Amikor néhány évvel ezelőtt egy szombat délutánon Papp Rajmund a kisfiával elindult a barátja műhelyébe, még mindig nem tudta kiverni a fejéből, hogy többheti munkája veszett kárba. Munka után hosszú órákon át tisztogatta egy régi, rozsdamarta motor küllőit, most pedig kiderült, hogy azok teljesen használhatatlanok, mert a végükön a menetet szétrágta az idő vasfoga. Így már biztos, hogy nem az eredeti küllők kerülnek majd a motorba.
A műhelybe érve azonban a kisfia mintha erőt adott volna neki, amint a földön heverő szerszámokkal játszani kezdett. Eszébe jutottak azok az idők, amikor ő is ilyen apró volt még, és a nagyapja családi történeteit hallgatta. Ebben mindig központi szereplő volt egy különleges, fekete színű motor. Újra nekilátott a munkának. Ekkor már egy éve dolgozott egy 1953-ban gyártott 125-ös Csepelen, ugyanolyanon, mint amilyenről hajdanán meséltek neki. Sietnie kellett: csak pár hónap, és itt a nagyapja születésnapja.
Ma már szinte hihetetlen, de a magyar motorkerékpár-gyártás igen nagy múltra tekint vissza. Az elsőt nem más, mint a híres feltaláló, Bánki Donát készítette 1894-ben. A szériában gyártott legelső motor Lőrincz Béla nevéhez köthető, aki később felhagyott a gyártással, mert a konstrukciói nem voltak sikeresek. Nem úgy, mint a Méray fivérek járművei: saját vázakba angol motorblokkokat építettek. A legnagyobb sikert a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek – a köznyelvben csak Csepel Művek – mindössze 37 kilós WM Turánjai aratták, amelyek 40 kilométer per órás sebességgel szelték az utakat az 1930-as években.
A második világháború után újraindult a termelés a gyárban, 1948-ban pedig elkészült az első Csepel márkanevű motorkerékpár, amely a tankján még a WM jelzést viselte. Egy évre rá született meg a „lemezvillás Csepel”, amelynek oldalára most már a Csepel feliratos, szárnyas embléma került. A Weiss Manfréd-gyár azonban nem kerülhette el a sorsát: miután államosították, 1950-ben Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre nevezték át a komplexumot. A pártutasítás szerint az országban csak itt készíthettek motort.
Ekkor gyártották a híres, teleszkópos 125-ös Csepelt is, amely már magán viselte a kibontakozó személyi kultusz jegyeit: a tervezőknek a korábbi WM emblémát úgy kellett átrajzolniuk, hogy az immáron az RM-et, vagyis Rákosi Mátyás monogramját mintázza. Az új embléma elnyerte a kommunista diktátor tetszését, most már ezt sütötték az ülésekre, így az ötvenes évek elején a motortulajdonosok büszkén ülhettek Rákosira. Groteszk módon később éppen az ülés bizonyult a motor leggyengébb pontjának: gyorsan széttöredezett. Miután 1954-ben a 125-ösök gyártósorát áthelyezték Zuglóba a Danuviához, többé nem készült Csepel márkanevű motorkerékpár nagy sorozatban, és Rákosi monogramja is lekerült az ülésekről.
– Megvan a teljes Csepel-sorozat – jelenti ki büszkén Páhi Zoltán gyűjtő, a Rozsdamarók Veteránjármű-egyesület tagja, aki egy tapolcai belvárosi helyiségben mutatja nekünk a motorjait. A hatvan körül járó férfinak köszönhette Papp Rajmund, hogy olyan Csepelt sikerült vásárolnia, amelynek még megvoltak a papírjai. Először egy 1939-es német DKW–200-ason akad meg a szemünk, amelynek a forgalmi engedélyét még horogkeresztes pecséttel hitelesítették a hatóságok. A szürke, kopott járgány mellett azonnal feltűnnek a Csepelek, amelyek olyanok, mintha most gördültek volna le a gyárszalagról. Egy lemezvillás Csepel ma legalább hatszázezer forintba kerül, de a D-Csepeleknek is alaposan megkérik az árát. Ám ha valaki úgy dönt, hogy maga újítja fel a motort, az sem olcsó mulatság: a használhatatlan, sokszor fészerben rozsdálló Csepelek százezer forintnál is többért kelnek el, ha van hozzájuk eredeti papír. És akkor még nem is beszéltünk az alkatrészekről.
Páhi úr azonban nagyban játszik: vagy hetven motorja van több helyen a városban, melyek közül a legújabb szerzeményeit is megmutatja. Nyitott fedelű, keletnémet katonai Trabanttal visz minket az egykori tapolcai laktanya épületeihez, ahol raktárat bérel. Az omladozó falakhoz passzolnak ezek a járművek. Odabenn valóságos veteránmotor-mennyország tárul elénk: Páhi úr felkap egy korabeli Csepel-ülést, és megmutatja, hogyan módosították néhány vonallal Weiss Manfréd monogramját Rákosi Mátyáséra. Kitol nekünk a napfényre egy motort, amelynek a javítása még profi szerelőnek is óriási kihívás lenne. Ennek az ülését házilag vonták be szivaccsal, mert az eredeti teljesen széttört.
