Rendőr és orvos is lelkesen vásárol cifraszűrt

A nyolcvanéves Csíbi Gyulánénak, aki több mint ötven cifraszűrt hímzett ki, bőven van mesélnivalója.

Ilonka néni kedvvel, lendülettel beszél, és idővel arra is rátér, hogyan vált életformájává a kézimunka.

– A férjem belépett a termelőszövetkezetbe, de később kiderült, hogy ez nem elég, ha nem állok én is munkába, nem lesz nyugdíjam. Így aztán 1971 januárjától bedolgoztam a karcagi népművészeknek. Hétfőn hozták a munkát, a másik hétfőn vitték. Két párnát egy hét alatt, egy faliszőnyeget tíz nap alatt kellett kivarrnom, pedig otthon állatok voltak, háztartás, gyerekek, volt, hogy egész éjszakán át semmit sem aludtam, mert csak úgy tudtam elkészülni a munkával. De én már akkor is szerettem. Amikor ezt is tönkretették, és megszűnt a munkalehetőség, beköltöztünk Püspökladányba, én pedig beléptem a kultúrházban tartott hímzőszakkörbe. Egyszer szűrt hoztak oda egy kiállításra, és az egyik népzenész, ifj. Vígh Sándor rettenetesen megkívánta. Két évig könyörgött, hogy csináljak neki egy olyat, míg végül ráálltam. Az ő szűrje volt az első, s attól kezdve mindig volt munkám, pedig soha nem hirdettem. Látták, és jöttek hozzám, készítsek nekik is.

Miközben mesél, egyfolytában jár a keze. A keret fölé hajolva szúrja a tűt, húzza a színes fonalat, amelyből mértani pontossággal rajzolódnak ki a sötét posztón a szebbnél szebb, kacskaringós indák között a tulipánok, az apró levelek. A színek ezerféle árnyalatban tűnnek fel az anyagon, és míg a jobb kéz felül, a bal vakon a keret alatt döfköd, Ilonka néni büszkén emlékezik a tavalyelőtti augusztus 20-ára, amikor megkapta a Népművészet Mestere díjat. A budai várban rendezett ünnepségen, legnagyobb meglepetésére, felsorakoztak a szűrjei, amelyek szinte családtaggá értek a munka hosszú hónapjai alatt. A szűrökben, amelyek a különböző tájegységek jegyeit, színvilágát viselik magukon, a formájukon túl csak az a hasonlóság, hogy mindegyik mintázatban szerepel a tulipán, és hátukon ott a Kossuth-címer is. Egyébként nem került még ki két egyforma példány a Csíbi-műhelyből.

– Az orvosbiológustól a rendőrig nagyon sokféle ember keres meg minket azzal, hogy szűrt szeretne. Egyvalami mindben közös: úgy tekintenek az elkészült darabra, mintha eleven volna. Ölelik, csókolják, könnyeznek, amikor megkapják.

Ezt már Csíbi Gyuláné lányától, Ilonától tudjuk meg, aki a szabást-varrást vállalja magára a feladatok közül. Szavaiból az is kiderül, hogy a hímzőkeretben most az ötvenkettedik példány posztója feszül. Egy cifraszűr körülbelül két és fél, három hónap alatt készül el. Az anyagok, amelyekre még varrás előtt kerül fel a hímzés, jól bejáratott munkafolyamatban ingáznak a kis püspökladányi lakás műhelyszobái között. Az utolsó simításokat – jobban mondva öltéseket – anya és lánya közös erővel végzi el, mert addigra olyan nagy és súlyos már a szűr, hogy egyedül képtelenek lennének irányítani a gép alatt.

Bár a Népművészet Mestere díj tisztes pénzjutalommal jár, aki a kihalásra ítélt népi iparművészet megmentéséért folytatott küzdelemre adja a fejét, nem feltétlenül képes megteremteni magának a mindennapi betevőt. Ilona, aki kezdetben éjjelente, varrónői munkája mellett foglalkozott a szűrökkel, beteg gyermeke miatt feladta az egyébként megalázóan alacsony bérért végzett állását. Otthon van, és a gyerek után járó csekély állami támogatást édesanyja nyugdíjával összeadva tudja fenntartani a háromfős háztartást. A harmadik generáció képviselője, Bia is a népi iparművészet felé fordult: ő szövéssel foglalkozik. Hiába van azonban három évre előre lekötve minden szabad idejük a megrendelésekre, a szűrök jó esetben negyedévente juttatják őket bevételhez. Ezért is volt nagy öröm, amikor Ilonka néni átvehette a kitüntető címet és a vele járó jutalmat, amelyhez szigorú zsűrizésen kellett átesniük a munkadaraboknak.

A Népművészet Mestere díjért legalább húsz szűrt kellett „levizsgáztatniuk”, és ezekből legalább ötnek A minősítést kellett elérnie. Annak idején a Csíbi-műhelyből kikerült huszonkét zsűrizett szűrből az előírtnál jóval több, húsz érte el a legkiválóbb szintet, és a maradék kettő is csak az előírásnak nem megfelelő posztó miatt csúszott a B kategóriába.

Ahogy elnézzük Ilonka nénit a kis zöld sámlin, amint kedvenc orchideái között a soha el nem hervadó virágok szirmain munkálkodik, megfejteni véljük a messziről felismerhető Csíbi-szűrök titkát.

– Szeretem csinálni. Amíg ide le tudok ülni, vagy a kezem meg nem bénul, nem hagyom abba – mondja Ilonka néni. – Amikor egy-egy virágra rákerül a hímzés, az maga a boldogság. Ez éltet engem. Ha egy-két napig nem varrhatok, nem lelem a helyem.