisztelt Elnök Úr, Kedves Laci! Talán eljött végre az alkalom, hogy Szamosújváron emléktáblát állítsunk Pongrátz Gergelynek, a hazáját az oroszok és magyar kollaboránsaik ellen fegyverrel védő hős parancsnoknak. Az innen karnyújtásnyira élő székiek úgy várják augusztusra, Birtalan-napra Orbán Viktort, mint a messiást. A két eseményt össze lehetne kötni. Üdvözlettel, Hegyi Zoltán.
Most, hogy meg is írtam, úgy látom, nyílt lett.
Közben magyar gyerekek egy csoportja halad el mellettem. Jövőjük záloga mi lehet itt, a szórványban és szerte Erdélyben?
Folytatjuk!