– Hát igen, kispórolták belőle az anyagot. De a motor maga nagyon jó volt – mondja a férfi.
A második világháború végén szinte minden fiatalt behívtak katonának Nyirádon. Papp Rajmund nagyapja, Takács Lajos is ott volt közöttük, aki dacolva a hatóságokkal mégsem jelentkezett a sorozáson. A csendőrség azonban a barátaival együtt megtalálta, így hamarosan Németországba szállították őket, ahol rövid kiképzés után harcolniuk kellett. Amikor 1945 májusában közölték velük a németek, hogy véget ért a háború, útra keltek Magyarország felé, azonban a szovjet katonák csúnyán átverték őket: a vonatjuk áthaladt Magyarországon, de meg sem állt a Volgáig, ahol többéves kényszermunkára fogták az elhurcoltakat.
Ivanovóban kegyetlen sors jutott nekik: az orosz lágerparancsnok mindig azt mondogatta, hogy az apját és a húgát magyar katonák ölték meg, ezért ő nagyon haragszik a magyarokra. Ezt aztán ki is mutatta: amikor egy magyar fiú egyszer megpróbált elszökni, az őrök elfogták, és a többi fogoly előtt annyira megverték, hogy belehalt sérüléseibe. Mínusz negyven fokban is dolgozniuk kellett a téli hidegben, sosem volt megállás. Lajos bácsi elmeséli: odabenn elterjedt a híre, hogy aki megeszi a cigaretta végét, az belázasodik, és hamarabb hazakerülhet. Amikor először próbálta, nem sikerült neki, ám másodszorra már le tudta nyelni a cigarettavéget: belázasodott, így sokkal jobb körülmények közé került. Ma, amikor a hetven évvel ezelőtti eseményekről a 93 éves Takács Lajost hallgatjuk, szinte beleborzongunk, amikor elárulja: még mindig tart attól, hogy az elmondottak miatt visszavihetik a munkatáborba.
Lajos bácsi sorsa azonban a hazatérés után jóra fordult: hamarosan megismerte későbbi feleségét, aki mindenben támogatta. 1952-ben vettek egy félig kész házat Nyirádon, amelyhez csak nagy nehezen találtak tetőlécet, amelyet egy barátjuk Csepel motorjával sikerült hazavinni. Amikor aztán sikeresen leszállították a fát, Lajos bácsi megkérdezte a feleségétől: mi lenne, ha ők is vennének egy ilyen motort? Az asszony pedig így válaszolt: „Ha lesz pénzünk, motorunk is lesz.”
A csepeli gyár egyik utolsó darabját sikerült megszerezniük, amely igazi családtag lett. A családi történetekben rendre feltűnt a fekete Csepel, amelyet különös becsben tartottak.
– Nem a veterán motorok érdekeltek, hanem a nagyapám, akit nagyon tisztelek – mondja Papp Rajmund, a negyven körüli tapolcai férfi, akinek óriási munkával sikerült összeraknia egy 125-ös Csepelt. Eredeti terve az volt, hogy visszaszerzi a nagyapja motorját, de ez sajnos nem sikerült. Így Páhi úrhoz fordult, aki kitartó keresgéléssel talált neki egy olyan Csepelt, amelynek még megvannak a papírjai. A munka oroszlánrésze azonban csak itt kezdődött: az ország legeldugottabb szegleteiből kellett összegyűjteni az alkatrészeket, amelyeket aztán külön-külön tisztítottak meg és újítottak fel a motorhoz – évekbe telt a munka, amelyet a családnak mindvégig sikerült titkolnia Lajos bácsi elől. Az aranycsíkot a keszthelyi Fellner József autófényező festette – szabad kézzel – a motorra. A kezét mutatja: semennyit sem remegnek az ujjai, így húz egy Csepel-tankra nekünk egy vonalat. Mint mondja, külföldről is hozzá küldik a motorok tankját, hogy csíkot húzzon rájuk.
A motor pedig végül elkészült a születésnapra: unokája az udvaron hurkapálcákra tűzött, régi „csepeles” családi fotókkal jelezte az utat a motorig. Amikor Lajos bácsi meglátta a gyönyörű, feketén csillogó motort, elsírta magát a meghatottságtól. A kilencvenen túli férfi felült a motorra, amelynek ülésén már nem Rákosi monogramja szerepelt.
– Tudom, hogy a sok szenvedésért nem lehet őt kárpótolni, de ez a motor talán feledteti vele a nehéz múltat – teszi még hozzá Papp Rajmund, miközben nagyapjára néz. A rendkívüli munkával újraépített 125-ös Csepel így a család erejét is szimbolizálja.
